A Hunyadi-sorozat záró része egészen elképesztő – Önálló filmként is megállná a helyét

Képzeljük el, hogy egyik nap a kedvenc közeli éttermünkben, ahol csak egy kellemes ebédre számítunk, váratlanul a séf egy Michelin-csillagos fogással lep meg minket. Körülbelül ilyen, derült égből érkező villámcsapásként ért minket a Hunyadi zárórésze is. Pusztán remek szórakozásra számítottunk, arra nem, hogy az alkotók minden idők egyik legjobb csata-jelenetével ajándékoznak meg minket.

Korunk első igazi magyar látványprodukciója

Lehet azt mondani, hogy most már lassan húsz éve Hollywood gyakran látogatott vendég Magyarországon. A remekül felszerelt hazai stúdióknak és az adókedvezményeknek hála itt a Kárpát-medence ölében egymásnak adják a kilincset az álomgyár moguljai. Az utóbbi időben nálunk forgott például a látványos Dűne vagy épp az Oscar-esővel elhalmozott Brutalista is.A külföldi produkciók becsalogatásakor gyakran emlegetett érv volt, hogy a nagy kasszasikerek a magyar filmiparnak is lökést adhatnak.

Hiszen rengeteg hazai szakember belekóstolhat abba, hogy miként készülnek a dollárszázmilliókból tető alá hozott sikermozik. Így talán egyszer mi is tudunk készíteni olyan grandiózus produkciókat, amelyek őszinte ámulatot váltanak ki a nézőkből. De ez egész idáig inkább csak egy remény volt. A Hunyadi zárórészét látva viszont magabiztosan állítjuk: a várakozás véget ért. Megszületett az első olyan „látványfilmünk”, amit nyugodtan oda tehetünk a műfaj legjobbjai mellé.

Csiszolatlan gyémánt

Az első kilenc epizódban gyakran tűnt úgy, hogy a Hunyadi sorozat túl sokat akar markolni: azon túl, hogy voltak kevésbé sikerült párbeszédek és színészi alakítások, komoly meglepetést okozott, hogy néha Hunyadi János is mellékszereplővé vált a saját sorozatában. Aki türelmes volt és nem hagyta abba pár rész után, néhány egészen remek jelenettel találkozhatott, ám ezzel együtt is úgy tűnt: a történet mesélői többet akarnak elmondani, mint amit van idejük kifejteni.

A zárórésznek nagyon jót tett, hogy ezúttal nincs csapongás: a fókusz Hunyadi legnagyobb hőstettén, az 1456-os nándorfehérvári diadalon van.

Nem csak technikai bravúr

Filmes körökben szoktak viccelődni azzal, hogy önmagában kész csoda, hogy egyáltalán készülnek jó filmek. Hiszen amíg egy festménynél, egy regénynél vagy egy költeménynél elég egy briliáns alkotó, addig egy filmnél vagy egy sorozatnál néha több száz zsenire van szükség: a stábban elég, ha egy fontosabb ember nem érti eléggé a dolgát és a végeredmény máris elúszhat. Ez különösen igaz egy olyan kaliberű produkcióra, mint amilyen a Hunyadi: kaszkadőrök, effektesek, rendezők, vágók, díszletépítők és ki tudja még mennyi szakmának kell szinte tökéletesen összhangban lennie.  

A gárda pedig a zárórésznél nem hibázott. Egyik legnagyobb erényük, hogy a csatát átélhetővé tették. Nem csak mutatós, vizuális trükkökkel álltak elő, hanem közben szinte a nézőt is berakták az ágyúzott falak közé, hogy átélje: milyen nyomasztó lehetett, ahogy egyik török roham érte a másikat és úgy tűnhetett, hogy az egész sosem ér véget.Közben a csata ezer arca tűnik fel előttünk: láttunk rémült janicsárokat, egy katonát, akit csak a saját bosszúja hajt, de épp így feltűnnek a színen jóbarátok, fanatikusok és hősök is. Közben soha egy pillanatra sem kérdés, hogy Hunyadi János ebben az óriási embertömegben miért olyan fontos. Anélkül, hogy a szánkba rágnánk, a kiemelkedő szerepe végig világos.

A Hunyadi-sorozat zárórésze egy remekül elmondott hőstörténet. Nem tökéletes, cserébe viszont testközelbe hozza az egyik legismertebb nemzeti hősünket, úgy hogy kikerüli a téma buktatóit: nem ábrázolja a törököket vagy a szultánt valamiféle mesebeli, elvetemült gonoszként.Az alkotók jelezték, hogy nemzetközi siker esetén nyitottak lennének egy folytatásra is, amelyben Mátyás király életét mutatnák be. Bár ez a sorozat így önmagában is remekül megáll a lábán, már most nagyon drukkolunk a folytatásnak. Csak egy kérés: ott ne tíz részben akarják elmesélni Hunyadi Mátyás egész életét.