A brexit utóhatása: utolérheti Lengyelország a briteket?

Amikor 10 ország, közte régiónk visegrádi része és a balti államok csatlakoztak az Európai Unióhoz, Tony Blair brit miniszterelnök kissé átgondolatlanul eltörölte a munkaerő mozgására vonatkozó 7 éves átmeneti korlátozást, amit más régi tagok nem tettek meg. Az akkor még a brit jövedelmek töredékét kitevő átlagkeresettel rendelkező új tagok munkaereje így érthető módon bezúdult Nagy-Britanniába, és miután Lengyelország volt messze a legnagyobb új tagállam, a lengyelek jöttek a legtöbben.

A betelepülők

Ők testesítették meg az új bevándorlókat, őket hibáztatta a brit közvélemény egy része amiatt, hogy nem nőnek a bérek, miközben valójában a beáramló munkaerő lendületet adott a brit gazdaságnak. Ezt követően, de különösen a 2008-as válság után pár évvel induló gazdasági fellendülésben a régiónkban nominálisan rendívül alacsony bérek viszonylag gyorsan nőttek, a sokszoros különbség csökkent, így egy idő után már volt, aki hazament. Ennek köszönhető, hogy az egymilliósra duzzadt lengyel közösség nem nőtt tovább a szigetországban, viszont 2014-ben, amikor a később belépő Románia és Bulgária átmeneti korlátozása lejárt, még egy millió románnal bővült a betelepülők száma.

A 2016-os népszavazás eredményéhez, amely szűk többséggel az EU elhagyása lett, így hozzájárulhatott brit népesség nagyjából 5 százalékát kitevő bevándorlás térségünből, miközben a gazdaságnak nem tetttek rosszat, sőt, azt élénkítették. Ezt az is mutatja, hogy sok alacsonyabb bérű ágazatban azóta is munkaerőhiány van, hisz az effektív kilépés óta már csak külön engedéllyel érkezhetnek európai munkavállalók is.

Brexit hatások

Amint az várható volt, a brit gazdaság megsínylette az egységes piacról való kilépést: nincs olyan gazdaság, amely ezt elbírná, hisz egy nagy egységes gazdasági övezet nagymértékben leegyszerűsíti a kereskedelmet, a beruházásokat, be-, és kifektetést, így sokkal jobbak egy adott gazdaság lehetőségei. Ez törvényszerűen ahhoz vezetett, hogy

az utóbbi évek válságait a brit gazdaság sokkal jobban megsínylette, mint a legtöbb uniós országé, a bérek stagnáltak.

Tavaly év elején Keir Starmer, az ellenzéki Munkáspárt vezetője azt fejtegette, hogy az aktuális trendeket figyelembe véve Lengyelország gazdasági növekedése és bérszínvonalának emelkedése olyan gyors, hogy reálértékben az évtized végére elérik a stagnáló brit szintet, az azt követő évtizedben pedig akár már nominális értékben is sor kerülhet erre. Hozzátette, hogy mindezt azért emlegeti, mert a lengyelek voltak a lesajnáltak, akik oly sokan jöttek eleinte a magas brit fizetések idejében, és hogy ugyan a felzárkózási folyamat természetes, de az már nem, hogy Nagy-Britannia a stagnálás állapotában maradjon.

Konkrétan nem merte megemlíteni a visszalépés vagy akárcsak az egységes piachoz svájci vagy norvég mintára való csatlakozás lehetőségét, csak azt, hogy majd a Munkáspárt kormányzása kimozdítja a szigetrszágot a stagnálásból. Ennek részleteiről már nem volt szó, nyilván a közvélemény alakulásától függően vetné fel a szorosabb gazdasági együttműködés lehetőségeit.

Valóban hasítanak a lengyelek

Ami viszont érdekes, hogy Starmer nem is a levegőbe beszélt, amikor Lengyelországot emlegette. A legnagyobb régiónkbeli gazdaság fejlődése valóban robusztus, és az egy főre jutó nominális GDP messze nem szaladt úgy előre, mint a cseh, a szlovén vagy az észt érték, viszont a lengyel bérek igencsak meglódultak. A nettó átlagbér 1250 euró fölé került aktuális árfolyamon, míg a brit adatt 2460 euró körül van aktuális fontárfolyammal számolva, vagyis

a lengyel átlagbér elérte, sőt kissé meghaladta a brit szint felét.

Ez már olyan érték, ahol, ha ma újra megnyitnák a brit munkaerőpiacot, vélhetően csak azok mennének Lengyelországból, akik számára a nyelvgyakorlás is fontos szempont, esetleg csatlakoznának ottani ismerőseikhez, de ilyen kis különbözetért tömegesen már nem mozdulnak meg, pláne, hogy azt a drága brit lakhatási költségek el is viszik. Inkább mennek a szomszédos Németországba, ahol 2800 euró fölötti az átlagjövedelem, esetleg Svájcba, ahol egyenesen 5500 euró az összeg.

Ez arra is rávilágít, hogy ha nem léptek volna ki az egységs piacról a britek, már eleve nem lenne nagy bevándorlás: már a románok sem feltétlenül mozdulnának, miután náluk is közeledik az átlagbér az 1000 euróhoz, így a kiköltözéssel járó többletköltségeket figyelembe véve már nem olyan vonzó opció, így a kilépés ebből a szempontból (is) okafogyottá vált.

Jók a régiós kilátások

Nézzük azonban, ami igazán érdekes: hogy alakulhatnak a folyamatok a következő években? Keir Starmer egy egyszerű számításból indult ki: a lengyel GDP átlagosan évi 3 százalékkal nőhet még egy jó évtizedig, a brit jó esetben 1 százalékkal. A különbözet gyorsan csökkenti a különbséget, de ami igazán érdekes lehet, az a bérek várható alakulása. 

Az euróban számolt bérnövekedés egész régiónkban igen erőteljes volt a válságok ellenére, és egyelőre a munkaerőhiányt és az élénk beruházási kedvet figyelembe semmi sem mutat arra, hogy ez a következő években ne tartana ki. Ha az önálló valutával rendelkező országok valutaárfolyama stabil lesz, az euróban számolt éves bérnövekedés gond nélkül lehet évi 7-8 százalék, esetenként 10 is.

Felzárkózási lehetőségek

Akármeddig persze ez nem mehet így, csak amíg a termelékenység javulása lehetővé teszi, illetve amíg a beruházók számára marad értékelhető bérelőny a legfejlettebb uniós országokhoz, de leginkább Németországhoz képest. A lengyel esetben ez 1800-2000 eurós szintig könnyen fennmaradhat: az már a mostani olasz és a spanyol szinttel egyezik meg. Ha ez megvalósul, és a britek valóban folytatják a stagnálást, akkor

a különbség valóban elenyészővé válik nominálisan is, reálértékben pedig teljesen el is tűnhet. 

Így könnyen valósággá válhat a brit munkáspárti előrejelzés, a most is jobb adatokkal rendelkező régiós országok (sajnos Magyarország kissé lemaradt 1000 eurós bérszintjével) megközelíthetik a stagnáló brit szintet, ezzel igazolják is, hogy az uniós tagság hatalmas lehetőség, különösen, ha egy adott ország él is a lehetőséggel.