Jelentősen megnőtt a jegybankok szerepe a válságkezelésben

A koronavírus-járvány által kiváltott márciusi gazdasági összeomlás előtt sokan arra számítottak, hogy a központi bankok már nem lesznek képesek érdemben tompítani egy újabb recesszió hatásait.

A fejlett gazdaságokban a kamatlábak régóta nulla százalék közelében tartózkodtak. Emiatt úgy tűnt, hogy nem áll elegendő mozgástér központi bankok rendelkezésére legyen szó akár további kamatcsökkentésről vagy az eszközvásárlási programok fokozásáról. Utóbbi a kamatlábakat és a finanszírozási költségeket hivatott csökkenteni.

A jegybankok ennek ellenére képesek voltak jelentősen tompítani a járvány negatív hatásait azáltal, hogy számottevően megnövelték mérlegfőösszegüket és kockázatosabb kötvényeket vásároltak.

A Fed és az Európai Központi Bank széleskörű intézkedéscsomagjai nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy megálljon, illetve megforduljon a pénzügyi kondíciók veszélyes szigorodása. Ennek érdekében a központi bankok a teljes eszköztárukat bevetették és számos „vörös vonalat” is átléptek.

A legkézenfekvőbb újítások közé az állampapír vásárlások felgyorsítása és fokozása tartozott. A jegybankok ezáltal közvetetten finanszírozták az adott államokat, melyeknek így nagyobb költségvetési mozgásterük keletkezett.

Néhány hét leforgása alatt a legtöbb nemzetközileg meghatározó központi bank a GDP 7-16 százalékával növelte a mérlegfőösszegét. Ez az összeg meghaladja a 2008-as globális pénzügyi válságot követő két évben bejelentett eszközvásárlások mennyiségét.

A drámai méretű államkötvény-vásárlások gazdasági hatása ugyanakkor megkérdőjelezhető. 2008 és 2011 után a Fednek már gyakorlatilag nincs lehetősége arra, hogy számottevően csökkentse a hosszú lejáratú amerikai állampapírokért fizetett prémiumot.

Több kormány lényegében hasonló eredményt érhetett volna el, ha az adott országok rövidlejáratú állampapírokat bocsátottak volna ki. Végeredményben az állami szektor konszolidált mérlege tartalmazza a jegybank kötelezettségeit is. Ezen interpretáció alapján a jegybankok elősegíthették a fiskális expanziót, mely amúgy is bekövetkezhetett volna.

A központi bankok a válság során másrészről végső hitelezői szerepet is betöltöttek. A nyíltpiaci műveletekkel és a diszkont ablak segítségével kezelték a bankszektor likviditási szükségletét.

A korábban megszokott módon az Európai Központi Bank erősen támaszkodott a célzott refinanszírozási műveletekre a likviditás növelése érdekében.

A Fed ellenben sokkal tovább ment az Európai Központi Banknál. Az amerikai jegybank több új instrumentumot is kifejlesztett a pénzügyi stabilitás visszaállítása, valamint a hitelezés és a fiskális politika támogatása céljából. A Fed számos eszköz végső vásárlójává vált. Ilyen megoldások 2007 előtt aligha léteztek.

Bizonyos esetekben a jegybankok kockázatos pénzügyi eszközöket, kötvényeket vásárolnak közvetlenül vagy elfogadják őket fedezetként. A fedezetként elfogadott eszközök birtokosai ezáltal egyrészről forráshoz jutnak, másfelől nem kell rendkívül nyomott áron eladniuk az értékpapírjaikat.

Az ilyen jellegű intervenciók célja, hogy megakadályozzák bizonyos pénzügyi termékek, beleértve a pénzpiaci befektetési alapok, a kereskedelmi papírok, a tőkeáttételes kötvényalapok és az eszközfedezetű értékpapírok öngerjesztő eladási hullámát.

A nem csupán banki hitelnyújtóktól függő pénzügyi rendszerekben indokolt a fenti (MMLR) beavatkozások alkalmazása, melyek segítségével elkerülhető a pénzügyi pánik, ami az eszközárak, a hitelezés és a gazdasági aktivitás permanens csökkenésében ölthet testet.

A Fed márciusi rendkívül agresszív állampapír-vásárlásait úgy tervezték, hogy segítségükkel megakadályozzák az állampapírpiacon esetlegesen kialakuló illikviditást. A lépések a világ legfontosabb és legbiztonságosabb eszközeinek, az amerikai állampapírok vásárlási hullámához vezettek. Az állampapír-vásárlási program volt az egyik kulcsa a pénzügyi krízis lecsengésének.

A mostani eszközvásárlások egy része ugyanakkor különbözik a korábbi eszközvásárlásoktól (QE), miután a piaci likviditás helyreállásával ezen ügyletek elméletileg visszafordíthatók. A Fed más hitelprogramjait azonban már nehezebb kivezetni. Erre jó példa a nem-pénzügyi, szolvens szereplők sürgősségi hitelezése. Utóbbit a szövetségi tartalékról szóló törvény 13. szekciója szabályozza.

Bizonyos kincstári garanciák a kezdeti veszteségek ellen védenek, melyek elméletileg 4 ezermilliárd dollár értékű jegybanki hitelt szabadíthatnak fel a magánvállalatok és az önkormányzatok számára. A „Main Street Lending Facility” nevű hitelezési programot a hitelezési folyamat utolsó lépcsőjének tervezték, mely a kis és közepes vállalkozások számára elérhetővé tesz mintegy 600 milliárd dollárt.

Noha a fenti programok bejelentésének hatása jelentős volt, a végrehajtási folyamat bizonyos esetekben viszonylag lassú.

Azzal, hogy a Fed belépett erre a meglehetősen ellentmondásos területre, jelentősen kibővült a jegybankok jövőbeni szerepe a válságkezelésben. A mérlegpolitikára egyre nagyobb hangsúly tevődik.

A befektetők számára a „ne harcolj a Fed-el” kifejezés egy teljesen új jelentést kap: ne szállj szembe a Fed-el még a nulla százalékos kamatlábak közelében sem.