Ideje feltenni a kérdést: jó ötlet volt az euró bevezetése?

Az euró bevezetésének 25. évfordulója, mely nagyrészt minden felhajtás nélkül telt el, alkalmas pillanatot kínál a modern történelem legnagyobb monetáris kísérletének jelen állásának értékelésére - írja a Project Syndicate oldalán Marco Buti és Giancarlo Corsetti, a Robert Shuman Központ közgazdászai.

Az euró 1999. januári bevezetése polarizálta a közgazdászokat. A sok szkepticizmus közepette – a néhai amerikai közgazdász, Martin Feldstein még azt is megfogalmazta, hogy a közös valuta akár háborút is kirobbanthat Európában – az euró létrehozói olyan jövőt képzeltek el, ahol makrogazdasági stabilitás uralkodik, független központi bankkal és stabilitásra törekvő fiskális környezettel támogatva.

Az euró magyarországi bevezetéséről Becsey Zsolt közgazász, egyetemi tanár elemzését itt olvashatják.

Növekedési problémák

Az Európai Unió tagállamaitól elvárt strukturális reformok a monetáris uniót érő váratlan sokkhatásokhoz történő alkalmazkodási képességét célozta javítani.

Azonban e forgatókönyvek egyike sem valósult meg. Az elmúlt negyedszázadban az euró rendkívüli ellenálló képességről tett tanúbizonyságot, több súlyos helyzettel is megbirkózott, és a korai előrejelzések ellenére sem omlott össze.

Bár a közös valuta valamennyire beváltotta a hozzáfűzött reményeket – mindenekelőtt az árstabilitás tekintetében – de nem tudta fellendíteni Európa potenciális növekedését, és nem segítette elő a kontinens teljes gazdasági és politikai integrációját.

Ez a vegyes teljesítmény nagyrészt annak tudható be, hogy Európa gazdasági uniója kezdettől fogva hiányos volt.

A megalakulása óta elért jelentős előrelépés ellenére az eurózóna fiskális és gazdasági keretei továbbra is sajnálatos módon fejletlenek a monetáris infrastruktúrához képest.

Ahhoz, hogy megértsük az eurózóna hiányos felépítésének következményeit érdemes az elmúlt 25 évet négy különálló időszakra osztani. Az első, 1999-től 2008-ig tartó szakaszt a „2%-os évtizednek” nevezhetjük: a gazdasági növekedés, az infláció és a költségvetési hiány (a GDP arányában) mind e körül mozgott. Ezt a szakaszt a „mérsékeltségre” alapozott túlzott optimizmus jellemezte.

De az ebben az időszakban kialakult belső egyensúlyhiányok még évekig kísérteni fogják az eurózónát. A kamatlábak konvergenciája - melyet a minimális kamatfelár is bizonyít - a tagországok államháztartásának túlzottan derűlátó ábrázolását eredményezte.

Ezzel egyidejűleg a laza fiskális és monetáris feltételek nem bátorították az európai kormányokat arra, hogy végrehajtsák a strukturális reformokat és megerősítsék bankrendszerüket.

A nominális konvergencia mélyebb strukturális egyenlőtlenségeket is elfedett, mivel a tőke az eurózóna leggazdagabb tagjaitól szegényebb társaik felé áramlott gyakran kevésbé produktív szektorokba, például ingatlanügyletekbe és helyhez kötött szolgáltatásokba rendszerint rövid távú banki kölcsönökön keresztül.

Következésképpen, miközben az eurózóna folyó fizetési mérlege kiegyensúlyozottnak tűnt, valójában jelentős egyensúlyhiányok alakultak ki.

A 2008-as globális pénzügyi válság következményei - és az, hogy kiderült, Görögország valótlant állított költségvetési hiányáról és adósságáról - aláásta a tagállamok közötti bizalmat.

A kialakult narratíva erkölcsi kockázatról szólt, hangsúlyozva, hogy minden országnak rendet kell tennie a saját háza táján.

Mire az eurózóna kormányai végre közös választ fogalmaztak meg – létrehozták az Európai Stabilitási Mechanizmust (ESM), elindították a bankunió-projektet, bevezették az Európai Központi Bank végleges monetáris tranzakciók programját, és kiterjesztették az EKB mérlegét – az euró küszöbön álló összeomlása fenyegetett.

A fordulópont Mario Draghi akkori EKB-elnök ígérete jelentette, hogy 2012 júliusában „bármit megtesz” az euró megőrzése érdekében. Mivel azonban a monetáris politikát egyre inkább az egyetlen lehetséges eszköznek tekintik, az eurózóna gazdasági és pénzügyi struktúrája töredezett maradt.

A COVID-19 válság hozott ebben változást. Mivel a pandémiás sokk külső okok miatt jelentkezett, valamint az a tény, hogy nem voltak közelgő választások, lehetővé tette az EU vezetőinek – élükön Emmanuel Macron francia elnökkel, Angela Merkel akkori német kancellárral és Ursula von der Leyennel, az Európai Bizottság elnökével – hogy egységes frontot alkossanak, az erkölcsi kockázat elkerülésére irányuló nyomás nélkül.

Az EU felfüggesztette a Stabilitási és Növekedési Paktumot, amely korábban a GDP 3 százalékában korlátozta a tagállamok költségvetési hiányát, és bevezette a munkanélküliségi kockázatok mérséklésére irányuló vészhelyzeti támogatását és a NextGenerationEU helyreállító programot, mindkettőt közös hitelfelvétellel finanszírozva.

Eközben az EKB elindította 1,85 billió eurós (2 billió dolláros) pandémiás vészhelyzeti beszerzési programját.Bár az egységes vezetés demonstrációja megnyugtatta a piacokat, és elősegítette a gazdasági fellendülést, a derűlátásra okot adó helyzet rövid életűnek bizonyult.

Az erőteljes makrogazdasági ösztönzők és a világjárványhoz kapcsolódó megszakadt ellátási lánc által táplált globális inflációs hullámot tovább súlyosbította az energia ár-sokk, amely Ukrajna Oroszország általi invázióját követte.

Bár az európai döntéshozók összefogtak az EU orosz gáztól való függőségének csökkentése érdekében, nem sikerült a NextGenerationEU kezdeményezéshez hasonló kollektív választ adniuk.

A növekvő hiány és adósság miatt, nem is beszélve az 1980-as évek óta legagresszívebb monetáris szigorítási ciklusról, az uniós országok ismét felfüggesztették az eurózóna reformjait.

Két fontos tanulság következik az euró első 25 évéből.

Először is, a monetáris unió hiányos intézményi kerete költségesnek és veszélyesnek bizonyult. A bankunió végleges formába öntése, különösen egy közös szanálási alap létrehozása az ESM és a betétbiztosítás hátterével, elengedhetetlen a stabilitás biztosításához és az euró nemzetközi szerepének megerősítéséhez.

Az a tény, hogy Olaszország nemrégiben nem ratifikálta az ESM-szerződést, komoly visszalépést jelent. A tőkepiaci unió előmozdítása elengedhetetlen, ha Európa meg akar felelni a digitális és zöld átállás jelentette pénzügyi kihívásoknak.

Mindezek eléréséhez az EU vezetőinek egyensúlyt kell találniuk a kockázatmegosztás és a kockázatcsökkentés között.

Másodszor, az euró teljes bevezetése kulcsfontosságú az EU legnagyobb vívmányának, az egységes piacnak a védelme és fejlesztése szempontjából.Az európai országok jelenlegi, állami támogatásból finanszírozott nemzeti iparpolitikája aláássa az egységes piac alapvető értékeit. E kihívás kezelésére az EU-nak összetartó európai iparpolitikát kell kialakítania.

Ennek része a határokon átnyúló befektetések növelése, olyan közös európai javakra összpontosítva, mint a humán tőke fejlesztése, a legfontosabb alapanyagok hozzáférhetősége, valamint a zöld és a digitális átállás.

A berlini fal leomlása után Helmut Kohl német kancellár, François Mitterrand francia elnök és Jacques Delors, az Európai Bizottság elnöke valóra váltotta a közös valuta álmát.

A COVID-19-válság során Macronnak, Merkelnek és von der Leyennek sikerült leküzdeni a leküzdhetetlennek tűnő nehézségeket, és történelmi áttörést értek el. Most, negyedszázaddal a bevezetése után, az euró látnoki képességekkel bíró vezetőket kíván, hogy az európai szuverenitást a következő szakaszba tudják vezetni - írják a közgazdászok.