20 éve döntöttünk, csatlakozunk az Európai Unióhoz: Megérte? 

A tagállamok száma majdnem megduplázódott, a lakosság pedig 100 millióval nőtt, ha hozzászámoljuk a némi késéssel érkező román-bolgár tandemet is. Azért is tekinthető az esemény történelminek, mert csak 15 évvel voltunk a közép-európai rendszerváltások után. Sőt a nem ide tartozó máltaiakat és ciprusiakat figyelmen kívül hagyva - a szlovénok kivételével - mindannyian a „szovjetizált” uralmi rendszerből szabadultunk ki.

Ilyen tömegben nem csatlakoztak az átlagnál jóval fejletlenebb tagállamok az Európai Unióhoz, hiszen, gondoljunk csak bele, hogy az egy főre jutó nominális GDP-t illetően akkoriban néhány új állam az EU átlag 25-30 százalékán állt, és a derékhadnak csak most sikerült elérnie az EU-átlag felét(!) Ehhez képest sikernek éreztük, hogy az EU megoldotta a teljes jogú integrációnkat, még ha a tárgyalások eredményeképpen hosszabb átmeneti intézkedések és uniós közpolitikai reformok bevezetésére került is sor, ami a nekünk juttatott pénzforrásokat némileg csökkentette.

Egy 15 éves folyamatot zártunk le, melyben hazánk mindig a hazai konszenzuson alapuló nyugati integráció élmezőnyében mutatkozott meg, legyen az az Európa Tanácsban elsőként (1990 őszén) elfoglalt helyünk, vagy az első körökben megszerzett OECD, NATO vagy EU tagságunk.

A népszavazás tanulsága

A belépésről ennél a bővítési körnél a csatlakozó országokban népszavazás döntött - a ciprusiaknál eltérő tartalommal a sziget egyesítésének tervéről-, mely sikert hozott. Hazánkban a szavazásra 2003. április 12-én került sor.Eredmény volt már az is, hogy a befogadó „régi” tagállamoknál nem került sor népszavazásra, bár néhány alkalommal ilyen politikai ötletek előkerültek.

2003-ben még a magyar jogban nem lehetett külföldön tartózkodó magyar állampolgároknak szavazni, ezt a lehetőséget csak 2004 júniusában, az Európai Parlament megválasztása kapcsán kapták meg a voksra jogosult magyarok, amikor is ezt a tagságunk ténye kikényszerítette.

Figyelmeztető volt ugyanakkor, hogy a magyar voksolás érvényességét - akárcsak évekkel korábban a NATO csatlakozásunk esetében is - csak az akkori népszavazási törvény sajátossága biztosította, hiszen nem kellett a jogosultak több, mint felének érvényes voksa az érvényességhez. És ezt az 50 százalékot nem is értük el! Mindez már előre jelezte azt, hogy a magyar polgárok nagy része inkább a politikai elitre bízza azt a kérdést, hogy mi jó neki a külpolitikában, és ebben nem kíván véleményt nyilvánítani. A politikai elit nagyrészt egyöntetű véleményen volt az EU-ba lépésről, hiszen a parlamentben is csak egy kisebb párt szavazott a tagság kitárgyalt feltételei ellen és a lakosság megnyilvánuló része - több, mint 80 %-a - helyeselte belépésünket a sokszor szerencsétlen példákat is felhozó népszavazási kampány ellenére.

Az FDI-függő modell erősödött

Csatlakozásunk azért is nevezhető sikeresnek, mert a megelőző 12 éves társulási szakaszban - amelyet az un. Európai Megállapodás révén teljesítettünk - sikerült azt is bebizonyítani, hogy a gazdasági nyitással a magyar gazdaság bírja versenyt, nem roppan össze a kihívás alatt, ezért méltó arra, hogy az EU belső piacán versenyképesnek minősíttessen, és működő piacgazdaságnak tekintsék. A szlovákokkal ellentétben például a magyar demokratikus és piacgazdasági viszonyokat a kilencvenes években végig példaszerűnek minősítették a tárgyaló uniós tagállamok és intézmények.

Mindez persze elhomályosította azt a tényt, hogy olyan FDI függő modellt alakítottunk ki 1990 után, ami ezt az egyensúlyi szintet egy jó ideig a profitkivonás nélküli tőkebeáramlással lehetővé tette, és ebből nem tudtunk kiszállni a tagság után sem.

De ez nem az EU tagságunk, hanem a választott gazdasági modell és az e mögé bújó magyar gazdaságpolitikák sorozatának eredménye, mely nem vállalt fel valódi strukturális reformokat az EU tagság után sem arra az időre, amikor a profitkivonás megkezdődött.

A szabad munkavállalás tanulsága

Ebben az időszakban - 2001-2002 - írtam meg a PHD értekezésemet, melynek egyik végső konklúziója az volt, hogy 10 vagy 15 év múlva akkor mutatkozik meg a bővítés sikere, ha az uniós érdekkoalíciók nem aszerint alakulnak ki, hogy ki volt 2003-ban már tag és ki utána - az un. régi és új tagok mentén -, hanem valós kérdések alapján. A minket beengedő és a rendszerváltó tagállamok közötti természetes szövetségek révén - pl. a kohéziós felzárkózásnál a déliekkel, az agrárkérdésekben a franciákkal, a migrációs témában a peremországokkal - alakulnak ki. Bár időnként megjelent a hétéves költségvetési vitában ennek jele, de sajnos ez inkább csak a kisebb rendező elvet jelentette.

Még a déli és keleti perifériák közötti hasonlóságok is csak a kohéziós kérdésekben jelentek meg. Sajnos több minőségi aspektusban - főleg a kutatás-fejlesztés-innováció, a helyi hozzáadott értékek súlya a kibocsátásban és exportban, az országon belüli területi kohézióban - nem sikerült a legtöbb rendszerváltó tagállamnak közelíteni a centrumhoz, nagyrészt maradt a szakadék és a két tagállami csoport (régi és új) jelzős szerkezete.

Szimbolikus aktualitás, hogy legutóbb a magyar gyermekvédelmi törvény kapcsán a 2003-ban is már bent lévő „régiek” (Olaszország kivételével) perbe léptek a magyar kormány ellen, sőt még a rendszerváltó Szlovénia is, de a többi keleti ország nem, azaz még ma is fennmaradt a régi-új elkülönülés.

Hasonlóan ki lehet emelni az ún. mobilitási csomag (a határokon átnyúló szolgáltatásokhoz kapcsolódó munkaerő mozgás) kapcsán a fuvarozók esetében a szolgáltatást nyújtó országban szociális ellátást és minimálbért követelő pozíciót, melyre egyértelműen az új tagállamok elleni fellépés volt a jellemző a régiek által (bár a szlovénok ebben már centrum országként viselkedtek, és nem léptek közös tiltakozásba). Ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy a felzárkózás a jó példaként említhető ír helyett inkább a görög példa szerint valósult meg, ami könnyen kifulladhat.A szolgáltatások szabad áramlásának keretirányelvbe foglalása kapcsán 2006-ban is megmutatkozott a két fél közötti ellentét az újak olcsóbb szociális és fizetési színvonala elleni nyugati retorzió kapcsán, mely akkor éles gyanakvást honosított meg a keleti tagállamok között. Pedig nem így indult. Az Egyesült Királyság, Svédország és Írország azonnal feloldotta a munkaerő áramlással kapcsolatos átmeneti időszakot. A végeredményben csak 2011-ben megvalósult általánosan szabad munkavállalás előtt ez jó jel volt.

Persze az Egyesült Királyság részéről a Brexit egyik érve az volt, hogy a jövőben inkább szeretnének a saját nemzetközösségükből munkavállalókat fogadni és nem adnak preferenciát a keleti EU tagállamok polgárainak.

Hallottunk arról is, hogy a centrumban erősebb ellenőrzésnek vannak kitéve polgáraink a minimális munkavállalói feltételek teljesítése kapcsán, ami szintén nem erősítette a kölcsönös bizalmat. Ez a labilis bizalmi viszony addig megmarad, amíg jelentős felzárkózás nem fog megmutatkozni a munkabér és más minőségi szempontok területén.

A nemzeti kisebbségek védelme

Ugyancsak felemás érzésünk kerekedett abból, amikor sikerült tető alá hozni a Lisszaboni Reformszerződést. Megnyugodva - akkor érintettség híján - vettük tudomásul a kilépésre vonatkozó kodifikált lehetőséget, hiszen elsőként, minden vita, olvasás és ellenzés nélkül azonnal megszavazta a Szerződést a magyar Parlament. Ezzel a lendülettel ellentétes volt később a lisszaboni rendszer, a tagállami vétók jogát közösségi döntéssel pótolják, amely folyamatos kritika tárgya. Az utolsó nagy alaptörvényi rendszer tárgyalása még a keleti nagy bővítés előtt kezdődött, most már ilyenre esély sem mutatkozik.

A 2002-ben összehívott Konvent kapcsán még nagy reményekkel álltunk az új alapszerződéses rendszerhez, melyben a legendás 2. paragrafusban közös sikerként megjelent a számunkra olyan fontos - kisebbségek iránti - tolerancia védelmének elve. Sajnos azóta ezen a téren nemzetpolitikai eredményeket nem sikerült elérnünk, viszont más kisebbségi társadalmi csoportok kapcsán aktívan lépett fel az Unió, ami itthon különösen nagy elkeseredettséget hozott a kettős mérce miatt. (Az antalli logika szerint az uniós térségi tagság a szupranacionalitás ereje révén segíti a határon átnyúló egyesítést, de a magyar nemzeti kisebbség helyzetében nem történt minőségi javulás, pl. oktatási vagy területfejlesztésben. A magyar állampolgárság megadása lelkileg jó, de hatásában inkább elszívó hatású.) 

2015 előtt a görög harcmodortól eltérően nem támasztottunk feltételeket - az antalli logika alapján - az Unió vagy a NATO bővítésénél problémás szomszédainkkal kapcsolatban, most is csak az ukrán viszonylatban követelünk, a szerb viszonylatban például nem, ami inkonzisztens magyar pozíciót sejtet. Nehezíti az egységes magyar fellépést - és annak elfogadtatását - az is, hogy határon túli magyar elit azzal igyekezett a helyi társadalomban pozíciót - pl. előnyökre váltható kormánytagságot - szerezni, hogy minden erővel támogatja a befogadó ország nyugati integrációját.

A nyugati integráció mérlege

Az elmúlt húsz évben fordulat történt Magyarország nyugati integrációja régiós élvonalbeli pozíciójában. Hazánk 2007-ben csatlakozott az első csoportban a schengeni övezethez - mely azóta csak 2023 januárjában, Horvátország révén bővült tovább -, de az euró zóna bővítésénél már nem voltunk az elsők akár egyedül vagy akár kollektíven.

Sőt 2008 óta már csatlakozási céldátumunk sincsen, hasonlóan a lengyelekhez és a csehekhez. (A románok és a bolgárok csatlakozása ebben az évtizedben várható.) Bár a magyar lakosság még mindig erősen unió párti az Eurobarométer felmérése szerint, beleértve az euró kedveltségét is, de ez a szilárd álláspont most gyengülni kezdett, igaz nem jelentősen. Magyarország számára az az ellentmondásos helyzet állt elő, hogy a szuverenitás szempontjából a kurucos örökség részeként nem szeretné a tagállamok önállóságának csorbítását, míg nemzetpolitikailag az antalli-trianoni örökség alapján csak ez segíthetne.

Ennek magyarázata az előzőekben kifejtett nemzetpolitikai frusztráció, amit még erősít is, hogy más metszetekben viszont hangsúlyosabban jelent meg a kisebbségvédelmi szempont, ami kettős mércét sugároz hazánk polgárai számára. (Ennek egyéni elkerülésére magam nem szavaztam meg az EP-ben a román EU tagságot.)

Politikai szempontból további gond, hogy az utóbbi néhány évben a magyar európai képviselők többsége és a legerősebb párt - amely kormánypárt - az európai pártszövetségeken, sőt a frakciókon kívülre került, ami egyedülálló az EU tagállamaiban az utóbbi húsz évben, ráadásul ez a helyzet nem is kecsegtet gyors változással. Remélem, a 2024-es európai választások után ezt valamilyen formában fel tudjuk oldani.

Az uniós pénzek vitája

Valódi kérdés az, hogy az uniós fejlődési bénultság szempontjából hogyan alakul majd az un. illiberális és liberális demokrata jogfelfogás hatalmi harca a kontinensen. Most ezzel kapcsolatban jelent meg a jogállamisági mechanizmus rendszere is - vagyis a liberális demokrata hatalomfelfogás az Unióban erősebb -, elsősorban magyar vonatkozású éllel. Ha nem kapjuk meg a politikai alkukban járó pénzeket, az valóban a tagság egyenrangúságának feladását jelenti. Nem lehet látni, hogy ez hova vezet, de azt jól jelzi előre, hogy az Unióban további mélyülést - szuverenitási elemek további közösbe adását pl. az egyhangú döntéskörök szűkítése révén - nem várhatunk a közeli években.

Mindez persze a bővülést is befolyásolja, ahol még olyan tárgyalások is - mint a viszonylag fejlett,  rendezett államjogi és területi  státuszú Montenegró integrálása - megálltak, ami a regionális szerepre törő magyar frusztrációt is növeli. Ukrajna felvétele a nyugati integrációs szervezetekbe is inkább politikai megközelítés, szakmai realitása nincs.

A Közös Agrárpolitika hatása

Ha nem is tudunk tovább lépni a további mélyülésben-bővülés vitában európai szinten, kérdés, hogy a jelenlegi közös és közösségi politikák terén miként tud Magyarország eredményeket elérni.

Sajnos a Közös Agrárpolitika (KAP) terén nem sikerült a várt kiugró teljesítmény, amit jelez az is, hogy a mai napig nem tudott igazán jelentős magyar agrár-külkereskedelmi aktívum - és mögötte termelés - kibontakozni, ellentétben például a lengyel vagy a litván példával. A szociális és területi kohézió terén már jobb a helyzet, de itt is még inkább a fejlődést jobban segítő forrásfelhasználást kell elérni.

Ne feledjük el, hogy devizában nettó EU transzfer hazánk felé 2004-21-es időszakban 53,2 milliárd euró volt devizában, ami a 156 milliárd euróra taksált 2021-es GDP harmada és főleg meghaladja a magyar szükséges devizatartalék (38-39 milliárd euró) összegét.

EU tagság nélkül nemcsak ezt nélkülöznénk (ami nagyon rontaná a fizetési mérleget), hanem szinte a belső piaccal megegyező versenynek lennénk kitéve társult EU államként, mivel a magyar FDI-függő modell nem adna más integrációs irányra lehetőséget. A keleti és déli nyitás sápadt eredményszámai is ezt támasztják alá.

A felzárkózásra több az esély az EU-n belül, mint kívül

Ezzel együtt is konstatálhatjuk, hogy a tagság által hozott lehetőségeket az Unión kívül nem tudnánk elérni. Valós fejlődésre és felzárkózásra több belül a lehetőség, mint  kívül, ahogy azt az ír, a szlovén vagy észt sikeres példák mutatják. Hogy sikerül-e hazánknak a minőségi felzárkózás? Attól függ, hogy az észtekhez vagy a szlovénokhoz hasonlóan tudunk-e olyan nemzeti politikát - gazdasági, társadalmi és külpolitikai téren - folytatni, mely ezt a valódi felemelkedést nagy fegyelemmel megvalósítja. Vagy pedig egy folyamatos nemzeti frusztráltság jelenik meg. A mai állandó ellenkezéssel, duzzogással a mélyülés akadályozását érjük csak el, a barátok elmaradását.

Ne feledjük, a keményen dolgozó sikeres országok - mint az ázsiai kistigrisek, vagy az EU-ban az írek, észtek - a centrumba törnek és nem fognak szolidárisak lenni azokkal, akik kevésbé tudtak egy generáción keresztül áldozatosak és nagyon takarékosak lenni. Ideje felgyűrni az ingujjakat és önringató presztízsköltések helyett a valódi versenyképességet erősíteni, amely a következő nemzedékeknél már az európai egyenrangúságot is elhozza a magyar néplélek számára.

És akkor lehet reményünk a nemzeti sorskérdéseink európai megértetéséhez is, ahogy azt hosszú évtizedek után az írek is megtehették. Fordítva sajnos nem megy, bármily méltatlannak tűnő sorrend ez.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem tanára, korábbi külgazdasági államtitkár.