Európai Unió: pénz nélkül mit sem ér a tagság?

Szerencsére nem ilyen egyszerű kalmárszellem uralkodik hazánkban sem, hiszen az utóbbi néhány évben, amikor nem folyt jelentős pénzösszeg hazánkba az EU kasszából, még mindig nagy volt az Eurobarométer felmérések szerint a magyar lakosság körében az EU elfogadottsága, vagyis a magyarok nagy része nem a viták és a nettó pénzforrás csökkenése alapján határozza meg az Unióval kapcsolatos hozzáállását. A lakosság több, mint 60 százaléka igenli a tagságot, sőt a véleménybúvárok kimutatták azt is, hogy az eurózóna tagság nálunk a legelfogadottabb azon tagországok lakossága körében, akik még nem tagjai a közös valutaövezetnek, sőt néhány zónabeli tagállamot is megelőzünk ebben. Vannak olyan vélemények, például régiónkban több euroszkeptikus cseh politikusé, akik szerint egyébként az EU transzfer mechanizmusa, főleg a közvetlen agrárkifizetések vagy a felzárkózási alapok kifejezetten káros hatásúak az adott felzárkózó országok számára, hiszen jövedelemként való felélésük elkényelmesítette a szereplőket, hiszen nem kell körömszakadtáig megharcolni a versenyképesség erősítésért és a sikeres fejlődésért. Sokszor nem a komparatív előnyök, hanem az határozza meg az iparpolitikát - vagy tágabban értelmezve, a strukturális politikát -, hogy honnan és mire kapunk támogatást. Ennek megvan a maga vitatott hatása, például a támogatott akkumulátor vertikum tárgyában, vagy amikor kivágtunk számos szőlőültetvényünket is. Kétségtelen ugyanakkor, ha megfelelő komparatív előnyökre épül egy politika, és nincs benne járadékvadászat, akkor az EU források nagyszerű eredményeket hoznak, ld. a lengyel élelmiszervertikum, vagy a balti szolgáltatási sikerek. Ez nyilvánvalóan azt is eredményezi, hogy a nettó beáramló uniós tőkének addicionális, kiegészítő jellegű hatása van a fejlődésre, vagyis enélkül is lenne fejlődés, csak valószínűleg lassabban történne meg a felzárkózás, a gyengébbek ráadásul a belső piacon olyan sokkot kapnának, hogy nem is tudnának felzárkózni. A helyes politikának kell egy kisegítő inkubáció, ami persze nem téveszthető össze az örökké járó támogatással. Ez utóbbiban vannak néhány területen és tagállamban is félreértések, hiszen az agrárszereplők támogatása nem járhat például a végtelenségig együtt a belső agrárpiac importja elleni védelmével a külvilággal szemben, hiszen ez olyan fejlesztési területek elől viszi el a forrásokat, amelyek a versenyképességhez kellenek. De a beruházások uniós támogatásai sem tartanak örökké, sőt az a jó, ha egy fejlődő ország a belső viszonyokat illetően kinövi a támogatást, ahogy ez történt korábban Írországban, de valószínűleg Észtország sem fog a következő hétéves költségvetési időszakban felzárkózási haszonélvező lenni. Ezt a lakosság szomorúan, de egyúttal büszkén is veszi tudomásul, hiszen ez a felzárkózási siker jele lesz.

Általában a nettó uniós transzferek azzal jártak, hogy a gazdasági növekedés nagyobb volt, vagyis a GDP gyarapodásában nemcsak az EU nettó források elköltése játszott szerepet, hanem maga az adott ország is fejlődött. Ebben a vonatkozásban van addicionalitás, és nem a növekedési helyettesítés uralkodott. Az utóbbi időkben, ebben a vonatkozásban éppen Magyarország erősítette kivételként a szabályt, mert a 2010-es évektől - a csatlakozás átmeneti korlátozásainak lejárta után - egyedül mi nem tudtunk magasabb átlagos gazdasági növekedést elérni, mint a szintén átlagos, ugyancsak GDP arányos nettó brüsszeli támogatás.

Bár egy időben a legnagyobb forrásbeáramlás volt megfigyelhető hozzánk, amelyhez hasonlót 2010-e években csak Litvánia élt meg, de ezzel nem tudtunk „saját” fejlődést elérni, azt az uniós forrás nálunk helyettesítette. Ennek jó formája volt az is, hogy amikor 2022 után csökkent a nettó mérlegünk a jól ismert viták következtében, akkor a gazdasági növekedés is leállt. Most is abban reménykedünk, hogy ha megegyeztünk az Unióval a COVID utáni ellenállási program forrásainak lehívásában, akkor megindulhat a növekedés, enélkül nem igazán tudunk az EU átlag fölötti ütemben növekedni. Ha megnézzük, hogy a fajlagosan a hasonló arányban nettó haszonélvező Litvánia hova jutott a felzárkózásban az elmúlt 15-20 évben, akkor látjuk, hogy a hajdanán az EU átlagfejlettségének 35-40 százalékán állva mára jóval 80 százalék fölé emelkedett. Miért fontos még az EU nettó forrás jó felhasználása? Azért, mert ezt fejlesztésekre adják, általában annak is a nemzeti rész kiegészítésére és nem teljes helyettesítésére. Jobb esetben ez a beruházási rátán keresztül növeli a GDP-t annak felhasználási oldalán, méghozzá 3-4 százalékponttal, ami révén a felzárkózóktól elvárható 20 százalék fölötti beruházási ráta könnyebben megvalósítható. Persze itt is lényeges, hogy hova kerül a pénz, és elsősorban nem jövedelmeket - például a tanárok fizetésemelését vagy a földtulajdonosok jövedelem kaszálását a termelés modernizációja helyett -, hanem tényleg a növekedést és versenyképes output létrejöttét segíti. Vagyis nem lesz belőle holt tőke, mérsékelten kihasznált hidak meg kilátók építésével. Miért fontos ez a költségvetésnek? Nos, nyilvánvaló, hogy sok állami beruházást és kiadást - például a diákok külföldi tanulása vagy a kutatási alaptevékenység - is ki tud váltani az EU támogatás, nemcsak azzal, hogy közvetlenül beruház, hanem az állam helyett segíti a piaci szereplők vagy a szociális és egyészségügyi háló versenyképességét, hatékonyságát.

Ezért az EU pénzek felhasználásának az lesz ezentúl is a legfontosabb mércéje, hogy hogyan tud minél jobban hasznosulni. Ez sajnos eddig nem volt igazán döntő érv, hiszen a legfontosabb szempont volt - a politikai dicsőség és az adminisztráció prémiumosztásának is az alapja -, hogy az uniós pénz el legyen költve. Hogy ez miként hasznosult, már másodlagos szemlélet, a költség/haszon elemzés mindent kibír.

Vagyis az is enyhe figyelmet kap zsigereinkben, hogy ha netán alacsony kihasználtságú vagy felülárazott beruházási tevékenységre megy a pénz - „nem a mi pénzünk”-, azt eredményezi, hogy öt vastagon árazott beruházás már nem ad lehetőséget a hatodikra, mint több északi társainknál. Hazánk most jelentős megegyezés küszöbén áll. Egyrészt év végéig lehívjuk az egyszeri pénzforrásokat (RRF), melyek rendkívüli segítségként próbálják dinamizálni az Unió gazdaságait, még akkor is, ha (feladva a hetven éves tradíciót) eladósodik az Unió. Ez persze közös szinten egy kudarc bevallása is, de ahogy az USA szövetségi szinten, úgy mi az EU-ban is szövetségi szinten adósodunk el. (Ez azt jelenti, hogy 2028 után mi magyarok is részt veszünk ezeknek az úgynevezett RRF alapoknak a törlesztésében, csak a nettó haszonélvezet ebből nekünk ugyanígy pozitív lesz, mint a normál hétéves uniós költségvetési mechanizmusoknál.) Persze mi majd a mostani politikai megegyezésekkel - melyek a jogállamisági feltételek javítását feltételezik - megteremthetjük a hétéves költségvetés bizonyos befagyasztott összegeinek a megnyitását, és talán csak kétszer 1 milliárd euró elvesztését könyvelhetjük el az előző két évre. (Szintén 1 milliárdos felzárkózási forrás elvesztésénél vagyunk a menekült státuszt kérőkkel szembeni eljárási ügyekben is, remélhetőleg ez nem nő tovább, és az év hátralévő részében kompromisszumra jutunk az Unió többi szerveivel, de főleg a Bizottsággal. Az új magyar kormányfő májusi egyeztetései kapcsán magam azt reméltem, hogy ez a kompromisszumos megoldás már akkor körvonalazódott, de most kiderült, hogy még nem.) Miben segíthet a magyar gazdaságnak ez az évi 700-800 milliárd forintos összeg?

Remélem, hogy a gazdasági növekedésben, ha fenntartható méretű és szükséges beruházásokra költjük, az energiahatékonyság javításától kezdve a szérianagyság növelésén át a képzettebb munkavállalókig és vállalkozókig. Másrészt abban is, hogy tényleg fenntartható módon, az állami kiadások egy részének kiváltásával lehetővé válik az államháztartás kozmikus hiányának csökkentése, nem csak relatíve - deficit és adósság a GDD arányában -, hanem az abszolút hiány mértékében is, mert a piacok a magas finanszírozási költségeinknél ezt keresik.

Márpedig ehhez nemcsak azonnali pénzelköltésben kellene gondolkoznunk - most például a vonalas közlekedés kapcsán ez dominál -, hanem a vállalkozásaink közvetlen versenyképességének javításában is. Ehhez pedig stratégiák kellenek, azonnali buszcserék mellett végre távlati gondolkodás szükségeltetik, például vízrendszer, energiapolitika, az élelmiszeripar erősítése, a ténylegesen gazdaságba átjutó kutatás-fejlesztés, a kis- és középvállalkozások erősítése. Ha a GDP 2-3 százalékát jelentő pénzt nem tudjuk legalább ekkora államháztartási helyzetjavulásra költeni a következő években, akkor megint felmerül a hitelminősítők és Brüsszel mellett saját magunkban is, hogy már megint elköltöttük és nem hasznosítottuk az uniós pénzt. A gondolkodásváltáshoz kegyelmi pillanatban vagyunk, mint 20-22 éve, de ez lesz az utolsó lehetőségünk. Mert ha az uniós pénzek saját forrásainkat kiváltó hatását újra tűzijátékokra vagy presztízs beruházásokra, félig üres hidakra, piaci bevételt nem termelő stadionokra vagy versenyuszodákra, nehezen számszerűsíthető eredményt hozó űrutazásokra költjük, akkor nem változtunk semmit és nem éltünk az utolsó nagy lehetőséggel.