A dróntámadások részletei - Sok az ártatlan áldozat

A Pentagon nemrégiben közzétett egy videófelvételt, amit az egyik, megfigyelő ( szerepet játszó MQ-9 Reaper (Kaszás) drón készített a tragikus végkifejletű kabuli drón-csapásról, amit tavaly augusztus végén mértek egy feltételezett terroristára az afgán fővárosban az USA katonai és hírszerző komponensei. A három és fél perces felvételt a The New York Times préselte ki az amerikai védelmi minisztériumból az információszabadságra vonatkozó törvény alapján.

Ezen a felvételen látható, hogy a másik RQ-9-ről kilőtt Hellfire (Pokoltűz) AGM-114 rakéta – egyesek szerint a legújabb R9X változat –  sűrűn beépített utcákkal, lakott területen becsapódik egy szűk udvarban álló gépkocsiba.

Lángok csapnak fel. Később kiderült: végzetes tévedés, hiba történt, amely a teljes parancsnoki láncon végigfutott.

Egy teljesen ártatlan családdal, tíz emberrel, köztük hét gyerekkel végzett az amerikai Nindzsa-Rakéta (ahogy emlegetik), amelynek létezéséről alig két éve tudunk.

Mitől Nindzsa az R9X változat? Attól, hogy a becsapódó harci részben nincs robbanóanyag, csak hat darab borotvaéles, különleges fémből készült penge, amely gyakorlatilag felszabdalja a célba vett embert.

Alapos kétséget hagy az emberben a Pentagon által közzétett videófelvétel a tragikus hibáról.

Az első benyomás: még csak nem is a késes Nindzsa változatról, hanem a hagyományos, robbanóanyaggal töltött rakétáról lehetett szó, amely letarolta a szűk, mintegy 10x6 méteres belső udvart és az ott álló gépkocsit.

Hatalmas detonációt követően legalább háromemeletnyi magas lángnyelvek csapnak fel. A becsapódás előtti másodpercek valamilyen oknál fogva nem szerepelnek a videón. És természetesen a végeredmény sem a szétroncsolt autóval, a tetemekkel. Nem voltak sebesültek, a tíz áldozat azonnal szörnyethalt.

Nincs magyarázat sem, hogyan történhetett a tragikus tévedés, amelynek egy, közvetve az amerikai kormánynak dolgozó iraki NGO-alkalmazott és családja vált áldozatává. 

Az amerikai kormány egyébként hivatalosan sohasem ismerte el a Pokoltűz rakéta Nindzsa-változatának, az R9X-nek a létezését.

A Hellfire rakéta-családnak legalább nyolc tagja van, mindegyik meghatározott „területre” szakosított.

Az egyiket „puhabőrű” (soft-skinned) célpontok, katonai teherautók, faházak, barakkok, sátrak ellen indítják.

A másikat, amelynek robbanófejét két, egymás mögé applikált, fordított pálinkafőző réztölcsérre hasonló különleges, plazmasugarat kilövellő tandem-robbanószerkezet alkotja, a legravaszabb harckocsi-védőrendszerek, fél-, háromnegyed méter vastag harckocsi páncéllemezek ellen használják. Ez a Nap belső hőmérsékleténél négyszer forróbb irányított plazmasugár kötőtűnyi vastag lyukat éget a vastag páncélon, behatol a tank belsejébe, megöli a kezelőszemélyzetet és esetleg felrobbantja az ott tárolt lőszereket. 

Egyébként a terroristák likvidálását célzó drón-támadásokat alapvetően a polgári hírszerzés, a CIA tartja kézben, koordinálja – amely nincs a Pentagon alá rendelve.

Nemzetközi jogilag ezek a drón-műveletek erősen a szürke zónába, a meg nem engedett és a kifejezettel tiltott katonai-biztonsági cselekedetek közé tartoznak.

Az ENSZ elítéli a drón csapásméréseket.

Ennek két alapvető oka van: egyrészt a drónok egy idegen állam légterébe hatolnak be, megsértve annak szuverenitását, legtöbbször az adott kormány előzetes engedélye nélkül.

Másrészt a drón-műveleteknek sokkal több a polgári áldozata, mint a vélt, vagy valódi bűnösök, terroristák között, akik rászolgálhattak egy másik országban kiszabott halálos ítéletre.

Hogy működnek a terrorista-ellenes drónokkal végrehajtott légicsapások?

A kialakított rendszer még sok hibával, nagy tévedési és „járulékos veszteség” aránnyal funkcionál legalább két évtizede.

Pontos statisztikát – lévén, hogy katonai-technológiai titkokkal körbebástyázott manőverekről van szó – nemigen találni.

Nyugati hírszerzési források szerint ha azt állítjuk, hogy minden ily módon megölt terroristára 1-4 ártatlan áldozattal (járulékos veszteséggel) számolunk, nem járunk messze az igazságtól.

Hogy ez sok-e vagy kevés? Nehéz rá a válasz. A tavaly augusztusi iraki művelet mérlege: 10 ártatlan áldozat, nulla terrorista. 

Még egy hasonló ügy került a média célkeresztjébe.

Az akkori  amerikai elnök, Donald Trump jóváhagyásával a bagdadi repülőtér előtt, a gyorsforgalmi úton történt 2020. január 3-i dróntámadásban két, hagyományos robbanóanyaggal megtöltött repesz-robbanófejet hordozó rakétát lőttek ki az amerikaiak.

A célpontok a gépkocsi-konvoj két autójában ültek.

Az elsődleges célszemély Kaszim Szulejmani tábornok, az iráni Al Kudsz különleges erők főparancsnoka volt, aki hivatalos iraki kormánymeghívásra érkezett Bagdadba és a reptérről éppen a miniszterelnökhöz hajtatott volna. Az amerikai rakéták végeztek a tábornok mellett Abu Mahdi al-Muhandissal, az Irán által támogatott Kataib Hezbollah milicia vezetőjével is. Kilenc áldozata volt a támadásnak, csak annyit tudunk, hogy öt iraki és Szulejmanival együtt öt iráni halt meg a rakétacsapásban. 

Az öt irakiról semmi sem ismert, feltehetően gépkocsivezetők, a bagdadi kormány biztonsági szolgálatának testőrei lehettek.

Mindenesetre a „járulékos veszteségek”, a nem-célpontok közé lehet őket számítani.

Ebben az esetben csaknem biztos, hogy a drónmegfigyelő, a JTAC az érkező iráni delegáció közvetlen közelébe férkőzhetett és látta, hogy a két célszemély a konvoj melyik autójában utazik.

Azt, hogy melyik delegációvezető melyik autóba ül, az iraki műveletet irányító biztonsági parancsnok dönthette el közvetlenül a járműoszlop indulása előtt.

Ezt az információt, feltehetően mobilon, a titkos megfigyelő azonnal továbbította az amerikai drónkezelőknek, akik villámgyorsan beazonosították a célpont-járműveket, amelyeket elindulás után mintegy öt perccel érhette a rakétatámadás az autópályán, még a reptér mellett. 

Ez a célzott likvidálás nagymértékben rontotta a Szaddám Husszein vezette iraki rezsim megdöntésében döntő szerepet játszott amerikai kormány és a pártfogásukkal hatalomra került új bagdadi rendszer vezetői közti kapcsolatot.

Az ENSZ is elítélte a támadást, amelyet az Egyesült Államok kormánya egy szuverén ország területén, annak beleegyezése nélkül hajtott végre.

Az ügy vizsgálatával megbízott ENSZ-tisztviselő a nemzetközi jog és az USA törvényei megsértéseként értékelte a bagdadi dróntámadást. Irán „állami terrorizmussal” vádolta meg az USA-t. 

Már a múlt század hetvenes éveiben, még a hidegháború idején, a Szovjetunióval kapcsolatban Amerikában gondoltak rá, hogy ember-irányította, de pilóta nélküli, kisebb repülő eszközökkel, azaz drónokkal figyeljék felülről az ellenfél mozgását. Később jött az ötlet: fegyverezzék is fel a drónokat. Eredetileg a szovjet tankok ellen akarták bevetni őket. Ugyanis a Nyugat mindennél jobban rettegett egy szovjet „Barbarossa” típusú, a második világháború kezdetén a hitleri Wehrmacht villámgyors, nagy páncélos erőkkel indított támadásához hasonlótól.

Aztán a nyolcvanas évek vége, a több évtizedes hidegháborús szakasz lezárása miatt gyengült az érdeklődés az elképzelés iránt. A kilencvenes években a Jugoszlávia felbomlása, majd a koszovói háború és a Balkán iránt felébredt amerikai katonai-stratégiai érdeklődés élesztette újjá a terveket. A megvalósításban kisebb szerepet játszott Magyarország is.

Az amerikai drónok egyik legnagyobb repülőteréül szolgáló taszári légibázis az egykori Kapos Bázisrepülőtér 70 méter széles és több mint 2000 méter hosszú kifutópályája, Kaposvár közelsége, továbbá Taszár közelsége a jugoszláviai légtérhez vonzotta az amerikai légierő parancsnokságát. 

Rossz nyelvek szerint Taszár nem kis szerepet játszott abban, hogy Magyarországot már az első NATO-bővítéskor, 1999-ben felvették az Észak-atlanti Szerződés Szervezetébe. A Pentagonnak és a CIA-nak szüksége volt egy jól felszerelt és az ott szolgáló szakszemélyzet családtagjainak is megfelelő bázisra egy olyan országban, amely szilárd USA-szövetséges.

Taszárról a felszálló RQ-1-es Predatorok (Ragadozók) még fegyvertelenek voltak. Ezek a drónok mélyen berepültek Jugoszlávia, első sorban Szerbia fölé és onnan szenzorjaikkal, kameráikkal hatalmas mennyiségű információt gyűjtöttek. Egy UAS (ember nélküli repülő szerkezeteket kezelő alegység) négy Predatorból, egy földi (mobil) irányítóközpontból, műholdas kapcsolatból állt. Később fel is fegyverezték a Predatorokat.

Ezekről annyit érdemes tudni, hogy viszonylag lassú, sebezhető, rosszul manőverező, mindössze egy autópályán közlekedő személyautóhoz hasonló, 130km/óra utazósebességű, egytonnás, ember nélküli, távirányított drónok, amelyeket egy négyhengeres, 115 lóerős robbanómotor hajtotta kéttollú propeller mozgat. Kétszáz kilónyi hasznos terhet (szenzorokat és/vagy fegyvereket) képesek hordozni.

Nem kis mértékben a drónokról való indíthatóság gyorsította fel a Hellfire rakéták kifejlesztését.

A Pokoltüzek, az AGM-114-esek viszonylag kis méretű, könnyű, 45-50 kilogramm közötti súlyú, rövid, 7-9 kilométer hatótávolságú, elsősorban levegő-föld fegyverek, amelyeknél a robbanófej súlya mintegy 7 kilogramm. Ennek pusztítóereje – repesz-robbanófej esetén - körülbelül egy 75 milliméteres ágyú lövedékének felel meg. Azaz képes egy nem páncélozott jármű, személygépkocsi, kisebb teherautó megsemmisítésére.

Igazán a 2001. szeptember 11-i tragikus terrortámadás után vették újból elő az ötletet, hogy fegyverezzék fel a Predatorokat. Bevonták ebbe a Pentagon futurisztikus technikai-technológiai tervező szervezetét a titokzatos DARPA-t is. 

Hogy történik egy dróntámadás?

A likvidálásra kiválasztott terroristát legelőször is megfigyelik. Milyen autója van, hova jár, kikkel találkozik, tesz-e vidéki utakat. Ez utóbbi azért fontos, mert egy országúton haladó, esetleg maga a terrorista által vezetett autó ideális célpont – és nem feltétlenül szükséges a legújabb Hellfire rakétát, a Nindzsát bevetni. Ha a gépkocsiban csak a célszemély, és/vagy tettestársai utaznak, megteszi a hagyományos repesz-robbanófej is. 

Aztán, amikor már elég infójuk van, a főszerepet átveszi(k) a közvetlen becsapódás-irányítók, amerikai katonai szakzsargonban a JTAC-ek.

Ezek vagy az amerikai erők különleges osztagaiból kikerülő, az álcázásban, a környezetbe beolvadásban mester katonák, vagy a helyiek közül valaki. Jobb esetben kapnak egy katonai minőségű, a gyerekek lézerceruzájára hasonlító eszközt, amely láthatatlan lézersugárral megvilágítja a célpontot. Rosszabb esetben mobiltelefonnal továbbítják az információt.

Amikor a drónról elindítják a rakétát, a lézersugárnak a célra kell mutatnia – szakzsargonban „meg kell festenie”. Erre a sugárra kapcsolódik rá a drónról kilőtt rakéta érzékelője, és ez alapján találja meg a célpontot. 

Ha nincs ilyen lehetőség jöhet a többi, kockázatosabb megoldás, amikor az (alkalmi) JTAC mobiltelefonon ad valós idejű információt a célszemély mozgásáról. Azaz látja a kiválasztott, ismert célszemélyt és biztonsággal azonosítja, hogy valóban a likvidálásra kiszemeltről van szó.

Az is előfordulhat, hogy a földi megfigyelő a dróntámadáskor már nem is látja a célszemélyt, csak az általa adott információ, a gépkocsi típusa, színe, vagy a ház címe, amelyben sejtik - alapján az amerikai drónkezelő képernyőin lévő információk szerint indítják a csapásmérést.

Vagyis a fenti információk alapján a drón irányítója – aki esetleg több ezer kilométerre, egy amerikai légitámaszpont egyik szobájában ül - választja ki a  célpontot. Mondjuk egy autót, és ő dönt a drónról, vagy egy másik, kísérő drónról folyamatosan kapott, valós idejű videoközvetítés alapján, hogy mikor indítsa a rakétát és irányítsa rá kézi vezérléssel a célpontra, vagy a rakétát a célpont koordinátái beprogramozásával utasítsa, hogy saját szenzoraival, például az orrában lévő tv-kamerájával, vagy ha járó motorú, meleget árasztó jármű a célpont, infravörös érzékelőjével leljen rá a célpontra.

Hogy a tavaly augusztusi tragikus kabuli dróncsapásban melyik módszert választották – nem tudni.

Az ilyen műveletekkel kapcsolatos operatív részletek szigorúan titkosak, úgyhogy legfeljebb találgatni lehet. Minthogy egy viszonylag keskeny utcára nyíló belső udvarról volt szó, nem valószínű, hogy a célpontot, a mikrobusznak látszó járművet a JTAC, vagy a polgári megfigyelő közvetlenül a becsapódás előtt láthatta volna. Feltehetően egy ideig követte, majd jelezte a drón irányítójának az utcát és a házszámot.

Ez alapján találhatta meg a célkereső másik drón színeket nem érzékelő éjjellátó készüléke az udvarban parkoló, vagy éppen beálló autót. Ennyi információ állhatott a drónkezelő rendelkezésére, amikor megnyomta a célt már „látó” Hellfire rakéta indítógombját.

Továbbra is vitatott, hogy egyáltalán léteznek-e a Nindzsa Hellfire rakéták, vagy az egész csak egy megtévesztő információs hadviselési művelet.

Afganisztánban tavaly augusztus végén a keleti Nangarhar tartomány egyik településén dróncsapással megöltek két Iszlám Állam terroristát.

A The Wall Street Journal, amely először adott hírt a Nindzsa Hellfire rakétákról, ezúttal kétségbe vonta a kiszivárogtatott információ hitelességét, hogy Nangarharban Nindzsával hajtották végre a támadást.

Ugyanis a helyszíni fotók szerint a célpont, a háromkerekű motoros riksa mellett a falakon repesznyomok láthatóak és vétlen polgári személyek, köztük négy nő is, megsebesültek a szilánkoktól. A Pentagon csak a megölt két és a megsebesített harmadik terroristáról beszélt. A rakétacsapás helyszínén a lakosok további négy nőről tudnak, akik sérüléseket szenvedtek el a rakéta becsapódásakor. 

Elsősorban Afganisztánban fordult elő gyakran, hogy általában két drónból (a felderítő és a csapásmérő) álló légi csapat egy adott terület fölött órákig körözött (loiter), és ha a földön mozgást érzékelt, a televíziós kamerák valós idejű képe alapján döntött a drón operátora, hogy elrendelje-e a rakétacsapást az ismeretlen, földi cél ellen.

Harctéren, ha az lakott területektől távol esik, jóval kisebb az ártatlan áldozatok, a „járulékos veszteség” aránya.

Afganisztánban, más harctereken az adott térség (amelynek földrajzi koordinátáit betáplálták a drónokba is) felett, ahol csak az ellenfél katonai járművei közlekedtek, a drónok maguk határozhatták meg a beépített mesterséges intelligencia (AI) elemei segítségével, akár emberi közreműködés nélkül, hogy mit támadnak meg. Azaz az adott körzetben minden, ami mozog, ellenség és a Hellfire rakéták szabad prédája. 

Mint szinte minden mai világunkban, a drónháborús számok, adatok is áldozatául esnek a hibrid hadviselésnek, médiamanipulációknak, ténytorzításoknak, fake news-akcióknak. Az Obama-kormányzat, amely elődeihez képest kiterjesztette a dróncsapásokat az egész világon, 2016 nyarán kiszivárogtatott egy statisztikát, amely szerint

az USA 2009-2016 között drónokkal végrehajtott terrorista-ellenes műveletekben 2300 ellenséget semmisített meg, miközben a polgári áldozatok száma 64-116 között mozgott. 

Az Amnesty International rögtön megkérdőjelezte a számok hitelességét.

Az Oknyomozó Újságírás Irodája (Bureau of Investigative Journalism) 402-1100 közé tette a 2002 óta hasonló akciókban életüket vesztett civilek számát.

A mediaengagement.org honlap megjegyzi, hogy a 2016-os Obama-jelentés nem számította bele az afganisztáni, szíriai és iraki civil járulékos veszteségeket. Josh Earnest, a Fehér Ház sajtószóvivője 2014 és 2017 között, elismerte, hogy ezekben az érzékeny kérdésekben „magától értetődően az átláthatóságnak (transparency) korlátai vannak”.