A szerelem olyan a szervezetnek, mint a heroin - De egyáltalán miért szeretünk? Evolúciós szempontból ennek mi értelme?

Bár a világunk gyorsan változik, mégis akad egy állandó pont, amely függetlenül politikai rendszerektől, kultúrától és vallásoktól mindig változatlan marad. Ez pedig a szerelem. Elég elolvasni az alábbi mezopotámiai szerelmi vallomást, amely majdnem négyezer éves:

Tegnap este nem hunytam le a szemem. Igen, egész éjjel ébren voltam, kedvesem és rád gondoltam

Vagy itt egy másik:

Elbűvöltél. Hadd álljak remegve elötted.

Az se lenne meglepő, ha mindezt nem egy rég letűnt korban, hanem tegnap írta volna valaki.

David M. Buss, a Texasi Egyetem pszichológia-professzora szerint bár barlanglakó őseinkről nincsenek videókazettáink, így száz százalékig biztosan nem tudjuk, miként élték a mindennapjaikat, de bőséges a tudományos bizonyiték, hogy kijelentsük: minden bizonnyal a mamutokat hajkurászó elődeink is voltak szerelmesek, épp úgy mint mi.

A magány beteggé tesz

Az emberi szervezet sajátossága, hogy ha nincsenek romantikus vagy baráti kapcsolataink és a szeretetünk nem talál viszonzásra, a testünk elkezd megbüntetni minket.

Az egyedüllét teljesen felborítja a lelki egyensúlyunkat.

Julianne Holt-Lunstad, a Brigham Young Egyetem pszichológia és idegtudomány professzora végzett egy kutatást, amely szerint a magány annyira növeli a halálozási kockázatot, mint napi 15 cigaretta elszívása vagy az alkoholizmus, és veszélyesebb, mint a túlsúlyosság.

Ráadásul az egyedüllét felgyorsíthatja a rák terjedését, illetve a szívbetegség és az Alzheimer-kór kialakulását is.

Ahogy Anna Machin antropológus fogalmaz: bár a szeretet csodálatos érzés, de végső soron tekinthetünk rá „biológiai megvesztegetésként” is, vagy akár egy ravasz evolúciós trükként is. Az öröm, amit okoz csak egy „mellékhatás”. A lényege, hogy rákényszerítsen minket, hogy ne maradjunk egyedül.

Vadászó őseink egy olyan világban éltek hosszú időn át, amelyben nem ők voltak a legerősebbek, vagy a leggyorsabbak, ezért a napi túléléshez szükség volt az összefogásra. A szervezetünk ezért megjutalmaz minket, ha megfelelően szocializálódunk és barátaink közelében tartózkodunk.

A testünk különösen nagy eufóriában részesít minket, ha szerelmesek vagyunk és az érzelmeink viszonzásra lelnek: ilyenkor egyebek mellett a szervezetünkben oxitocin, dopamin, béta-endorfin és szerotonin termelődik.

A dopamin olyan mértékben „önthet el minket”, hogy a végeredmény már hasonlít a kábítószer-élvezethez.

"Most már tudjuk, hogy [a szerelmeseknél] az agy egyes részein a kémiai változások megegyeznek a heroin vagy a nagy kokain adagok fogyasztásánál jelentkező kémiai változásokkal. Ha szerelmes vagy, tudni fogod: ha meg kell kérdezned, hogy szerelmes vagy-e, akkor nem vagy az – mondta JoAnn Deak pszichológus.

A témában az egyik kutatás, melyet Helen Fisher viselkedéskutató és csapata végzett el, kifejezetten azt nézte, miként hat a szerelem az agyra.

A kísérletben részt vevő személyeknek először egy semleges képet mutattak, majd egy fotót a kedvesükről. Ez utóbbi esetben az agynak az a jutalmazási rendszere aktiválódott, amely például akkor is szerephez jut, amikor valaki kokaint fogyaszt vagy orgazmust él meg. Fisher szerint a szerelem nem csak egy érzelem, hanem egy óriási hajtóerő. Ami persze egyebek mellett a fajfenntartásban is segít.

Viszont az érzelmek nem tudnak nagy hőfokon lángolni túl hosszú ideig. Ez részben azért is van, mert a magas dopamin-szintet a szervezetünk nem tudja sokáig megőrizni. Ettől még ha kisebb hévvel is, de a szerelem megmaradhat: ezért a kevésbé heves érzelemért egyebek mellett az oxitocin és a béta-endorfin felel.