Hogyan lehet összekötni a GDP-növekedést a fizikai és szellemi jóléttel?

A piacok mindenhatóságát hirdető fundamentalizmus halott, a neoliberális gazdaságpolitika megbukott – a közgazdászok zöme ma már nem nagyon vitatja ezt az állítást. Elég, ha csak az újra döbbenetes mértékűre duzzadó vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségekre gondolunk, amelyre épp az Egyesült Államok szolgáltat jó példát.

Már közel ötven éve stagnál az amerikai dolgozók mediánbére (vagyis az a középérték, amelynél a fele többet, a másik fele kevesebbet keres),

az amerikai cégeknél az átlag- és a menedzserfizetés között már több mint 250-szeres a különbség,

miközben a fiatalok egyre kevésbé reménykedhetnek abban, hogy jobban fognak élni, mint a szüleik. Az egészségügyi ellátás is egyre jobban tükrözi az egyenlőtlenséget, és évek óta csökken a születéskor várható életkor az USA-ban.

Eközben a világ újabb technológiai forradalom küszöbén áll, az automatizáció és a robotizáció teljesen átrendezi a munkaerőpiacot, új kihívások elé állítva az embereket, és a klímaváltozás katasztrofális hatásai átalakítják a mindennapi életet – olvasható a Boston Review-ban megjelent esszében, amelyet három neves közgazdász – Dani Rodrik, a Harvard professzora, Gabriel Zucman a Berkeley, és Suresh Naidu, a Columbia egyetem kutatója jegyez. Ők hívták életre a Közgazdászok az Inkluzív Jólétért kezdeményezést, amely alternatívát kíván nyújtani a piaci fundamentalizmussal szemben.

A közgazdaságtan a neoliberalizmus után című esszéjükben azokat a megoldásokat keresik, amelyek segítségével a gazdasági növekedés egyben a lakosság anyagi, fizikai és szellemi jólétét is biztosítani tudja.

Dereguláció, privatizáció, a jóléti állam lebontása, a munkaerőpiac liberalizálása, a vállalati adózás könnyítése, hiperglobalizáció – ezek a fogalmak az utóbbi évtizedekben a neoliberalizmussal fonódtak össze, pedig valójában a főáramú közgazdasági eszköztár részeit alkotják.

Épp ezért a szerzők elöljáróban leszögezik, hogy

"a neoliberalizmus – vagy ahogy ők nevezik: piacfetisizmus – nem egyenlő a modern közgazdaságtannal, sokkal inkább annak primitív, leegyszerűsített perverziója".

Ennek ellenére a főáramú közgazdaságtan számos képviselője hitt túlságosan a piac mindenhatóságában, és görcsösen ragaszkodott a mennyiségi adatok elemzéséhez, csak az ily módon produkált statisztikai eredményeket tartották kellőképpen “tudományosnak”.

Változik azonban a világ, így az utóbbi években látványosan előretört a viselkedésgazdaságtan, sőt, egyre többen foglalkoznak olyan kérdésekkel, mint a vagyoni egyenlőtlenségek, a klímaváltozás, a dolgozó osztály stagnáló jövedelme vagy az átalakuló társadalmi mobilitás. Igyekeznek bemutatni az egyes intézkedések árnyoldalait is, ami korábban nem volt divat.

Azok a közgazdászok, akik csak a kereskedelem előtt álló akadályok lebontásának áldásos hatásait tartották szem előtt, nem foglalkoztak azzal, hogy ez milyen pusztító hatást gyakorolhat a helyi gazdasági életre. A pénzügyi liberalizáció harcos szószólói sem figyeltek arra, hogy ez inkább válsághoz, semmint gyorsabb gazdasági növekedéshez vezetett. Így vezetett a neoliberális gazdaságpolitika az egyre kirívóbb egyenlőtlenségekhez.

A szerzők úgy gondolják, ma már inkább olyan játékszabályok kialakításán kell gondolkodni, amelyek megakadályozzák, hogy a globalizáció újabb törésvonalakat és veszteseket hozzon létre.

Ehhez új megközelítésre, alternatív modellek kialakítására lenne szükség. A kutatók elsősorban amerikai példákon mutatják be, hogyan kellene újragondolni a gazdaságpolitikát. Állítják, hogy a közgazdaságtan képes arra, hogy elősegítse egy jobb és igazságosabb társadalom építését, és nem kell ehhez kidobni a liberális demokráciák fontosabb vívmányait. A honlapjukon már gyűjtik a közgazdászok ötleteit, javaslatait. Mutatjuk az legérdekesebbeket:

Át kell alakítani a pénzügyi rendszert

Anat R. Admati arról ír, hogy meg kellene megreformálni a pénzügyi rendszert, és az átalakítás során arra kellene koncentrálni, hogy a pénzintézetek kockázatkezelése stabilabb alapokra kerüljön. Többek között a saját tőke nagyságának jelentős növelésében látja a megoldást. A bankoknak ugyanis az az érdekük, hogy a lehető legkisebb tőkével dolgozzanak, így viszont, ha az ügyfelek vagy a befektetők bármilyen – akár jelentéktelen – okból hirtelen tömegesen kiveszik a pénzüket, akkor bedönthetik a pénzintézeteket.

Nem volt ez mindig így: a 19. században akár 50 százalékos is lehetett a saját tőke aránya a teljes eszközállományhoz képest, de még a 20. század elején is elérte a 20-30 százalékot. A pénzügyi rendszer fejlődésével, komplexebbé válásával, az újfajta biztosítékok feltűnésével azonban egyre kevésbé tűnt fontosnak, hogy a tulajdonosok jelentős saját tőkével működtessék a bankot.

A 2008-as pénzügyi válság azonban megmutatta a mindenhatónak hitt kockázatkezelés korlátait.

Admati úgy látja, a kezdeti nekibuzdulás után a felügyeleti hatóságok visszakoztak, és továbbra is tolerálják a jelenlegi torz és sebezhető rendszert.

Ez nem is csoda, hiszen a bankok körében nagyon népszerűtlen a szakértő javaslata. A hatóságok így más utat választottak: a bankok mérlegének stressztesztelését. Admati azonban állítja, további beavatkozásokra lenne szükség ahhoz, hogy visszaszorítsák a bankok túlságosan nagy kockázatvállalásához és a hitelbuborékok kialakulásához vezető ösztönzőket.

Az oktatásba kell több pénzt fektetni

Sandra E. Black és Jesse Rothstein szerint a kormányoknak a gyermekek nevelése és oktatása terén érdemes komolyabban befektetniük, mivel a piac jellemzően elhanyagolja ezeket a területeket, holott az ide irányított forrásoknak számos hosszú távú előnye ismert.

A tágabb értelemben vett oktatási lehetőségeket már csak azért sem kellene a piacra hagyni, mert a szülők jó része – beleértve a középosztálybelieket – nem tudja megfizetni a legjobb nevelést és tanítást, noha tisztában vannak azzal, hogy gyermekük jövője függ ettől.

A szerzők különösen fontosnak tartják, hogy az állam ne csak egy későbbi életszakaszban, hanem a gyermekek egészen kicsi korától kezdve támogassa a családokat. Ennek eszköze lehet a különböző, magas színvonalú iskola-előkészítő programok finanszírozása. A későbbiekben pedig az államnak csökkentenie kellene a továbbtanulás költségeit, így az első két egyetemi évet például ingyenessé lehetne tenni.

Csökkenteni kell a multik adóelkerülését

Gabriel Zucman átalakítaná a társasági adózás formáit ahhoz, hogy érdemben visszaszorítsák a nagy multinacionális cégek adóelkerülési lehetőségeit. Csak az Egyesült Államokban az éves társasági adóbevétel 15 százaléka vész el azért, mert a nagy cégek adóparadicsomokba menekítik a pénzüket. Zucman úgy véli, fölösleges tovább emelni az adókulcsot, ez csak további ügyeskedéshez vezetne.

Sokkal jobb megoldás, ha például a termékek eladási helyéhez kötik az adóztatást.

Erre példát is felhoz a szerző: tegyük fel, hogy az Apple a termékei 20 százalékát az USA-ban adja el. Ebben az esetben az Apple globális profitjának 20 százalékát az Egyesült Államokban kellene leadóznia. Így nem lenne értelme a profitot Bermudán vagy Írországban kimutatni, hiszen a multi azt már nem tudja manipulálni, mely országokból kerülnek ki a vásárlói.

Differenciált béremelés szükséges

Egyre nyilvánvalóbb, hogy nemcsak több munkahelyre, hanem kiegyensúlyozottabban elosztott, magasabb fizetésekre is szükség lenne. Ahhoz, hogy a dolgozók ezt ki tudják harcolni, erősíteni kellene az  érdekérvényesítő képességeiket. A szakszervezeti mozgalom eléggé visszaszorult az utóbbi években: a múlt század ötvenes éveiben az amerikai dolgozók 35 százaléka volt valamilyen szakszervezet tagja, most körülbelül 12 százalékos az arányuk. Arindrajit Dube megreformálná a minimálbér-rendszert: elgondolásának lényege, hogy

szektoronként, foglalkozásonként vagy munkavállalói jellemzők szerint kellene differenciálni a minimálbért.

Így el lehet érni, hogy ne csak a legrosszabbul fizetettek bére emelkedjen, hanem azoké is, akik jobban keresnek.

Ne tegye tönkre a mesterséges intelligencia a munkahelyeket

Anton Korinek mindenekelőtt leszögezi, hogy

a technológiai haladás nem jelent mindenki számára automatikusan több fizetést és magasabb életszínvonalat.

Sőt, számos országban a bérek reálértéke inkább csökkent az utóbbi évtizedekben. Tegyük fel, hogy a mesterséges intelligencia helyettesíteni tudja a radiológusokat – veti fel a közgazdász. A robotok munkája révén javul a diagnózisok minősége és sokkal több munkát tudnak elvégezni, mint az emberek.

Mindez kedvezőtlen hatással van a humán radiológusok jövedelmére, de jobban járnak azok az egészségügyi dolgozók, akik olcsóbban jutnak hozzá a megbízhatóbb vizsgálati eredményekhez. Utóbbiak nagyobb jóléte tehát nem a személyes teljesítményükön alapul, hanem - mondhatni - a szerencsén múlik.

Ezért a kormánynak másképpen kellene adóztatnia a technológiai újraelosztás kedvezményezettjeit, és valamilyen módon kompenzálnia kellene a veszteseket.

Nem pusztán robotadót javasol tehát a közgazdász. Emellett azt is felveti, hogy az állam olyan irányba terelje az innovációt, hogy annak vívmányai inkább segítsék, kiegészítsék és gyarapítsák a dolgozók képességeit.