A kihalás útján halad több ország is - Ideje kongatni a vészharangokat?

A vita egyik sarokpontja az egyéni és közösségi érdekek közötti feszültség volt. Toldi Ottó véleménye szerint viselkedésünket alapvetően az önző gének logikája irányítja, amely a közösségi szintű fenntarthatósági célokkal ellentétes. Úgy vélte, ebben a tekintetben „nem vagyunk többek egy baktériumkultúránál, ami belefullad a saját kibocsátásába”. Bár elismerte, hogy a gyermekvállalás mélyen kódolt ösztönünk, a jelenlegi, Föld kapacitását (szerinte 3-4 milliárd fő) messze meghaladó népességgel (8 milliárd) nekimentünk a falnak. Ebből kiindulva a népességcsökkenést egyfajta elkerülhetetlen, természetes korrekciónak látja, amit a beavatkozás helyett inkább hagyni kellene kibontakozni.

Tényleg a népességcsökkentés lenne a megoldás?

Ásványi Katalin a népesedéspolitika klímapolitikai jelentőségét hangsúlyozta, kiemelve a lányok oktatásának és a fogamzásgátlás elérhetőségének szerepét a népességcsökkentésben, ahogy azt több ENSZ-célkitűzés is hangsúlyozza. Példaként említette, hogy Iránban egy időben a pároknak tanfolyamot kellett végezniük a modern fogamzásgátlásról, mielőtt megkapták a házassági engedélyt.

Azonban hamar kiderült, hogy elindítani sokkal könnyebb a termékenység csökkenését, mint egy megfelelő ponton megfordítani a trendet. Ezt felismerve 2014-ben betiltották a fogamzásgátlók reklámozását, és szigorították a terhességmegszakítás szabályozását.Sebestyén Géza azonban ennek kapcsán vitatkozott a népesség csökkentésének szükségességével, hiszen mint Irán példáján látjuk, nehéz növekedésre kényszeríteni egy csökkenő pályára állított termékenységi rátát.

Ráadásul, ha egyszer elérkezünk egy fenntarthatónak ítélt népességszámhoz, hogyan lehet azt a létszámot fenntartani; azaz a népességcsökkenést egy jó ponton megállítani? Illetve ez a gondolatmenet egy másik izgalmas kérdést is felvet: ki ítélheti meg az ideális népességszámot, melyik létszámon igyekszünk stabilizálni a népességet?

Pontosan ez a probléma jelenleg Kínában: az úgynevezett egykepolitika hiába szűnt meg, nem tudják visszafordítani a hatását: a termékenységi ráta jelenleg is 1 körül stagnál. Minden jel szerint a túlnépesedést visszafogni próbáló intézkedések csak felgyorsítani tudják az ipari forradalom óta látható trendszerű termékenységi ráta csökkenését, de arra nem találtak eddig megoldást, hogy hogyan stabilizálják egy fenntartható szinten, vagyis se demográfiai, se klímapolitikai szempontból nem jelentenek megoldást.

Hogyan próbálják meg mégis megfordítani a trendet?

A demográfiai trendek megfordítására tett kísérletek globálisan eltérő képet mutatnak és komoly kihívásokba ütköznek. Ázsiában a helyzet különösen drámai: Kína a korábbi egykepolitika miatti nemi aránytalanság (a tradíciók miatt több fiúgyermek született) következményeivel, mint például a párkeresési szolgáltatások szükségességével küzd. Dél-Korea kiemelkedő gazdasági teljesítménye mellett a munkakultúra kritikusan alacsony, 0,7-es termékenységi rátát eredményezett; Sebestyén Géza számítása szerint 2060-ra megszülethet az utolsó dél-koreai. Japán elöregedését pedig jól szimbolizálja, hogy több felnőtt pelenkát adnak el, mint gyerekeknek valót.

Ezzel szemben Európában és Amerikában a megoldási kísérletek gyakran a karrier és a családalapítás közötti konfliktus enyhítésére fókuszálnak. Ásványi Katalin példaként a francia három hónap hosszúságú szülési szabadságot emelte ki, mint ami segíti a vállalkozások tervezhetőségét a meghatározott időtartamával, de kellően családbarát is. A közvetlen anyagi támogatások, mint a magyar családpolitika széleskörű rendszere, szintén hozzájárulnak a termékenységi ráta javulásához. Léteznek kreatív vállalati megoldások is, mint egy dán utazási iroda sikeres „Do it for Denmark!” kampánya, amely utazáshoz kötött gyermekvállalást ösztönzött, és minimálisan megemelte a teljes dán termékenységi rátát is.Egy teljesen más megközelítés a népesség importálása migrációval, ahogy azt Svédország teszi. Ez azonban nem oldja meg a globális problémát, csupán áthelyezi azt, miközben szétbomlasztja a svéd társadalmat: a Duolingón tavaly a legtöbbet tanult külföldi nyelv a svéd volt az országban, és
a betelepülők magasabb születési számai miatt hosszú távon megváltoztatják az ország demográfiai összetételét is (mint Németországban).

A panelbeszélgetés résztvevői hangsúlyozták: a migráció nem kezeli a globális egyenlőtlenségeket, és figyelmen kívül hagyja a fogyasztói felelősség kérdését, miszerint a fejlett világ fogyasztása hajtja a termelést (és a kibocsátást) a fejlődő országokban. Vagyis sem demográfiai értelemben nem segíti a nemzetek fennmaradását, sem klímapolitikai értelemben nem jelent megoldást a tömeges migráció.

Mégis hogyan fog a Föld eltartani minket?

Sebestyén Géza szerint optimizmusra ad okot az „overshoot day” alakulása. Ez az a nap az évben, amikor globálisan elhasználjuk azt a nyersanyag- és erőforrásmennyiséget, amit a Föld egy év alatt újra tud termelni.

Ez a mutató az elmúlt tíz évben lényegében nem változott (június eleje), miközben a Föld népessége egymilliárddal nőtt. Ez azt mutatja, hogy a fogyasztás és az életminőség nőtt, ám a felhasznált erőforrás-mennyiség stagnált, ami jól mutatja, hogy vannak olyan technológiák, melyek segítségével hatékonyabban tudjuk előállítani a megszokott életminőségünket. Jelenleg 1,75 Földnyi erőforrást használunk évente (a fenntarthatóság 1 körüli értéket jelentene), és abban egyetértés alakult ki, hogy legalább nem nőtt az erőforrás-igényünk, a következő lépcsőfok azonban a csökkenés elérése lenne. Ehhez a technológia fejlődés nagy eséllyel jó alapot fog adni, hiszen az első ipari forradalom óta egyre gyorsuló ütemben fejlődik a technológia. Az exponenciális ütemű fejlődéstől jogosan várható, hogy – megfelelő ösztönzők esetén – képes lesz előállítani a fenntartható jólétet biztosító megoldásokat.

Hogyan fogja megérni a vállalatoknak?

A jelenlegi európai megközelítést, vagyis a szigorú szabályozást tartja célravezetőnek Toldi Ottó, azonban a büntetés helyett az ösztönzésre fókuszálna: elsősorban a büntető jellegű CO2 kvótákat tartja túl drágának, és inkább a kibocsátáscsökkentés ösztönzését javasolná. Példaként felhozta, hogy ha valaki egy 23 éves, V8-as autót használ, akkor az ő közlekedésének a teljes életciklusra vetített kibocsátása kisebb, mint egy tulajdonosé, aki háromévente környezettudatosabbra cseréli az autóját. De szerepet szán az előírásoknak is, mivel szerinte ezzel lehetne visszaszorítani az olyan pazarló gyakorlatokat, mint a tervezett elavulás – itt említette meg, hogy ma egy egyszerű tömítés hibája miatt gyakran komplett, drága modulokat kell cserélni a jelenlegi gyártástechnológia miatt. Az EU ebbe az irányba indult el, teljes életciklusra kiterjedő felelősséget és átláthatóságot követelve meg a cégektől, viszont a szabályszegőket megbüntetve, nem a jól teljesítőket jutalmazva.

Sebestyén Géza arra figyelmeztetett, hogy az Európai Unió büntető szabályozása versenyhátrányt okoz a globális piacon, ahol például az amerikai vállalatok számára ez kevésbé prioritás, ebből kiindulva a támogatásokat látja célravezetőnek, ami fenntarthatósági irányba tereli a vállalatokat. Ezen a ponton Ásványi Katalin jelezte, hogy az ESG szempontok beépítése versenyelőnyt is jelenthet bizonyos vállalatok számára, mert van olyan fogyasztói réteg, akit ez is befolyásol a döntésében.

Ehhez kapcsolódóan a vállalati kezdeményezések célja sok esetben megkérdőjeleződik: példaként a Patagónia híres „Don’t Buy This Jacket” kampányát vetették fel a panelbeszélgetés résztvevői.  Elmondták, hogy ez a kampány első hallásra talán marketingfogás, de van mögötte egyfajta szemléletformálás is, végső soron nehéz ebben a műfajban az egyensúlyt megtalálni.
A „greenwashing” jelenségét is hasonlóan ítélték meg: Toldi szerint az olajcégek kommunikációja őszintébbé vált, és emiatt vettek vissza a zöldítési céljaikból, és Ásványi szerint is rájöttek, hogy egy ilyen cég definíció szerint csak a környezettudatosság látszatát tudja kelteni. Abban egyetértés volt a három panelista között, hogy a globális szabályozás és egységes fellépés hiánya mindkét megközelítés (szabályozás és ösztönzés) hatékonyságát aláássa, miközben nem reális a globális közös megoldás elvárása sem.A panelbeszélgetés összességében megmutatta, hogy semmi sem fekete-fehér a klímapolitika és demográfia kapcsán sem: a klímaváltozás jelentette kihívásokra a megoldást egyre inkább a technológiai fejlődéstől várjuk, addig a legtöbb fejlett ország számára a népességfogyás és
az elöregedés vált a legsúlyosabb, nehezen kezelhető problémává.

A tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy ha egy társadalom termékenysége egyszer csökkenő pályára állt, azt rendkívül nehéz és összetett feladat visszafordítani. Pontosan erre a kihívásra keres választ kísérleti jelleggel a magyar komplex, a nemzeti sajátosságokat és gazdasági realitásokat figyelembe vevő családpolitikai rendszer. A családpolitikai és a klímapolitikai intézkedések közös jellemzője, hogy legalább 10-15 év mire egy konkrét intézkedés beérik, így a későbbiekben tudjuk megvizsgálni a valós hatásokat.

A szerző az MCC Egyetemi Programjának diákja.