A kínai csoda mögött álló közgazdászok

A három bölcsként szokták őket emlegetni, nemcsak Kínában, hanem a kínai gazdasági robbanást figyelemmel kísérő nyugati körökben is.

Wu Jinglian, Li Yining és Mao Yushi (az egyszerűség kedvéért nevük angol átírását használjuk), 1929 és 1930 között születtek Nankingban. Talán véletlen, talán nem, hogy mindhárman a nacionalista Kína akkori fővárosában, a kommunista polgárháború kitörése éveiben látták meg a napvilágot, hogy aztán évtizedekkel később annak átalakításában vállaljanak jelentős szerepet. 

Mr. Market – A párt ne a piacokkal foglalkozzon

Hármuk közül talán Wu Jinglian a legfontosabb figura, ő volt az, aki az 1980-as, ‘90-es években, a reform és nyitás időszakában a kormány egyik legbefolyásosabb gazdasági tanácsadója volt.

Ő javasolta például, hogy Kínát „szocialista piacgazdaságnak” nevezzék, ami persze fogalmi ellentmondás. Javaslatát nagy felháborodás kísérte a kommunisták körében, akiket bármiféle a piacra, a kapitalizmusra való utalástól kirázott a hideg. Később nyugaton el is keresztelték Mr. Marketnek.

Wu, aki még nagyon idős korában is tanított a pekingi China Europe International Business Schoolban már a nyitás éveiben felhívta a figyelmet arra, hogy 

még egy nagyon alacsony beosztású bürokrata is lehet élet és halál ura egy magántársaság számára, így a pártra mindig figyelni kell.

A lényeget ragadta meg: a kínai gazdaság ma is ennek a dilemmának a fogja. Hiába terebélyesedik egyre jobban a magánszektor, ha a legfelsőbb vezetésben ott ülnek a párthoz – és nem a profithoz - lojális bürokraták. A pártvezetésnek nem a piacok befolyásolásával, hanem a jogállammal kellene foglalkoznia – ez szintén eretnek gondolatnak számít, még ma is.

Mr. Shareholding – Hatékonyabb állami mamutok

A kínai gazdasági csoda mögött álló másik jelentős közgazdász Li Yining, szinte egész életét a pekingi egyetemen töltötte. Diákjai között volt például Li Ko-Csiang (Li Keqiang), aki ma Kína miniszterelnöke.

Az 1980-as években Li Yining nevéhez fűződött a nagy állami vállalatok részleges tőzsdei bevezetése – innen jön beceneve: Mr. Shareholding. Úgy gondolta, hogy a kistulajdonosok beengedése az állami behemótokba hatékonyabba teszi azok gazdálkodását. A párt megfogadta tanácsát, az állami mamutok hatékonysága azonban ma is erősen megkérdőjelezhető.

Li Yining szerint az elmúlt évtizedek extrém növekedési ütemével nincs gond, azzal viszont annál inkább, hogy a gazdaságot szabályozó törvények ezzel nem tartottak lépést.

Kína így eltékozolja természeti erőforrásait, szennyezi a környezetet, fölös kapacitásokat épít ki – ezek által elmulasztja a lehetőséget, hogy tartósan magas növekedési pályára állítsa gazdaságát.

Hszi Csin-ping kínai elnökkel kapcsolatban bizakodó, az elnök által meghirdetett „új normális” gazdaságpolitika, a szerkezeti reformok jó irányba állítják az országot – nyilatkozta a The Economist című lapnak pár éve.

A kritikus – Elkerülhetetlen lesz a válság

A harmadik nagy bölcs, Mao Yushi ezzel nem ért egyet és ellentétben számos kollégájával ezt a véleményét nem is rejti véka alá.

Mao a vasútnál kezdte pályafutását, mozdonyvezető is volt, majd a ‘70-es években kötelezte el magát végleg a közgazdaságtan mellett. Pályafutása során mindvégig az akadémiai szektor perifériájára szorult, a párt kegyelméből azonban 1993-ban megalapíthatta az Unirule intézetet. Az Unirule a lehetőségekhez képest független intézményként működött, ritkaság ez Kínában. Mao a dereguláció elkötelezett híve és keményen kritizálta Mao Ce-tung katasztrofális regnálását.

Mao szerint Kínában rossz a helyzet. Túl sok az üres lakás, a bankok adóssága túlságosan nagy, elkerülhetetlen a válság. Némi reményt ad az, hogy az új generáció már nyitottabb környezetben nő fel és nyitottabb nevelést kap. A tőke és a természeti erőforrások eltékozlása az elmúlt évtizedekben egyben azt is jelenti szerinte, hogy a kínai gazdaság képes a hatékonyabb működésre – ha ezt megengedhette magának komolyabb következmények nélkül. Hszi Csin-pingről korántsincs olyan jó véleménnyel, mint Li Yining. Elismeri Hszi erőfeszítéseit a reformok terén, viszont Mao szerint helytelen, hogy erősebbre fogja az állami szorítást a gazdaságon.

Megvan a hatalma és a határozottsága ahhoz, hogy megoldja a problémákat. Viszont számos esetben nem érti meg jól ezeket a problémákat.

Napjainkban újra kockázatos ilyen kijelentéseket tenni Kínában, de Mao úgy gondolja, hogy az elmúlt évtizedek tapasztalata és felhalmozott tekintélye ad némi lehetőséget neki és idős kollégáinak a kritikára.

Aki a világ legbrilliánsabb elméitől tanulhatott

A három bölcs mellé célszerű odatenni egy negyediket is: Fan Gang magánéletében és szakmai pályafutásában is végigjárta a maoista múlttól az utat a – mondjuk így – államkapitalizmusig.

A Kulturális forradalom idején, még egyetemi tanulmányai befejezése előtt Mao Ce-tung falura küldte, hogy tanuljon a parasztoktól, hosszú évekkel később a Harvard Universityn végzett Ph.D. tanulmányokat. Életútja hűen tükrözi Kína elmúlt 40 évét. 

A Forbes magazinnak nyilatkozva Fan Gang elmondta, hogy mennyire szíven ütötte 1969-es vidéki száműzetése. Hihetetlen nyomorral találkozott, ami arra ösztökélte, hogy elgondolkodjon a közgazdaságtan alapkérdésein. Mi okozza a különbséget a szegények és a gazdagok között, szegény és gazdag országok között? A technológiai haladás vagy lemaradás? A gazdasági növekedés? 

Mao 1978-as halála után visszatérhetett Pekingbe, közgazdaságtanból diplomázott, amit akkoriban csak nagyon kevés diáknak engedtek meg. A Kulturális forradalom következményeként a kínai tudományos képzés romokban hevert. Teng Hsziai-ping tisztában volt a helyzettel és nyugati, amerikai segítséggel próbált meg életet lehelni a tudományos életbe. Így került Fan a Harvardra, ahol 1985 és 1987 között a világ legbrilliánsabb elméitől tanulhatott.

Kínába visszatérve Fan tagja lett az akadémiának és bekapcsolódott a gazdasági nyitással kapcsolatos vitába, hamarosan a legfiatalabb teljes jogú akadémiai taggá vált, majd jelölték a kínai jegybank döntéshozó testületébe, a Monetáris Politikai Bizottságba. Tanácsokat adott a kormánynak,

de ismereteit és befolyását olyan nyugati cégek is felhasználták, mint a Barcalays, a Rolls Royce vagy a Mastercard, vagy olyan intézmények, mint a Világbank, az IMF vagy az OECD.

Divatba jött külföldön, nyugati egyetemek hívták meg vendégprofesszornak.

Fan pontosabban tisztában van azzal, hogy a Teng által meghirdetett nyitási politika nem jelent lineáris fejlődést, egyenes átmenetet a kapitalizmusba. Minden egyes gazdasági fejlődési fázisra külön gazdaságpolitikát kell kidolgozni. Ebben a modellben az erős magánszektor mellett szükség van az erős állami szektorra is.

Fan felhívja a figyelmet arra, hogy a 2008-as globális pénzügyi válság előtt a nyugati politikai vezetők, akadémikusok, tudósok nem győzték dicsérni a kínai deregulációt és az állami szektor privatizációját, az exportszektor hatékonyságát. Ma a fókusz megváltozott, és ha dicsérnek, akkor a belső kereslet növekedését, a középosztály megerősödését és a jövedelmi egyenlőtlenségek csökkentésének fontosságát emelik ki. Vagyis a hangsúly a belső növekedésre került át.

A közgazdász nem győzi hangsúlyozni, hogy minden feltörekvő piacnak a saját körülményeire, helyzetére kitalált gazdaságpolitikát kell kidolgoznina. A legrosszabb ami történhet a nyugati minta szolgai másolása, ennek gazdasági összeomlás és politikai káosz lesz a vége.

A közgazdász szerint elrettentő példái ennek a latin-amerikai gazdaságok, amelyekben a futószalagon érkező válságok ilyesfajta gazdaságpolitikai hibákból erednek.

Kína gazdasági fejlődése