Egyre több meghökkentő kijelentést hallunk mostanában magas rangú funkcionáriusoktól az Európai Unióval folytatott pénzügyi tárgyalásainkról és arról, hogy vajon tudunk-e élni az EU pénzügyi segítsége nélkül, valamint, hogy mikor lépjünk be az eurózónába. Írásomban ezekre reflektálnék.
1. Az EU-val fennálló pénzügyi mérlegünk kapcsán azt jelezném először, hogy volt idő, amikor nagyon kevés volt a magyar költségvetési aktívum az EU-val szemben.
Ilyen volt 2008-ig a helyzet. 2004-ig, a magyar EU csatlakozás előtt nem kellett tagsági befizetést eszközölnünk, de már 1990-tól kedvezményezettek voltunk az un. PHARE támogatásra, igaz, hogy ez makrogazdasági mértékkel kis összeg volt. Ez az évi kb.100 millió euró valóban GDP értékünk kerekítésének volt csak mondható, bár a tagsági felkészülést segítette és időnként emlékezetes infrastrukturális beruházásokra is tellett belőle. Ilyen volt az Esztergom és Párkány közötti közúti híd vagy a magyar-szlovén vasúti összeköttetés helyreállítása, még az EU belépés előtt. 2000 után már jogosulttá váltunk az un. előcsatlakozási alapokra is (ISPA és SAPARD) - még mindig tagsági befizetés nélkül -, bár a belépés előtt ennek beindulása még nem hozott számottevő összegeket, inkább 2004-től kezdett a tagságunkkal egyidejűleg jelentőssé válni.
2. Talán sokunknak emlékezetes az is, hogy a csatlakozási tárgyalásokat lezáró 2002. decemberi zárótárgyaláson a magyar delegáció kissé elmélázott abban az alkuban, miszerint egyszeri támogatásként mekkora összeget kapnak a belépők az EU-tól 2006-ig csak azért, hogy az azonnal megkezdett tagsági befizetés - a magyar GNI 1 százaléka - mellett se legyünk a tagság első évétől mínuszban az EU költségvetésével.
Ez meg is valósult, de 2008-ig nem tudtunk kitörni a nemzeti jövedelem 2 százalékának megfelelő pozitív szaldós állapotból, hiszen 2004-07 között csak korlátozottan kaphattunk pénzt az EU akkor már futó és így nehezen megváltoztatható hétéves költségvetéséből. Az igazi áttörés csak 2009-től valósulhatott meg, amikor már megnyílt a teljes jogú felzárkóztatási és agárpénzünk - utóbbi teljes mértékben 2013-tól - mellett az uniós kassza más területe, pl. az Erasmus vagy a Horizon program. (Sajnos ahhoz túl későn érkezett a pénzeső, hogy 2008 végén elkerüljük azt, hogy IMF-EU konzorciális hitelre szoruljunk saját gazdaságpolitikai hibáinkból, a legtöbb velünk belépő a pénzügyi válságot gond nélkül tudta átvészelni.) Vagyis volt lényegében egy mérsékelten pluszos időszakunk a tagság után a közös uniós kassza felé.
3. 2009 óta az uniós költségvetéstől szinte az új tagállamok közül a legnagyobb GDP arányos transzfert mi kaptuk, volt olyan időszak a 2010-es években, amikor a magyar GDP 4-5 százalékát is meghaladta a kapott összeg, ami sokat dobott az ország beruházási rátáján illetve deviza tartalékainak töltésén. Ez az időszak ugyanis egybeesett azzal a korszakkal, amikor az FDI beáramlása már nem csak egyirányú volt, mint a boldog kilencvenes években, hanem megindult a profitkivonás is. Az FDI-hoz köthető profitmérlegünk jelentősen negatív lett, amit nem ellensúlyozott, csak enyhített a külföldön dolgozó hazánkfiai nettó hazautalása. Ezek egybevetésével és az ország folyó külhoni műveleteinek mérlegével töltődött lassan a devizatartalékunk annyira, hogy ne inogjon meg az ország fizetőképessége. 2021 után azonban nehéz helyzetbe kerültünk, mivel nem indult meg a 2021-27-re szóló uniós költségvetési forrásunk, sőt az un. újjáépítési és ellenállási programon belül nemzeti kvótánk - mind a költségvetési transzfer, mind a hitelre vonatkozóan - pillanatnyilag az ismert jogállami vitáink fogja lett. Még kapjuk a kifutó 2013-20-as időszak felzárkózási pénzeit 2023-ig, de azután ez már nem áll rendelkezésre. Akkor csak az új hétéves időszak költségvetési pénzei jöhetnek, feltéve, ha megállapodunk az EU-val.
2022-ben a viták és felfüggesztések ellenére is mérlegünk aktívuma a magyar GDP 1,7 százalékát tette ki, vagyis pluszban voltunk az EU-val, körülbelül mértéke a 2006-os szintnek felelt meg.
Ha a kormányzat és az Unió között nincs megállapodás a nemzeti fejlesztési terv valamint az újjáépítési tervünk forrásainak lehívásáról, akkor csak az ezen kívüli közvetlen támogatások - főleg az agrárkifizetések és néhány horizontális pénz (pl. a szankciós kompenzációkról vagy testvérvárosi együttműködésről stb.) tudnak megérkezni. Mindez eddig aszerint a képlet szerint számolható, hogy a közös kassza felé történő befizetéseinket ellentételezi az agrárium közvetlen támogatása, és pozitív szaldónkat hozza minden strukturális - regionális, kohéziós és vidékfejlesztési, valamint kutatási (versenyképesség javító) - támogatás, de ez utóbbi most még hiányzik. (A horizontális lehetőségeknél állt le a jogállamisági viták kapcsán pl. az ERASMUS vagy Horizon program hosszabbítása is, bár ez nem makrogazdasági nagyságú ügy, de az érintetteknek nagyon kellemetlen lehet.)
Ezzel közvetlen kapcsolatban jelent meg az a magyar ellenzéki elképzelés, hogy az érintett végső haszonélvezők/felhasználók, - pl. települések - kapják meg közvetlenül a fejlesztési és strukturális forrásainkat a vita végéig, de ez nem tűnik Brüsszel számára kivitelezhető megoldásnak.
4. Az előzőekből kifolyólag eddig ( még talán tavaly is) jelentős volt a mérlegünk aktívuma. De ha az idén nem kapunk olyan pénzeket, amelyek devizában enyhítenék az éhségünket, akkor az FDI kell, hogy nagy összegben bejöjjön, ahogy a fejlesztési miniszter is utalt rá.
A következő két évben nagy összeg lesz a kínai CATL beruházás, nagyságrendjében az újjáépítési alap mindkét ágának (összesen kb. 15 milliárd euró) erős felét tenné ki csak egymaga (a bejelentések szerint kb. 8 milliárd euró), ami háttérbe szorítja a beruházás más szempontok szerinti értékelésének vitáját. (Grandiózus erőforrásigény, értékes föld kivonása, vízkészlet, vendégmunkások stb., mely megjelent a magyar közéletben.) A helyzetet javítja, hogy idén a külkereskedelmi mérlegünk javult sokat (nem is az olcsóbb orosz szénhidrogén számla miatt 2021-22-höz képest, hanem mert nagyarányú pótlólagos gépipari nettó exportot tudtunk realizálni), ami segítheti a jelenlegi jó csapadékhelyzet miatt az agrárium nettó várt exportnövekményét. Talán ezáltal ősszel nem kell újabb devizakötvényt kibocsátani akkor sem, ha késnek a fejlesztési forrásaink Brüsszelből, bár ez még bizonytalan becslés. (Sajnos a versenyképességünk nehézségei nem adnak akkora külkereskedelmi aktívumot, mint a cseheknél vagy a szlovénoknál.)
Ezzel együtt is magam úgy látom, hogy az a politikai nyilatkozat, mely a brüsszeli nettó pénzforrások nélkül is el tudja képzelni a következő éveket, nagyon kétséges, hiszen nem tudhatjuk, hogy mikor milyen időjárás, primer árupiaci árhelyzetek vagy válságok jelennek meg, és mikor lesz újabb nagy összegű profitkivonás, önállóan a jelenlegi államháztartási kiadási struktúrával láthatóan nem tudunk egyensúlyba kerülni.
5. Bár a külső-belső egyensúlyi túlélésért harcolunk, államkassza töltési kényszerek is megjelennek a gazdaságban. A legújabb „egyet nem értési” helyzet Budapest és Brüsszel között az, hogy ez év végén Brüsszel a különadók - és az ársapkák - kivezetésével számol. Így szerintük a jövő évben nőni fog a magyar államháztartási hiány mértéke; a magyar konvergencia program és a jövő évi költségvetési tervezet szerint meg csökken, ami feltételezi azt, hogy a különsarcok maradnak és még újak is jöhetnek - megemelt jövedéki adók -, amelyek egyébként emelik az inflációt. (Ilyen volt tavaly ősszel a KATA-rendelkezés is, hiszen az érintett szolgáltatók a megnövekedett közterhet csak beszállítói áremeléssel tudják kitermelni, ha tudják egyáltalán ezt érvényesíteni.)
Tehát a stabilizációs igényeink miatt marad a régióban a magasabb inflációs szint, és az FDI-nál a bármi áron való csalogatás. Prioritás itthon a leminősítés, vagy a Bizottság részéről jövőre belengetett túlzott deficiteljárás (csak Románia van most ebben) és a gazdasági recessziónak az elkerülése. Jobb lenne, ha meg tudnánk egyezni az EU-val.
6. Mindezek fényében nehezen tudom értelmezni azt a kinyilatkozást, miszerint 2030 után nettó befizetők – vagy legalábbis nem haszonélvezők- leszünk az EU büdzsével szemben, jobb, ha megszokjuk. A közös kassza ugyanis mindig egyensúlyban van az EU-ban, ezért vannak és lesznek nettó befizetők és nettó haszonélvező tagállamok.
Mi a saját strukturális helyzetünk- az agrárium erős szerepe és a belső regionális divergenciáink miatt főleg- még hosszú évtizedekig maradunk eben a státuszban, arról nem is beszélve, hogy a folyamatos leértékelések és magasabb infláció miatt a nominális felzárkózásunk lassabban halad. Ki lenne nettó haszonélvező a tagok közül 2030 után, ha mi nem?
7. Hogy ezek után milyen realitása van az euró bevezetésének a kötelezettségéről beszélni? Mindez takarékossági akarat kérdése, meglátásom szerint erre akkor is szükség van, ha a következő hat-hét évben formálisan nem tudjuk a belépési feltételeket teljesíteni, mert ez a saját érdekünk. (Lásd a fegyelmezett cseh, bolgár, dán vagy svéd példát az övezeten kívül. Még a lengyelek is nagyobb fegyelmet mutatnak annak ellenére, hogy jelentősen megugrott katonai kiadásaik mértéke az ukrajnai helyzet miatt).
Úgy gondolom, hogy ennek a fegyelmi pályának a megvalósítása is legalább három-négy évet vesz igénybe, így nem kell felmelegíteni azt a történetet, hogy csak akkor érdemes belépni a közös valutába, ha elérjük a 90 %-os uniós fejlettségi szintet, többek között a keserűnek mondott példák miatt. A jelenlegi szlovákiai (egyébként magyar) miniszterelnök, még jegybanki alelnökként cáfolta leginkább korábban a fejlettségi szintekkel való érvelést, és a szlovák állítólagos csalódottságot az eurózóna tagság miatt.
A horvátok belépése vagy az eddigi balti példák is cáfolják ezt a mechanikus megközelítést, és pl. a portugálok sem roppantak korábban abba bele (az írekről nem is beszélve), hogy mélyen az EU átlagos fejlettségi szintje alatt csatlakoztak az euróhoz.
A szerző a Károly Gáspár Református Egyetem tanára, korábbi külügyi államtitkár.
