Trump közel-keleti béketerve: Oslo-mínusz vagy ennél is kevesebb - Hóvári János írása

1990-91-ben a szovjet-rendszer világméretű összeomlása idején úgy tűnt, hogy az izraeli-palesztin és az azt körülvevő izraeli-arab egymásnak feszülés a hidegháború egyik mellékterméke volt. A nemzetközi közösség meghatározó vezetői 1991-ben Madridban egy átfogó békekonferenciát hívtak össze, hogy az ellentéteket rendezzék.

Ennek a folyamatnak a kisiklatása két erőnek állt érdekében. Egyrészt a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek (PFSZ), akik nem kaptak székeket Madridban, mivel a palesztin ügyet azok képviselték, akik otthon maradtak, s az első intifáda során maguk mögé állították társadalmukat; míg a PFSZ vezetői és harcosai külföldi szállodákban szervezték átgondolt és átgondolatlan lépésüket.

Másrészt az izraeli vezetésnek, különösen az 1992. évi választásokon hatalomra jutott Munkapártnak. Ennek vezetője, Jitzak Rabin valóban békét akart az Olajfák hegyén, de nem olyat, amit a nemzetközi közösség kényszerít Izraelre. Így Arafat és Rabin emberei között titkos tárgyalások kezdődtek norvég közvetítéssel, amelybe Oslo hamarosan bekapcsolta a Fehér Házat is.

Az egymás ellen évtizedekig harcoló izraeli és palesztin titkosszolgálati tisztek és egyéb tárgyalók egymásra találtak és Bill Clinton elnök tanácsadóival közösen kisiklatták a Madridi Folyamatot, s megindították a ma már történelmivé vált Oslói Folyamatot.

Látványos találkozások, biztató szerződések kerültek aláírásra, tabuk dőltek le, s PFSZ emigránsok is haza települhettek, hogy saját társadalmuknak legyenek ismét – gyakran oktrojált – vezetői. A két állam koncepció megvalósulni látszott, bár a felek álláspontjai számos kérdésben (Jeruzsálem megosztása, az elűzött palesztinok visszatérése, biztonsági garanciák) megmerevedtek. 1995 novemberében az Oslói Folyamatot árulásnak tartó merénylő golyója végzett Jitzak Rabin miniszterelnökkel.

Bill Clinton amerikai elnök, Jitzak Rabin izraeli kormányfő és Jasszer Arafat, a PFSZ vezetője 1993. szeptember 13-án a Fehér Házban

Ezzel az a vezető, akinek szeme előtt egy új, szomszédjaival békében élő Izrael képe lebegett, meghalt. Helyét Shimon Peresznek kellett volna átvennie, aki ugyan karizmatikus vezető volt, de hiányzott belőle az az erő és eltökéltség, amely Rabinban megvolt.

1996-ra kiderült, hogy az izraeli társadalomban elveszett az Oslói Folyamat végig viteléhez szükséges szavazói többség, s ez hosszú távra, máig hatóan rendezte át az izraeli politikai életet.

Ennek a politikának Benjamin Netanyahu lett a vezér személyisége. Úgy maradt országa leghosszabb ideig hivatalban maradó kormányfője, hogy álláspontjait nem változtatta meg. Első miniszterelnökségétől (1996) az Oslói Folyamat tartalmának megváltoztatására törekedett. Számára az 1967-es határok visszaállítása az izraeli érdekek elárulása lett volna, s minden erejével támogatta, hogy a Nyugati partot zsidó telepesek lepjék el. Álláspontját sohasem titkolta.

A Fehér Házban nagyon jól tudták, hogy az általuk dédelgetett Oslói Folyamatnak a heves, és hazájában egyre támogatottabb ellenzője. Nem is volt soha a Demokrata Párt barátja. De mindig tisztában volt az Egyesült Államok különleges jelentőségével Izrael életében. A republikánusokba vetett hite meghozta gyümölcsét.

2017 januárja óta olyan elnöke van az Egyesült Államoknak, aki minden korábbi washingtoni ígéretre fittyet hányva is támogatja Netanyahu politikáját.

A közel-keleti Pax Americana a múlté. Ez már az Arab Tavasz kitörésekor 2011-ben jól látszott. Washington, a neki költséggel nem járó, sőt hasznot hozó Szaúd-Arábia kivételével magára hagyta egykori arab szövetségeseit. Az amerikai adófizetők pénze a térségben többé nem biztonságteremtő guruló dollár. A következmények egyértelműek: már a térség Svájcának nevezett Libanonban is a politikai káosz uralkodik.

A Biblia Termékeny Félhold övezete napjainkra összefüggő válságzóna lett. Az Egyesült Államoknak Szaúd-Arábia mellett csak Izrael maradt fontos a térségben. Ezt Trump elnök 2020. január 28-i twitter-üzenetében meg is vallja. A palesztinok Washingtonban annyira leértékelődtek, hogy a róluk való tárgyalásokra már meg sem hívták őket.

Csupán álom maradt számukra az a térkép, amely a Nyugati part határairól az eredeti Oslói Tervekben, Washington által ellenjegyzetten, készült. Az új térkép, amelyet az amerikai diplomácia az elmúlt napokban átadott a palesztin vezetésnek, valójában nem okozhatott nagy meglepetést.

Mivel az a de facto, a telepesek által létrehozott helyzetet mutatja, amelyből az amerikai kiállás értelmében de iure lesz.

Ki foglalkozik ma már azzal, hogy az ENSZ erről mit gondol, még annak ellenére sem, hogy Izraelt épp egy 1947. évi ENSZ-határozat hozta létre?

Valljuk be, alapvető igazságot tartalmaznak azok a palesztinok felé megfogalmazott washingtoni óvások, ha vezetőik nem lesznek partnerek az új folyamatban, a telepesek újabb területeket fognak kiszakítani. S a palesztinokat gúzsba kötő biztonsági rendszerek továbbra is érvényben maradnak. S Washington most négy évre befagyasztja az izraeli terjeszkedést, s az Oslo-mínusz feltételek közepette tárgyalási folyamatot indít el. Nem kérdés, hogy ez a palesztin vezetésnek és a társadalomnak is egyaránt fájdalmas, de ez a jelenlegi valóságos erőviszony.  

Nem kérdéses, hogy a nevezetes bejelentés a Fehér Házban republikánus segítség is volt Benyamin Netanyahu választási kampányához, mert Izraelben idén március 2-án előre hozott parlamenti választásokra kerül sor a kormányalakítás lehetetlensége miatt.

Valószínű, hogy az Oslo-ellenes izraeli társadalomban, különösen a telepesek között, nagyra fogják értékelni Netanyahunak, már történelminek is mondható szerepét. Jitzak Rabin öröksége pedig egyre fakóbbá válik. S Benyamin Netanyahu egy új politikai korszaknak – amelyben akár jellenlegi ellenzékével is összefoghat – talán még egy ideig kulcsszereplője maradhat. Donald Trump pedig Izrael-párti neoprotestáns szavazótáborát biztosította arról, hogy ő megtette mindazt a zsidóság felé, amit megválasztása előtt megígért. 

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem Történettudományi Intézetének docense, volt magyar nagykövet Izraelben