A magyar betyárok gyilkoltak, raboltak, hatalmas kárt okozva a lakosságnak és a gazdaságnak a XIX. században. Fényévek választották el Bogár Imrét, Sobri Jóskát, Rózsa Sándort, Farkas Jancsit a jóságos, idealizált férfitől, illetve a Robin Hood ihlette folklór mesevilágtól. Ezt igazolja, hogy egyetlen olyan történeti forrás sem került elő, amely ezeknek a bűnözőknek a nagylelkűségét, szerethetőségét igazolta. Sőt!
A „nemzeti banditizmus” kultusza nem egyedi és nem is magyar sajátosság. Az újkorban általában azoknál az európai népeknél lehetett ezt megfigyelni, amelyek társadalmi és gazdasági viszonyait különösen nagy szélsőségek, ellentmondások jellemezték. Miért lett volna Magyarország kivétel, ahol a XIX században óriási gazdasági, politikai problémák álltak a háttérben, így nem csoda, hogy sokan lettek a bűnözők közül nemzeti „hősök”.
A betyárvilág kialakulásához az 1800-as évek közepétől a településszerkezet átalakulásával létrejött nagy határú és népességű mezővárosok gazdálkodásában a hatalmas, jórészt néptelen és osztatlan puszták vezettek.
Az egyén szempontjából az alapvető gazdasági-társadalmi ok mellett mindig valamilyen szubjektív indíték vezetett a betyárrá váláshoz, a feudális társadalomból való kirekesztődéshez. Sokan azért cimboráltak a betyárokkal, hogy csekély jövedelmüket orgazdaság révén kiegészítsék.
Amikor az egyik zsellér például apróbb lopásra kényszerült és miután tettére rájöttek, inkább megszökött a büntetés elől. Az eladósodott, rossz terméssel, marhadöggel megnyomorított paraszt sokszor nem látott más kiutat, minthogy betyárnak álljon. A legeltetett állatok vándoroltatása, nyájak, ménesek állandó mozgatása az erre felfogadottak körében a szabadság egyfajta sajátos illúzióját erősítette, a csikósok, gulyások és pásztorok „szabad világa” sokakat bűnözésre ösztönzött.
A jószáglopás, orgazdaság, az állatok adózás alóli kivétele, azaz más pusztákra való áthajtása az összeírók elől, az adóalapok eltagadása mindennapos volt. Az alföldi betyárvilágnak az 1849— 53 közötti néhány esztendő volt a legmozgalmasabb, legszínesebb időszaka.
Igen elterjedt, évszázadokon át fel-felbukkanó paraszti ellenállási mód volt a bosszúból, megfélemlítésből történő gyújtogatás is. A kistelekiek például ezzel akartak gátat vetni az 1840-es években a Pallavicini-uradalom kapzsi kizsákmányolásának.
Betyárok találkozója (Hortobágy, Hessen-Philippstahl akvarellje, 1830 körül)
Pár évvel később a betyársereg és a csendőrség élet-halál harcot vívott egymással. Az osztrák csendőrség joghatóságát ugyanis ezekben az években, a legsötétebb Habsburg-elnyomás Bach-korszakában terjesztették ki Magyarországra. Nálunk is meghonosították a csendőrséget, amely kezdetben a magyar hazafiak elfogásával foglalkozott, majd 1852-ben kifejezetten a betyárokra állították rá a vidéki, falusi-tanyasi területeket ellenőrző zsandárokat. A velük szembenálló betyárokat sem kellett félteni.
A XIX. században a dél-alföldi betyárok, a kiskunságiak, és a bakonyiak uralták a „piacot”. Szinte minden tájegység életre hívta a maga misztikus bűnözőjét.
A legtöbb betyár Csongrádból származott. Hogy mi ennek az oka, a magyarázatot Szabó Ferenc A dél-alföldi betyárvilág című kötete adja meg: a környéken a legnehezebb gazdasági helyzetben ugyanis ez a megye volt. Elaprózott birtokok, sokszor hatalmas uradalmak zárták el a parasztok elől a saját föld megszerzését. Különösen torz volt a birtokszerkezet az alföldön. A betyárok minden erejükkel az uradalmi javakat akarták megszerezni.
Mint köztudott, a XIX. elején a földek többsége nem a parasztoké volt, hanem az uradalmaké. Ami föld pedig a település lakóinak jutott, az távol, a messzi határban feküdt, legfeljebb szilajpásztorkodásra volt alkalmas, nem a mindennapi földművelésre. Semmi sem volt igazságos, hiszen a szilajpásztorkodás a legszegényebb rétegek sajátossága volt, zsellérek, birtokukat vesztett parasztok vagy más okból üldözöttek, számkivetett férfiak álltak be pásztornak.
Delelő gulya - Szétszakadó paraszti rétegek
További gondot jelentett, hogy megindult a parasztságon belüli differenciálódás, vagyis az 1840-es évektől sok gazdag település megváltotta magát a jobbágyi terhek alól. Ezért a gazdagabbak sokszor máshonnan érkező parasztokat fogadtak fel cselédnek, béresnek, szolgálólánynak. Ez a kutatók szerint az agrárium amerikai típusú fejlődését hordozta magában a reformkor idején. Csongrádnál a gazdagabb Békés, Csanád és részben Arad megye kiváló terepként szolgált a zsákmányolásra, hiszen innen olyan nagyvárosokat láttak el, mint Nagyvárad, Arad és Temesvár. A bosszú, a földesurak és más gazdagok iránt érzett gyűlőlet, megtorlás vezetett a betyárvilág felvirágzásához az 1850-as évek közepétől.
E korszak egyik leghíresebb, ám legrövidebb ideig bűnöző betyárja Bogár (Szabó) családból kikerülő Imre (1842–1862) volt, aki bandájával főleg Pest vármegye, valamint a Kiskunság vidékét látogatta.
Számlájára írták a bajai vásározók 15 szekere ellen 1861-ben elkövetett rablótámadást. A rablók a kocsin lévő pénzes ládákból 2000 forintot vettek ki. Zsákmányuk ma legalább egymillió forintot érne.
Bogár Imre
A banda 1862 elején is folytatta a fosztogatást, habár a fiatal Bogár szerint mindig csak kéregettek, erőszakkal semmit nem vettek el. A „kérés” úgy történt, hogy közben a fegyvert az őket „megsegítő” áldozatokra fogták. Ezen felbuzdúlva egyre erőszakosabbak lettek: amikor kirabolták a dabasi református lelkészt, a nála vendégeskedő földbirtokost is késsel fenyegette meg, hogy megnyúzza, ha nem ad elő több pénzt. Végül megkegyelmeztek neki, de így is több ezer forinttal távozhattak.
A tél folyamán óriási összegeket raboltak, a történészek szerint 15-30 millió forintot is elérheti mai árfolyamon számolva, amely akkor hatalmas vagyonnak számított.
Pár hónapra rá, két juhász egy holttestet fedezett fel a csengelei pusztán lévő baromkútban. A feje be volt zúzva, fülei le voltak vágva, bal karja át volt szúrva, míg a lábára egy homokkal teli zsákot kötöztek. A test Dönti Péteré volt, egy másik betyárvezéré. A betyárbandák között Dönti Péter halála miatt megkezdődött a leszámolás. A rablók sorra vesztették el a társaikat. A csendőrök gyakran fegyverarzenált találtak a tanyákon, ahol a vérengzések folytak.
Besúgóknak köszönhetően a gyilkosra, Bogárra álmában csaptak le a pandúrok. A per két napig folyt Pesten, a megyeházán, ezalatt a férfi próbált mindent tagadni, és a halott társaira hárítani, annak ellenére, hogy 26 tanút idéztek be.
Az alig húszéves férfi a legsúlyosabb büntetést kapta, 1862. július 19-én Pesten végezték ki, alig egyéves aktív bűnözői tevékenység után.
A kivégzést hatalmas érdeklődés övezte: „A vesztőhelyen, annyi bámuló volt, mint talán mindahárom idei lóversenyen együttvéve; sőt mi több, még sátrak is voltak felállítva, hol bort, sört, fagylaltot s több efféle kellemes dolgokat lehetett kapni – számolt be a Politikai Újdonságok 1862. július 23-ai száma. A bandatagok közül az apja, testvére és unokatestvére sem halt természetes halállal .Ekkor terjedt el a híres mondás: „Meghalt szegény Bogár Imre, csak a híre maradt.
Sobri Jóska (1810-1837) nevét mindenki ismeri, a bakonyi betyársereg vezetője volt, csapatával híres, rajtaütésszerű rablótámadásokat hajtottak végre a Dunántúlon. Halála után még ötven évvel is arról beszéltek, hogy nem halt meg és „Sobri él”. A legenda szerint fiatalkori rossz társaság terelte tévútra.
Sobri Jóska egyetlen, kiszínezett képe
Sobri 1836-ban követte el leghíresebb tettét, amikor Kónyban a győri káptalan pénztárát rabolta ki, és az uradalmi számtartó minden vagyonát elvette. A zsákmányolt összeg ma 25 millió forintot érne.
Másik híres (hírhedt) tette, vitéz Hunkár Antal ezredes kirablása volt. Ez lett a végzete, uganis az áldozat, akinek egy fillért sem hagytak házában, nagy tekintélyű és befolyásos ember volt, egyenesen Ferenc Józsefnél tett panaszt. Hajtóvadászat indult Sobri ellen, sőt szinte minden rablást az ő számlájára írtak. Sobrit és öt társát 1837. február 17-én kerítették be Somogy és Tolna vármegye határán, Lápafőnél. Itt szabályszerű ütközet alakult ki, a sarokba szorított betyárok védekeztek, még sebesülten sem adták meg magukat. Sobri folyamatosan tüzelt a 30-35 katonára, akik végül mégis a közelébe férkőztek, és egy tiszt lándzsával rontott rá. A betyár célba vette, de amikor rádöbbent, hogy esélye sincs már, a fegyvert maga ellen fordította, és szíven lőtte magát.
A bandavezérek listájáról nem hiányozat a betyárok közt is a „legbetyárabb” bűnöző, az alföldi Rózsa Sándor, aki 1813-ban született, mégis egyszerű rablógyilkosként halt meg.
Rózsa Sándor a kufsteini börtönben: egyszer sem merték kivégezni
A politika, a történelem furcsa fintora, hogy legalább tucatnyi embert megölt, és közel hatvan súlyosabb bűncselekményt jegyeztek fel a neve mellé, mai árfolyamon a feljegyzések szerint 20-30 millió forintot zsákmányolhatott. Különösen 1857-ben vigyáztak rá, nehogy túl súlyos legyen az ítélet, hiszen ekkorra már a magyar szabadságküzdelmek szimbólumává vált a férfi. Ennek oka az volt, hogy az 1848/49-es szabadságharcban rövid ideig részt vett a bandájával. Rózsát 1849 után már nem lehetett közönséges rablóként üldözni. Ezzel Rózsa vissza is élt, 1852 nyarán újabb hatalmas gaztettet követett el.
Újszászon kirabolta a helyi plébánost, akitől 6.000 forintot zsákmányolt, amely hatalmas összeg volt akkoriban, ma ez szintén sokmillió forintnak felelne meg.
Miután a szolgálókat bezárták a kamrába, a plébánost a kassza kinyitására kényszerítette, majd lóháton csendben elmenekültek. Állítólag olyan gyorsan és hatékonyan dolgoztak, hogy a pap lovásza, aki kirohant a csűrből, nem tudta időben értesíteni a falu lakóit.
Egy másik alkalommal pedig úgy rabolt ki egy vasúti szerelvényt, hogy felszedte a síneket bandájával. Ám a vonat katonákat is szállított. A hadsereg tagjai megsebesítették az idősödő vezérbetyárt is, társai közül pedig többet megöltek. Így elfogták Rózsa Sándort, és többé már nem szabadult.
Rózsa elleni vád: 21 rendbeli rablás, 9 lopás és egy gyilkosság. Ennek eredményeként megszületett Rózsa utolsó bírósági ítélete: a Pesti Királyi Ítélőtábla 1873-ban halálra ítélte a betyárkirályt.
Már több mint egy éve raboskodott a halál árnyékéban, felkötése a politikai huzavona miatt addig húzódott, amíg gümőkórban halt meg Szamosújváron, a hírhedt börtönben 1878. november 22-én, 65 éves korában.
Az utolsó híres, hírhedt betyárunk Farkas Jancsi volt, aki Hódmezővásárhelyen született 1838-ban. A Ráday-kort követően, az 1880-as években tevékenykedett, s talán ennek köszönhetően a róla szóló népi emlékek a folklór helyett már mindinkább a valóságot tükrözik. Bár nevét nem tartották olyan nagyra, mint Rózsa Sándorét vagy Bogár Imréét mégis hírhedté vált a Dél-Alföldön.
Farkas Jancsi az utolsó betyárok egyike egy 1885. november 11-én elkövetett gyilkossággal vált ismertté, ám ezt soha nem tudták rábizonyítani.
Farkas ekkor a kakasszéki erdőnél az utána nyomozó két orosházi csendőrnek először megadta magát, majd csellel megszökött előlük. Az őt üldöző egyik csendőrt, Mankó Györgyöt aztán agyonlőtte menekülése közben. Később elfogták, de bizonyítékok hiányában kénytelen volt a gyulai törvényszék felmenteni. Ezután ismét bandát szervezett, társaival nagyobb lopásokat hajtottak végre.
Farkas Jancsi a csendőrökkel a cellájában
Ha valahova sikerült betörnie akkor az értékesebb tárgyak mellett – vagy ha mást nem talált – az ágyneműt, parasztmellényt, ponyvát, szalonnát de a kaptár mézet is elvitte. 1889. december 22-én egy Wertheim pénzszekrényt loptak el egy bankból, benne 500 forint készpénz, 18000 forintnyi értékpapír, egy darab három gyémántköves arany karperec volt.
A Farkas-banda 41 bűncselekményt követett el, amellyel összesen 29000 forintos kárt okozott. Ez ma közel 100 milliónak felel meg.
Tíz év börtönre ítélték, szabadulása után Hódmezővásárhelyen élt. Nőtlen, mogorva emberként halt meg, ám pontosan nem tudni, hogy mikor, ugyanis 1905-ben még két csendőr kísérte az utcán, de nem látták többé. Ezzel lezárult a „romantikus” magyar betyárkorszak.
