Két évszázad útkeresése – A magyar közgazdasági gondolkodás állomásai
ElemzésekA Magyar Tudományos Akadémia bicentenáriuma arra is alkalmat adott, hogy a magyar közgazdasági gondolkodás nem mindig egyenes vonalú történetét újra értelmezzék: folytonosság és megszakítottság, elhallgatott életművek és késve felismert teljesítmények kerültek egy fontos tanácskozáson fókuszba.
A magyar közgazdászok számára kettős ünnep a Magyar Tudományos Akadémia megalapításának kétszázadik évfordulója. Nem csak az intézmény története érte el ezt a fontos évfordulót. Bizonyos megszorításokkal a közgazdaságtudomány hazai művelésének a múltja is két évszázadot ölel át. A bicentenáriumot konferenciával ünnepelték meg, amit a Magyar Tudományos Akadémia IX. Gazdaság- és Jogtudományok Osztálya, illetve a Magyar Közgazdasági Társaság Gazdaságpolitikai és Gazdaságelméleti Szakosztálya szervezett. A tanácskozás A magyar közgazdaságtudomány két évszázada – gazdaságelméleti és gazdaságpolitikai útkeresés, jeles elődök, vívmányok és veszteségek címet kapta. A konferencia fő célkitűzése az volt, hogy összképet nyújtson a magyar közgazdaságtudomány és gondolkodás megszakításokkal tarkított, korántsem könnyű múltjáról.
Marxista „felöntés” a valós tudáson
Halmai Péter, az MTA rendes tagja megnyitójában a magyar közgazdasági gondolkodás feltárásának késlekedését, illetve a folytonosság–megszakítottság dilemmáját állította a középpontba, különös tekintettel az 1949 után bekövetkezett törésekre. A professzor felidézte: a szocialista blokkban sok helyen bizonyos „polgári” közgazdasági elméleteket nem lehetett tanítani. Magyarországon viszont az oktatási reformok nyomán paradox módon mégis létrejött egy olyan konstrukció, amelyben a hallgatók elmélettörténeti keretben – világnézeti kritikával „felöntve” – megkaphatták a mikro- és makroökonómia alapjait. A rendszer sajátossága ugyanakkor az volt, hogy a részletes ismertetés végén rendszerint megjelent a „vörös farok”: a marxista bírálat kötelező lezárásként, amely a bemutatott nézeteket „helytelennek” minősítette. Ennek ellenére az előadó szerint a tényanyag és a széles elméleti panoráma átadása eredmény volt – ám a hazai közgazdasági hagyomány ekkor még alig jelent meg az oktatásban.
Halmai Péter előadásában azt is kiemelte, hogy a magyar közgazdasági elmélettörténet átfogó kutatása évtizedeket késett. Voltak korai, egyéni kezdeményezések (például már a hetvenes évektől egyes kutatók foglalkoztak egy-egy szerzővel), majd a nyolcvanas évektől megalakult egy tanszékközi kutatócsoport is (Mihalik István vezetésével), de ez a munka csekély intézményi támogatást kapott. Átütő, intézményesen szervezett teljesítményként az előadó Bekker Zsuzsa munkásságát emelte ki, akinek, és az általa vezetett műhelynek kulcsszerepe volt a magyar közgazdasági gondolkodás „újra felfedezésében”. Ennek kiemelt eredménye a Magyar közgazdasági klasszikusok sorozat, amely Berzeviczytől Hellerig és Navratil Ákosig terjedően mutat be meghatározó magyar szerzőket.
A professzor kitért arra is, hogy 1949 után a hazai, különösen a két világháború közötti közgazdászok említése is kényessé vált, miközben a nemzetközi elszigeteltség paradox módon hamarabb enyhült, mint a hazai hagyományok rehabilitációja. Ezt az előadó Nagy Tamás 1955-ös, Heller Farkasról szóló nekrológjával illusztrálta: a tiszteletteljes megemlékezés csak úgy jelenhetett meg, hogy marxista kritikával volt körbe bástyázva. A későbbi rehabilitáció egyik fontos állomásaként Bognár József 1993-as konferenciáját idézte fel az előadó, amely a két világháború közötti közgazdászokat már akadémiai keretek között tárgyalta, a tudás átörökítésének szükségességét hangsúlyozva.
Zárásként Halmai Péter azt hangsúlyozta, hogy a magyar közgazdaságtudomány megértéséhez külön kell látni a külföldön befutó pályákat és az itthoni alkotómunka nehezebb feltételeit. Az „itthoni” teljesítményeket a „magyar valóság terhei” – intézményi megkésettség, állandó gazdaságpolitikai útkeresés, nemzetközi kényszerek – befolyásolták.
Széchenyi és kortársai – többirányú reformtervezetek
A történeti folyamatokat követő, tematikusan összeállított program első előadója Kovács György, a Szegedi Tudományegyetem professzora volt, aki Széchenyi és kortársai reformterveit és küzdelmeit vette górcső alá. Előadásának kiindulópontja az a felismerés volt, hogy a reformkor előtt már intézményes keretek között is elkezdődött a gazdaságpolitikai gondolkodás: a kereskedelmi, vám- és iparügyek tárgyalása kapcsán olyan szereplők kerültek előtérbe, mint Almásy Pál és Szapáry János. A közös alapkérdés: hogyan lehet enyhíteni Magyarország ipari elmaradottságát és az egyoldalú agrárorientációt. A válaszkísérletek viszont eltérnek: Szapárynál erősebb állami ipartámogatás és merkantilista logika jelenik meg; Almásynál pedig hangsúlyos a külföldi tőke és vállalkozók betelepítése, a céhes keretek kritikája, a gyáripar támogatása, sőt adókedvezmények és nemesi címek adományozása, mint ösztönzők.
Az előadó kiemelte, jeles közgazdászunk, Kautz Gyula munkássága nyomán a reformkor két szakasza rajzolódik ki: az első (Széchenyi kora) az átfogó reformkoncepciók ideje, a második (különösen a tizenkilencedik század ’40-es évei) a konkrét javaslatok, publicisztikai viták és törvényhozási programok felé fordult. Műfaji szempontból három irány különül el: a nagy reformművek (Széchenyi: Hitel, Világ, Stádium), a didaktikus gazdasági-pénzügyi művek (tőkehiány, bank- és pénzügykérdések hangsúlyozásával), valamint a zsurnalisztika (Jelenkor, Pesti Hírlap, Hírnök, Világ, Budapesti Híradó; regionális példaként a kassai Minerva).
Örökségünk, a modernizáció kényszere
Kovács György rámutatott arra, hogy a reformkorban alapvetően két alapvető kérdés köré szerveződtek a viták: a modernizáció mennyiben fér össze a rendi keretekkel, illetve a magyar gazdasági érdekek mennyiben harmonizálnak a Habsburg-birodalom érdekeivel. Széchenyi gondolkodásának középpontjában a „szabad forgalom elve”, a jogi-társadalmi intézmények óvatos modernizációja, a céhes korlátok lebontása, illetve a tőke és az infrastruktúra feltételeinek megteremtése áll. A tudós politikus Dessewffy József ókonzervatív kritikája a rendi keretek védelméből indul ki: óvatos az örökváltsággal, szkeptikus az értéktelenedő kárpótlási konstrukciókkal szemben, és inkább a külföldi tőke bevonását hangsúlyozza. Kossuth Lajosnál az 1840-es évekre az átmeneti védvám, a Védegylet, azaz a hazai fogyasztás erősítése és a kötelező örökváltság jelennek meg, de a parasztság hitelhez juttatását is felveti. Az MTA korábbi elnöke, Dessewffy Emil ezzel szemben a fontolva haladást, az önkéntes örökváltságot, a jegybanki monopólium elutasítását emeli ki, kereskedelempolitikában inkább szabadkereskedelem híve, és kritikus a védegylet „üvegházhatású” iparfejlesztésével szemben.
A reformkori gondolkodás maradandó öröksége, hogy a modernizáció kényszere közmeggyőződéssé válik. A vita a kiegyezés utáni korszakban is visszatér és tartósan jelen marad a magyar gazdasági gondolkodás „kettőssége”: a piaci verseny és tőkeképződés igénye egyfelől, az állami–intézményi, erkölcsi-szellemi megújítási program másfelől.
