Egy hajszálon múlt az új izraeli háború kirobbanása: hová fajulhat a pusztítás?

Irán és Izrael közvetlen háborújától tart a világ, miközben a Gázai-övezet lakossága embertelen körülmények közé kényszerült, több mint egymillió libanoni elmenekült, ahogy észak-izraeliek tízezrei is elhagyták otthonukat.

Az egy ével ezelőtti, regionális háborúba torkollt túszejtés szándékaira és az arab országok közönyére világít rá az Economist elemzése.

Hezbollah kontra Hamász

Tavaly a Hezbollah vezetője még kifejezetten el akarta kerülni a háborút Izraellel: Hassan Naszrallah úgy érezte, hogy a Hamász gázai vezetője, Yahya Szinvár rángatta bele őt a konfliktusba, mivel nem tájékoztatta a szövetségeseit mielőtt emberei tavaly október 7-én megtámadták Izraelt.

A Hezbollah vezér végül azonban mégiscsak becsatlakozott a konfliktusba. A saját retorikája nem hagyott számára más lehetőséget. Majdnem egy évvel később, ez a döntés az életébe került - írja a lap.

Az ellene végrehajtott szeptember 27-i merénylet az év legnagyobb eseményei közé sorolható. Izrael történelmének legnagyobb vérengzése Palesztina történelmének leghalálosabb háborújához vezetett. Mindez nem történt volna meg, ha tavaly Szinvar nem dönt úgy, hogy végrehajtja az októberi támadást. Béke persze akkor se lenne a régióban, de az események ilyesfajta eszkalációja elképzelhetetlen lett volna, ha a Hamász harcosai nem gyilkoltak volna meg 1100 izraelit. Szinvár egy olyan háborút akart, amely újra formálja a Közel-Keletet - ezt végül meg is kapta.

Csak nem úgy sikerült, ahogy ezt elgondolta.

Gáza romokban hever, a Hamász szét lett verve, a Hezbollah pedig elvesztette a vezetőjét, katonai parancsnokságának "kompetens" hírnevével együtt, miközben Irán újonnan sebezhetőnek érzi magát.

Az arab világban eközben pedig nem jött létre egy huzamosabb ideig fennálló, spontán ellenállás sem.

Szinvár két alapvető elképzeléssel indította el a háborút: a vele szövetséges, Irán által fenntartott milíciák teljes és együttes támogatására számított az "ellenállás közös tengelyeként", és arra, hogy Izrael válasza majd felizzítja és mobilizálja a régiót. Ezzel pedig nem csak ő, hanem számos arab, izraeli és nyugati tisztviselő is így számolt.

A Hamász vezetőjének jó oka volt rá, hogy számottevő segítségre számítson Irán és az általa fenntartott szövetségesek részéről. Éveken keresztül Naszrallah maga is az "arénák egyesülésének" elvét képviselte; az ötletet miszerint az Irán által támogatott milíciák egy szoros szövetséget alkotva, koordinálva fognak harcolni Izrael és az Egyesült Államok ellen egy háború kitörtekor.

Eszerint az elmélet szerint a Hezbollah szíriai polgárháborúban harcedzett katonái lennének a "primus inter pares", e szövetség vezető ereje. Számos izraeli stratégát is meggyőzött ez a narratíva.

Sokáig arra figyelmeztették a hazai és nemzetközi nyilvánosságot, hogy a "tűz köre" fogja körbe venni országukat egy regionális konfliktus esetén.

Ennek ellenére, amikor ennek a tervnek a végrehajtására sor került volna, Naszrallah hezitált.

Ez betudható annak is, hogy a libanoniak döntő többsége - a síita lakosság körülbelül 50 százalékát is - ellenezte azt, hogy az államuk Gáza támogatására háborúba vonuljon Izraellel.

Továbbá maga a Hezbollahot támogató iráni állam sem volt túl lelkes az ötlettel kapcsolatban. A Hezbollah fegyver és rakéta arzenálját inkább megtartották arra az eshetőségre, ha Izrael megtámadná Libanont. Nem veszélyeztetve így saját fegyverkészletük meglétét, csak azért, hogy a Hamászt támogassák.

Naszrallah beérte egy középutas megoldással: rendszeres rövid hatótávolságú rakéta-támadásai miatt tömegesen ki kellett telepíteni az észak-izraeli lakosságot az otthonaikból. Ám képtelen volt megállítani, vagy bármilyen szinten lelassítani Izrael gázai offenzíváját. Ez távol áll attól a teljes fokú támogatástól, amire Szinvár előzőleg számított a szövetségeseitől.

Amikor a Hamász felső vezetése összeült az iráni szponzorjaival tárgyalni az október 7-ét követő hetekben, elsősorban a támogatás hiányával kapcsolatban panaszkodtak.A jemeni hútik sokkal lelkesebben csatlakoztak be a háború menetébe, viszont számukra is van egy hatalmas limitáló faktor: a távolság.

A tavalyi év megmutatta, hogy ezeknek a milíciáknak korántsem azonosak az érdekei és többüknek nincsenek meg a kapacitásai egy nagyobb távolságokról megvívott konfliktusra.

Ezzel pedig Irán egy meglehetősen kellemetlen helyzetben találta magát, mivel az eredeti koncepció szerint ezek a fegyveres csoportok úgy harcoltak volna az ő oldalán, hogy neki ne kelljen közvetlen fegyveres konfliktusba kerülnie Izraellel.

Ez a megközelítés mára oda jutott, hogy az iszlám állam úgy döntött, egy ballisztikus rakéta támadással kell megbosszulnia Izraelen a milíciái megtámadását, amely egészen biztosan egy határozott Izraeli választ fog kiváltani. Iránnak ezzel saját pajzsa vált a legnagyobb hátrányává.

A környező arab államok inkább csak a szemtanúi az arab-izraeli háborúnak.

Elítélték Izrael gázai háborúját, de így sem vágták el a zsidó államhoz kötődő szálaikat, vagy eszközöltek bármilyen komolyabb diplomatikai, illetve gazdasági nyomást Izrael nyugati támogatói ellen.

Az idei év során Egyiptom eddig összesen 6 milliárd dollárt bukott el a Szuezi-csatorna visszaesett forgalma miatt, több mint az általa elvárt éves bevétel felét. Köszönhető ez a hutik kereskedelmi szállító hajókat megcélzó támadásainak. Válaszként csupán egy vállrándítás érkezett az egyiptomi oldalról.

Jordánia légiereje még áprilisban likvidált több, a légterét megsértő iráni drónt, nehogy bárki is azt gondolja, hogy ők Izrael oldalán állnának.

Szaúdi Arábia és az Egyesült Arab Emírségek, a két legbefolyásosabb arab állam, maguk is vegyes érzések közepette találták magukat. Aggódva figyelik, vajon Izrael gázai akciói vallási fundamentalizmushoz fog-e vezetni a régió országaiban, miközben magát a Hamászt ők is egy fundamentalista csoportnak tartják, amit szeretnének feloszlatni.

Örülnek Irán és az általa támogatott milíciák meggyengülésének, de idegesen figyelik, vajon a terjedő konfliktus eléri-e az ő határaikat. Hivatalosan tűzszünetet követelnek, maguk között viszont azt pedzegetik, vajon meg fogja-e erősíteni az ellenségeiket, ha megszületik most egy megegyezés.

Már majdnem egy éve annak, hogy ezek az erők összefogtak annak érdekében, hogy egy megoldást hozzanak létre. A háború Gázára és Izrael északi határán húzódó szűk területre korlátozódott. 2 millió éhes és a lakóhelyéről kiszorított gázai élete vált elviselhetetlenné és további százezreknek kellett szenvednie Izraelben és Libanonban.

Az elmúlt hetek eseményei úgy tűnik végett vetettek ennek a patthelyzetnek.

Libanonban a Hezbollah lefejezése lehetőséget kínál arra, hogy az állam változtasson a szorongató és szokatlan politikai helyzeten.

Elsőként az ország megválaszthat magának egy elnököt, ezzel betöltve a két éve üresen álló pozíciót, amit a Hezbollah és szövetségesei ellehetetlenítettek azzal, hogy egy hozzájuk közel álló személy beiktatásához ragaszkodtak. Elnök hiányában nem volt lehetősége Libanonnak eddig arra sem, hogy kormányt állítson vagy vezetőket nevezzen ki a védelmi tárca több kulcs pozíciójának élére.Egy elnök megválasztása csak a Nabih Berri beleegyezésével történhet meg, aki a parlament régóta szolgáló szónoka. Berri egyszerre szövetségese és riválisa a Hezbollah-nak - mivel ugyanazon síita választókerületek támogatásáért küzdenek - ő azonban ragaszkodik ahhoz, hogy addig nem hívja össze szavazásra a jogalkotókat, amíg a háború véget nem ér.

Talán ez azért van így, mert a Hezbollah még mindig túl erős ahhoz, hogy a többi libanoni párt érdemben le tudja győzni, főleg akkor, ha a milícia sikeresen visszanyeri támogatásának egy szignifikáns részét Izrael földi inváziójának megállításával.A szomszédos Szíriában, Bashar al-Assad is lehetőséget lát a fennálló helyzetben. Bár ő maga a Hezbollah-nak köszönheti túlélését, amely 2012-ben az Assad-rezsim megmentésére küldte harcosait, a szír elnök az elmúlt hónapban mély csendben figyelte, ahogy Izrael csapást mér a szövetségesére. 

Néhány az iráni Forradalmi Gárdához köthető média csatorna már fel is vetette annak az ötletét, hogy az Öböl-menti államokon kéne elsőként megbosszulni, ha Izrael vagy az Egyesült Államok megtámadná Irán olajfeldolgozó infrastruktúráját.

Ez persze betudható csupán egy üres fenyegetésnek, mivel ez egyértelműen egy USA által vezetett, kemény ellenreakcióba torkollna, de így is elég volt ahhoz, hogy a szaúdiak és az emírségiek hezitálva hívják csak blöffnek ezeket a híreket.

Az izraeli és az amerikai vezetés tagjai egyaránt izgatottan latolgatják jelenleg hogyan tudnák átalakítani a Közel-Kelet politikai térképét. Nehéz azonban a régióban bármiféle maradandó változást eszközölni, főleg pozitív irányút. Az Öböl-menti államok attól tartanak, könnyen egy sarokba szorított Irán célpontjává válhatnak, kevés előnyét látva így egy nyílt konfliktusnak.

Egy múlt havi beszédében Mohammed bin Salman, a szaúdi korona örököse azt mondta, a királyság addig nem fogja Izraelt államként elismerni, amíg a palesztinok nem kapnak egy nemzetközileg elismert, szuverén államot.

Ez volt az első alkalom, hogy egy ilyesféle - Izrael érdekével ellenes - kijelentés hangzott el a szaúdi oldalról, ám Mohammed herceg megfogalmazása mögött sokkal inkább a szaúdiak kockázatkerülő hozzáállása érezhető, mint a palesztin-üggyel való valódi szimpatizálás.

Továbbá az is egyértelműen kirajzolódott, hogy Libanon mélyen berögzült, szekta szerű politikai felépítését nehéz lesz megreformálni és hogy Szíria diktátorának cinikus hozzáállása sem fog változni. A régió más országai, mint például Egyiptom vagy Jordánia, pedig túl gyengék ahhoz, hogy valódi befolyással legyenek a háború kimenetelére. Úgy tűnik, hogy a környező arab államok még egy ennyire kritikus pillanatban is csupán külső szemlélőkként követik csak a történelem menetét.