Atomhatalmak viaskodnak Kasmírért

Elemzések2019. aug 25.Dunai Péter

Kína, India és Pakisztán is rendelkezik atombombával. S van egy vitatott kérdésük is: a Kasmír-rész, megspékelve a Hímalája egy darabjával. Érdekesen jutott atomhoz India és Pakisztán is. Tipikus nagyhatalmi játszma révén.

Három szomszédos atomhatalom, Kína, India és Pakisztán áll egymással szemben. A tét a két Kasmír-rész plusz a hozzá csatlakozó, a kínaiak által igazgatott jókora darab hegyvidék a Himalájában.

Az indiai Mosolygó Buddha „atom-gyermekei” ülnek az elsősorban Pakisztánra irányított közepes hatótávolságú rakéták orrában-, míg a pakisztáni Csagaj-generáció atom, hidrogénbombái és a titokzatos kínai nukleáris ütőerő, amelyről a Nyugatnak alig van információja, feltehetően Indiát célozzák.

Az amerikaiak szerint Pekingnek valamelyik befurakodott-beépült tudósa révén sikerült megszerezni a legtökéletesebbnek és súly-teljesítmény szempontjából a leghatékonyabbnak tartott amerikai nukleáris robbanófej, a W88 fél megatonnás (körülbelül harminc Hiroshima-erejű) hidrogénbomba tervrajzait. A W88-at a magyar származású Teller Edéről és a lengyel Stanislaw Ulamról elnevezett Teller-Ulam koncepció szerint építették meg. 

Ha többtucatnyi, vagy többszáz atomfegyver bevetésével regionális atomháború törne ki az indiai szubkontinens térségében, egész Ázsia és talán még Európa is a soktízmillió tonnás nagyságrendű felszálló füst-, és koromszemcsék előidézte, mintegy 8-10 évig tartó nukleáris télbe kerülne.

Július-augusztusban sem lenne sokkal magasabb a hőmérséklet a nulla Celsius foknál, télen pedig még India déli részén is mínusz húsz fokig süllyedhetne a higanyszál. Az életben maradt embereket sok más mellett a mezőgazdasági termelés csaknem teljes leállása, hideg, ivóvízproblémák tizedelnék. És akkor nem beszéltünk a pusztító sugárzás tartós hatásairól.

India 1974-ben robbantotta fel a föld alatt első plutónium-bombáját. A kísérlet a kissé bizarrul hangzó Mosolygó Buddha kódnevet kapta.

Indira Gandhi, India akkor hatalma fénykorában lévő miniszterelnöke három évvel korábban döntött az atomfegyver-program elindításáról. Az 1971-es indiai-pakisztáni háborúban India kerekedett felül. Megjegyzendő, hogy Lisa Sharlach 2000-ben a New Political Science-ben (tandfonline.com) megjelent cikke szerint a harcok szinhelyén, a mai Banglades területén az al Kaida és az Iszlám Állam előfutárai, szélsőséges iszlámista bandák pusztítottak, erőszakolták meg a nőket, Pakisztán támogatásával. 

Az Egyesült Államok ugyanazon év decemberében a klasszikus hadihajó-diplomáciát követve India partjai elé vezényelte az Enterprise repülőgép-hordozó vezette tengeri csapásmérő erőt, hogy megfélemlítse Új-Delhit. A Pakisztán oldalán belépő amerikaiakat az indiaiak egy nukleáris fegyverekkel felszerelt szovjet atomtengeralattjárónak a térségbe hívásával ellensúlyozták, olyan sikeresen, hogy Indira Gandhinak ez adta meg a végső indítékot az ország atomhatalommá válásához. 

Három évre rá már a Thar-sivatagban, 107 méterrel a föld alatt működésbe lépett a mintegy 12 kilotonnás (a nagaszaki bombánál valamivel kisebb erejű) indiai Mosolygó Buddha. Persze három év édeskevés lett volna a bomba kifejlesztéséhez, amelyhez jóval korábban igen jelentős, persze szigorúan titokban tartott szovjet segítséget kaptak.

Indiai atomtudósokat a Moszkva melletti dubnai Atomkutatási Kísérleti Intézetben készítettek fel a feladatra.

Az akkor még mit sem sejtő Kanada szállította a bombákhoz szükséges plutóniumot előállító gyorstenyésztő atomreaktort, az USA pedig nehézvizet adott el Indiának. Az indiai atomfegyver-kísérletet követően Ottawában és Washingtonban tajtékzottak a vezetők. 

Ez az ügy nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Richard Nixon amerikai elnök utasítására az Enterprise csapásmérő harccsoport 1971 decemberében, félévvel a Mosolygó Buddha-kísérlet után a Bengáli-öbölben, India partjai előtt demonstrált. India ezt követően hosszú ideig, egészen az 1990-es évtized végéig nem hajtott végre újabb atomkísérleteket.

Pakisztán atombombához való jutása még cifrább történet, és erről sem szivárgott ki sokkal több, mint a mai napig csak nagyon homályos és foghíjas indiai atombomba-sztoriról. Az első indiai bomba robbantása felgyorsította a pakisztáni atomfegyverkezést.

Ha a fene a fenét eszi, mi pedig füvet fogunk zabálni, akkor is lesz atombombánk

– mondta fogcsikorgatva Zulfikar Ali Bhutto pakisztáni miniszterelnök 1974-ben. Bhuttót 1978-ban, koholt vádak alapján halálra ítélik és 1979-ben felakasztják Pakisztánban. Rossz nyelvek szerint a Bhutto-ellenes katonai puccsban, amelyet Zia ul-Haq tábornok vezetett, benne lehetett a CIA keze is. Az amerikaiakat aggaszthatta Bhutto közeledése a Szovjetunióhoz. Zia ul-Haq-ot is utolérte a végzete, 1988-ban Észak-Pakisztánban meggyilkolták. Indira Gandhi életét 1984-ben oltotta ki egy fanatikus merénylő.

Az ötvenes-hetvenes években Pakisztán az Egyesült Államok egyik legfontosabb szövetségese volt a térségben, a Szovjetunió, a kommunizmus visszaszorítására megalakított két regionális katonai szövetség, a CENTO és a SEATO oszlopos tagja. Pakisztán 1972-ben szakított a SEATO-val, mert a katonai szervezet nem állt ki kellő mértékben mellette az 1971-es, Indiával vívott háború idején. Később a SEATO elerőtlenedett, eltűnt – nem kis mértékben azért, mert a tagállamok a régióbeli ellenfeleikkel és nem a távoli szovjetekkel voltak elfoglalva. India, ahol erős volt a kommunista párt és az el nem kötelezettség „harmadikutas” gondolata, természetesen nem volt SEATO-tag.

Amilyen szerepet a Szovjetunió játszhatott az indiai atombomba megteremtésének támogatásában, ugyanazt tette Kína a pakisztániakat segítve. Már csak azért is, hogy a szovjetpárti indiaiakkal csatázó pakisztániakat a saját oldalára csalogassa.

Néhány évvel korábban, a hatvanas évek végén a Szovjetunió és Kína ugyanis határháborúban állt egymással és fennált annak a veszélye, hogy a frissen atomfegyverhez jutott Kína bevetheti azt a szovjetek ellen. A Mao Cetung szélsőbalos zűrzavar-politikája időszakát élő Kína ugyanakkor roppantul félt egy szovjet atomcsapástól, ezért kezdték el a pekingi metró és a hozzá csatlakozó titkos Földalatti Város (Dihszia Cseng), mint hatalmas atombomba-óvóhely építését.

Néhány előrelátó elemző már akkoriban figyelmeztetett: Pakisztán kevéssé stabil és társadalmát egy vallás-ideológia-világnézet, az iszlám határozza meg. Kockázatos atomfegyvert adni a pakisztániak kezébe, mondták.

Ám a Nyugatnak, az USA-nak – nyilvánvalóan saját stratégiai érdekeit mérlegelve – fontosabb volt, hogy Pakisztán sakkban tarthatja az akkoriban erősen szovjetbarát Indiát, mint a veszély felfogása, hogy a pakisztáni bombák rossz, terrorista kezekbe kerülhetnek.

Ezek az elemzések nagyjából be is jöttek. Pakisztáni tudósok atomtitkokat adtak ki Észak-Koreának (itt a pénz játszott elsődleges szerepet), továbbá Iránnak, Líbiának, amelyek esetében más megfontolások is felbukkanhattak.

Észak-Korea így három irányból kaphatott megalapozó támogatást a közelmúltban látványos gyorsasággal kibontakozó atomfegyver-programjához, a Szovjetunióból, Kínából és Pakisztánból.

Pakisztán egészen 1998-ig nem lépett színre atomfegyver-programjával. Ám amint a szomszédos Indiában a ma is kormányzó nacionalista BJP került hatalomra, amely az atomfegyverkezést hirdette, az ugyancsak erősen nacionalista vezetésű pakisztániak már felkészülten vártak. És amint 1998. május elején az indiaiak újabb atom- és hidrogénbomba kísérleteket hajtottak végre, két hétre rá, május végén Pakisztán is felrobbantotta a saját nukleáris bombáit – egy nap alatt ötöt. A Csagaj-I. bombakészítő program, a kísérletek helyszínének a neve - válaszolt a Mosolygó Buddhának.