Hogy alakult ki a magyar helyesírás, és miért maradt fenn a j és az ly egyaránt? 

Azonos betűkészlet, sokféle jelölés

Az európai nyelvek nagy része a latin betűs írásmódot használja (csak a görög és a cirill betűt használó keleti és részben déli szláv nyelvek a kivétel), ennek ellenére, aki nem ismeri az egyes nyelvek helyesírását, a betűk alapján a hangok jó részét nem tudja azonosítani, hiába közel azonos a betűkészlet.

Ennek oka, hogy a nyelvek sok eltérő hangot használnak, ugyanakkor

az egyes nyelvek írásmódjának kialakulásakor és egységesítésekor nem zajlott nemzetközi szabályozás, így sokszor egyediek lettek a megoldások.

A magyar nyelvben ez különösen így van: főleg duplabetűink értelmezhetetlenek a magyarul nem tudók számára, így például a külföldi turistáknak egy-egy település vagy közterület: utca, tér vagy vasút-, esetleg metróállomás nevének kiejtése megoldhatatlan feladat.

A kezdetek

A magyar nyelv a latin betűs írást a kereszténység felvételekor vette át több mint ezer éve, de ennek kezdetben csak annyi jelentősége volt, hogy a közigazgatásban a középkori latin nyelv terjedt el (mint kezdetben majdnem mindenhol Európában), magyarul csak a tulajdonneveket írták, mint a települések, megyék, folyók, és persze az emberek nevei.

Kancelláriai helyesírás

Természetesen már ekkor is gondot okozott, hogy mit kezdjenek a latinban nem létező magyar hangokkal, ennek megoldása volt a kancelláriai helyesírás, vagyis amit a magyar királyi közigazgatás alkalmazott. Ekkor még törekedtek arra, hogy a latin betűkészletet mellékjelek (ékezetek) nélkül alkalmazzák, de sokszor az adott írás készítőjén múlt, hogyan ír egy-egy hangot. Példa a Tihanyi Apátság alapító iratának részlete: Feheruuaru rea meneh hodu utu rea, azaz Fehérvárra menő hadi útra.

Volt, hogy egy betű több hangot is jelölt, egy-egy mássalhangzót pedig az okirat kiállítója saját belátása szerint kettősbetűvel írt, aminek egy-egy hang esetében így sok eltérő formája volt. A mostani s hangunkat z, sc, s, sz, sch formában egyaránt írták, a mostani c-t ch, chi, chy, c, z, s, ts formában, nagy volt tehát a kavarodás. Egyes esetekben, mint például a halotti beszédben is, az s illetve a z jelölésére a betű kissé módósítva írt változatát használták, egyedi jelölést képezve. Ami ekkor stabilan kialakult: a hosszú magánhangzókat betűkettőzéssel jelölték.

A legrégibb összefüggő magyar nyelvemlék, a "Halotti beszéd és könyörgés" szövege a Pray-kódex 136. lapján. Forrás: Wikipedia

A huszita helyesírás

A köznépet a helyesírás, sőt általában az írás nem érintette, hisz

fel sem merült, hogy az átlagembernek tudnia kellene írni vagy olvasni.

Így az egységesítés sem volt fontos sokáig, az első eset, ahol már foglalkoztak ezzel, a biblia fordítása volt, ugyanis az egyház szerette volna egy idő után, ha az nem csak latinul, hanem a nemzeti nyelveken is olvasható, illetve hallható. Amíg nem volt könyvnyomtatás, ennek is kevés jelentősége volt, hisz csak kézzel írott művek készülhettek, értelemszerűen igen kis számban.

Az ólomból kiöntött formákkal történő nyomtatás, vagyis a sajtó megalkotása jelentős változást hozott, hisz

ettől kezdve nagy példányszámban lehetett egy-egy olvasmányt megjelentetni, ráadásul az olvasónak nem kellett a kézírás silabizálásával foglalkozni.

Ami a bibliát illeti: a legnagyobb hatása a magyar fordításra Husz Jánosnak volt, a huszita írásmód a cseh nyelvben meglévő, a latinhoz képest egyedi hangokat mellékjelekkel kezdte írni, mind a mássalhangzók, mind a magánhangzók esetében. Ezek nem csak ékezetek, hanem a betű mellé vagy alá tett pontok vagy egyéb jelek is lehettek. A magyar fordítók átvették ezeket, és megjelent a sok mellékjelet használó írásmód, de teljesen egységes rendszer ebben sem tudott kialakulni.

Párhuzamos írásmódok

Így egy idő után kétféle írásmód volt használatban: a mellékjeles, illetve a mellékjelek nélküli, a magyarban a latintól eltérő hangokat legtöbbször betűkettőzéssel jelölő forma. Előbbit főleg a protestáns, utóbbit a katolikus egyház használta. Amikor a vallási ellentétek megszűntek, a kettő közelített egymás felé, de sokáig csak néhány ezzel foglalkozó író, illetve fordító munkásságán múlott, hogy milyen formák terjednek el. A 18. századra mindazonáltal néhány, ma is jellemző szabály stabilan kialakult: a rövid és hosszú magánhangzók írásmódja, valamint az y-os duplabetűk (gy, ly, ny, ty) használata.

Egységesítés és nyelvújítás

A 18. század végére, amikor egyre többen kezdtek írni és olvasni, a gyerekek kezdtek iskolába járni, könyvek és újságok jelentek meg, megnőtt az egységesítés iránti igény. Irodalmárok kezdtek vitát folytatni arról, hogy ez hogyan történjen, és egész sok kérdésben egyetértésre jutottak. A mellékjeleket a mássalhangzók esetében teljesen kiszorították, a magánhangzók esetében egységesítették: kizárólag az ékezetek maradtak. Megállapodtak, hogy a vitás betűk (g, j, k, s, z) melyik hangot jelöljék, a többire pedig melyik duplabetűt alkalmazzák (cz, cs, sz, zs). A cz a későbbiekben, a múlt század elején egyszerűsödött c-re.

Hivatalossá vált helyesírás

A legnagyobb hatást a kialakuló helyesírásra Kazinczy Ferenc és Kölcsey Ferenc gyakorolta, munkásságuknak köszönhetően a beszélt nyelv is modernizálódott, változott, lényegében elnyerte mai formáját. Mindazonáltal felmerült az igény, hogy a kialakított helyesírást egységes, hivatalos formában is közzé tegyék, és a továbbiakban kizárólag ez képezze a helyesírás oktatásának és használatának alapját, már csak azért is, mert 1836-tól a magyar is hivatalos nyelv lett, 1844-től pedig már csak a magyart lehetett alkalmazni a közigazgatásban. Az 1830-ban létrejött Magyar Tudós Társaság, a Tudományos Akadémia elődszervezetének feladata lett az egységes rendszerbe foglalás, és

1832-ben ki is adták a magyar helyesírás szabályait leíró művet, ami azóta is érvényes, időnként kisebb változtatásokkal.

A j és ly rejtélye

Egy érdekesség még maradt: hogy ha írásmódunk szinte minden hangot egységesen egy betűvel akar jelölni, és egy betű nem jelölhet több hangot, akkor miért maradt fenn a j és az ly kettőssége? Nos, a válasz:

ez a két betű sokáig külön hangot jelölt, azonban a beszédben a két hang közti különbség eltűnt,

szándék viszont nem volt arra mindeddig, hogy ezt az írásmód is kövesse.