Hogyan lett Izrael stratégiai és morális teher Amerikának?

Az Izraellel kapcsolatos dilemma most különösen élesen jelenik meg a Demokrata Pártban. A Democratic Socialists of America (DSA) mozgalomhoz tartozó demokratikus szocialisták és más progresszívek a gázai háborút „népirtásként” írják le, az izraeli telepesek Ciszjordániában egyre kiterjedtebb erőszakját pedig „pogromként” emlegetik.

A hajrához közeledő félidős előválasztásokon egyre több demokrata jelölt követeli az Izraelnek szánt amerikai fegyverszállítások – évente közel négymilliárd dollár – leállítását vagy legalábbis szigorú feltételekhez kötését.

Sok jelölt már politikai erényként hirdeti azt, hogy nem fogad el támogatást az AIPAC-tól (American Israel Public Affairs Committee), az egyik legbefolyásosabb Izrael-barát lobbiszervezettől.

Az Izrael megítélésében bekövetkezett fordulat már túlmutat a Demokrata Párt baloldalán. A Pew Research Center áprilisi felmérése szerint

a demokraták és a demokratákhoz húzó függetlenek 80 százaléka kedvezőtlenül vélekedik Izraelről, szemben a 2022-es 53 százalékkal.

Júliusban a demokraták 58 százaléka gondolta úgy, hogy az Egyesült Államok túlságosan támogatja Izraelt. A Demokrata Párt korábbi, Izraelt támogató konszenzusa az amerikai közvélemény szeme láttára bomlik fel.

A fordulat nem most kezdődött

A közvélemény változásának gyökerei régebbiek, de a három évvel ezelőtt kirobbant gázai háború és az azt kísérő humanitárius katasztrófa felgyorsította és politikailag láthatóbbá tette a folyamatot.

A fiatalabb amerikaiak számára Izrael már nem elsősorban az a kis, demokratikus, ostromlott állam, amely a holokauszt utáni politikai emlékezetben évtizedeken át meghatározó volt.

Egyre inkább egy katonailag fölényben lévő, agresszív regionális hatalmat látnak benne, amely jelentős amerikai katonai támogatással vív egyenlőtlen háborút egy nála összehasonlíthatatlanul gyengébb és megosztott palesztin erővel.

Az amerikai közvélemény Izrael iránti szimpátiája évek óta erodálódik, ami az utóbbi években – különösen a fiatalabbak körében – felgyorsult. 2026 februárjában a Gallup történetében először fordult elő, hogy az amerikaiak nagyobb része mondta magát a palesztinokkal szimpatizálónak, mint az izraeliekkel: 41 százalék állt a palesztinok, 36 százalék az izraeliek oldalán.

A demokraták körében 59 százalék rokonszenvezik a palesztinokkal és mindössze 21 százalék az izraeliekkel.

A gázai háborúval kapcsolatos amerikai vélemény még drámaibb pártos megosztottságot mutat: 2025 júliusában a demokraták mindössze 8 százaléka helyeselte Izrael katonai fellépését Gázában, szemben a republikánusok 71 százalékával.

Az amerikai zsidóságon belül is magas a gázai intervenció elutasítottsága: 61 százalék szerint Izrael háborús bűnöket követett el, 39 százalék pedig egyenesen népirtásról beszél.

Tehát nem egyszerűen Izrael népszerűségének csökkenéséről van szó; a zsidó állam markáns pártpolitikai kérdéssé vált Amerikában.

A DSA – amely önálló politikai frakcióként működik a Demokrata Párton belül – és más progresszívek ezt a változást ideológiai nyelven fogalmazzák meg.

Számukra Izrael az amerikai militarizmus, a nagyhatalmi beavatkozás és a palesztinokkal szembeni egyenlőtlen bánásmód látványos példája.

Felismerték és politikailag ki is használják az amerikai közvéleményben Izrael rovására bekövetkezett jelentős elmozdulást.

Ezt bizonyítja például a demokrata szenátusi előválasztás alig több mint egy héttel ezelőtti eredménye Michiganben, ahol Abdul El-Sayed progresszív politikus legyőzte a demokrata pártestablishment által támogatott centrista jelöltet.

El-Sayed a gázai háborút népirtásnak nevezi, az Izraelnek nyújtott amerikai katonai támogatás teljes leállítását követeli, és azt szeretné, ha a felszabaduló forrásokat az amerikai iskolák fejlesztésére fordítanák.

El-Sayed nincs egyedül a Demokrata Pártban, amikor azt hangsúlyozza, hogy a közel-keleti politikában az egymást követő amerikai kormányok a nemzeti érdeket rendre Izrael érdekei alá rendelték.

Növekvő AIPAC-ellenesség

A pro-izraeli lobbiszervezet évtizedeken át az amerikai politika egyik legsikeresebb külpolitikai érdekképviselete volt és a kétpárti Izrael-barát konszenzus egyik fontos háttérintézményeként működött.

Ma azonban paradox helyzetbe került: minél több pénzt költ egy kongresszusi vagy kormányzójelölt támogatására, illetve ellenfelének legyőzésére, annál könnyebben válik maga is választási témává és politikai céltáblává.

A kiemelkedően fontos michigani előválasztási kampány ezt szemléletesen megmutatta. El-Sayed ellenfele az AIPAC jelentős pénzügyi támogatását élvezte, amit El-Sayed a washingtoni politikai establishmenttel és a „nagy pénzekkel” szembeni kampányának szerves részévé tett. Az AIPAC több mint 30 millió dollárt költött arra, hogy megakadályozza El-Sayed győzelmét.

Ami korábban előnynek számított, egyre több demokrata választókerületben ma már politikai teherré válhat. Vannak jelöltek, akik inkább önként lemondanak az AIPAC által felajánlott kampánytámogatásról.

Itt válik aktuálissá John Mearsheimer, az egyik legismertebb amerikai külpolitikai szakértő sokat idézett tézise. Mearsheimer már hosszú ideje azon a véleményen van, hogy az Egyesült Államok és Izrael különleges kapcsolatát nem lehet pusztán stratégiai megfontolásokkal magyarázni.

Szerinte a szuper erős izraeli lobbi – amelynek az AIPAC a legfontosabb intézménye – olyan nagy politikai hatalmat képvisel, amely az amerikai döntéshozókat Izrael számára kedvező politikák felé tereli, még akkor is, ha ezek ellentétesek az Egyesült Államok alapvető nemzetbiztonsági érdekeivel.

Mearsheimer szerint Izrael – az AIPAC-kal karöltve – „kolonc Amerika nyakán.” Érvelése szerint „stratégiai teher”, mert Izrael kulcsszerepet vagy legalábbis számottevő szerepet játszott a 2026-os iráni háború, a 2003-as iraki háború és a 2001. szeptember 11-i terrortámadások előzményeiben. „Erkölcsi tehernek” is tekinti, mert szerinte Izrael népirtást hajt végre Gázában és pogromokat Ciszjordániában, és az Izrael-lobbi segítségével az Egyesült Államokat is bevonta ezekbe a konfliktusokba.

Végül Mearsheimer szerint Izrael és amerikai támogatói a szólásszabadságra is komoly veszélyt jelentenek, mivel az Izrael-párti szervezetek és hálózatok agresszív nyomásgyakorlással igyekeznek elhallgattatni az Izraellel szembeni amerikai kritikát és korlátozni a nyílt társadalmi vitát.

Lehet vitatni a chicagói politológus állításait – és sokan vitatják is. A kérdés azonban ma már nem csupán akadémiai vita.

Ha egy amerikai politikai személynek politikai kockázatot jelent Izrael kritikája, miközben egyre több demokrata választó ellenzi az Izraelnek nyújtott feltétel nélküli támogatást, akkor az amerikai demokrácia működéséről is felmerülnek kérdések.

És éppen itt történt valami fontos, különösen a gázai háború óta.

A politikai kockázat mintha megfordult volna. Korábban egy amerikai politikusnak attól kellett tartania, hogy Izrael bírálása miatt elveszíti a pro-izraeli donorok támogatását. Ma – különösen egy progresszív demokrata jelölt esetében – attól is tarthat, hogy éppen az AIPAC támogatása miatt veszíthet szavazatokat.

Mély iráni dimenzió

Az amerikai–izraeli kapcsolatokat azonban nem lehet pusztán Gázán és Ciszjordánián keresztül megérteni.

Az iráni háború ennél nagyobb kérdést vetett fel: hol húzódik Izrael biztonsági érdeke és Amerika nemzeti érdeke között a határ?

Az Egyesült Államok és Izrael közös iráni háborúja megmutatta, hogy egy izraeli biztonsági konfliktus gyorsan amerikai konfliktussá válhat. Amerikai katonák, fegyverek és haditengerészeti erők kerültek közvetlen veszélybe, miközben az olajpiaci következmények az amerikai fogyasztókat is kézzelfoghatóan érintik. Közben az amerikai fegyverkészletek egyes típusokból a kritikus szint közelébe süllyedtek.

Mearsheimer számára éppen ez a stratégiai tehertétel lényege: ha egy szövetséges olyan konfliktusba húzza bele Amerikát, ami nem feltétlenül szolgálja közvetlenül az Egyesült Államok érdekeit, akkor a szövetség ára meghaladhatja annak értékét.

Az iráni háborúról szóló elemzéseiben – sok más megfigyelőhöz hasonlóan – azt állítja, hogy az iráni konfliktus mögött döntő súllyal Izrael biztonsági érdekei állnak és Washington olyan háborúba keveredett bele, amit nem saját stratégiai érdekei diktálnak.

Fontos azonban, hogy ne egyszerűsítsük le Trump politikáját arra az állításra, hogy Washington engedi, hogy Izrael saját érdekeit Amerika érdekei fölé helyezze. A tényleges helyzet ennél bonyolultabb. Ezzel kapcsolatban a Financial Times-ban (2026. március 30) közölt írásomban Trump mélyen személyelvű, „örökségvezérelt” külpolitikájára hívtam fel a figyelmet.

Arra, hogy második ciklusában az elnök következetesen előnyben részesíti a drámai, „történelemteremtő” külpolitikai lépéseket. E tekintetben Irán egyedülállóan értékes történelmi trófeát jelent számára.

Az 1979-es iráni iszlám forradalom óta eltelt közel fél évszázadban az egymást követő amerikai kormányok egyike sem tudta megoldani az „örökös” Irán-problémát. Trump most erre tesz kísérletet saját elnöki örökségpolitikája részeként.

Tehát nem csupán arról van szó, hogy a stratégiailag naiv Trumpot Benjámín Netanjáhú izraeli miniszterelnök könnyen manipulálja. Éppen ellenkezőleg: a külföldi érdekérvényesítés csak akkor lehet igazán hatékony, ha összhangban áll Trump elnök személyes ambícióival és történelmi önképével.

Mindazonáltal a lényeg az, hogy az Egyesült Államok és Izrael érdekeinek korábban magától értetődőnek tekintett azonossága ma már egyre kevésbé magától értetődő.

Merre mehet tovább a Demokrata Párt?

Amerikából követve az eseményeket nem tartom valószínűnek, hogy a Demokrata Párt hivatalosan „Izrael-ellenes párttá” válna. Sokkal valószínűbb és politikailag jelentősebb lehet az, hogy megszűnik a feltétel nélküli Izrael-támogatás politikai tabuja. Ennek több következménye lehet.

Az Izraelnek nyújtott amerikai katonai segély egyre inkább feltételekhez kötötté válhat és néhány éven belül akár meg is szűnhet. Nemrég maga Netanjáhú jelentette ki: Izrael véget akar vetni az amerikai segélynek, mert már „nincs szüksége rá.”

A demokraták határozottabban különválaszthatják Izrael biztonságának támogatását az izraeli kormány konkrét külpolitikai intézkedéseinek támogatásától.

Az AIPAC-pénzek pedig egyre több választókerületben már nem előnyt, hanem politikai terhet jelenthetnek.

Végül a 2028-as demokrata elnökjelölti versenyben nem feltétlenül az lesz a kérdés, hogy ki a „jobban Izrael-barát”, hanem az, hogy milyen feltételekhez kötik az amerikai–izraeli szövetséget. Ez gyökeres változás lenne.

Mit tehet Izrael?

Egy demokrata elnökkel a Fehér Házban a fenti változások Izrael számára komoly stratégiai kihívást jelentenének, de nem feltétlenül végzeteset.

Az első és legfontosabb feladat Gáza politikai rendezése.

A végtelen katonai jelenlét helyett olyan rendezésre van szükség, amely az izraeli biztonsági követelményeket – mindenekelőtt a Hamász katonai képességeinek felszámolását – összekapcsolja a palesztinok számára kínált hiteles politikai perspektívával.

A második terület Ciszjordánia. Az izraeli telepesek erőszakos fellépése a nyugati parton, a palesztin területek de facto bekebelezése és a kétállami megoldás teljes elutasítása az Egyesült Államokban is egyre nehezebben védhető.

A harmadik a formálódó amerikai politikai realitás elfogadása. Izraelnek fel kell készülnie arra, hogy az a korszak, amikor a Washingtonnal fenntartott kapcsolat lényegében kétpárti és feltétel nélküli volt, valószínűleg véget ért.

A negyedik és talán legfontosabb lépés pedig az amerikai függőség csökkentése lehet.

Egy olyan Izrael, amely nagyobb mértékben képes saját biztonságát finanszírozni és megvédeni, miközben nem várja el Amerikától minden konfliktusban a feltétel nélküli támogatást, éppen az egészséges amerikai–izraeli kapcsolat hosszú távú fennmaradását segítheti.

A különleges kapcsolatból fokozatosan normális szövetségi kapcsolat válhat.

És talán éppen ez az, amiért Izrael ma már Amerikában nem egyszerűen külpolitikai, hanem egyben belpolitikai kérdés is. A döntő szempont egyre kevésbé az, hogy Amerika Izrael barátja-e, hanem az, hogy hol végződik Izrael biztonsági érdeke és hol kezdődik Amerika nemzeti érdeke.

Ha erre a kérdésre Washington előbb vagy utóbb nem ad az amerikai közvéleményt meggyőző választ, akkor Izrael támogatása aligha marad továbbra is megkérdőjelezhetetlen washingtoni politikai axióma.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.