Ki az jelenleg, aki megnyomhat egy atombombát indító gombot?

Elemzések2020. aug 22.Dunai Péter

Megállíthatja bárki Donald Trumpot abban, hogy megnyomja az atomfegyvereket indító gombot? A válasz: nem – írta a jelenlegi elnök hatalomra kerülése után, 2017-ben az Associated Press (AP) elemzője. A helyzet azóta sem változott. Eszerint ha a (mindenkori) elnök hirtelen begolyózna és megnyomná az atomfegyvereket indító gombot, nem lehetne megakadályozni? - tehető fel a logikus kérdés. Erre nincs jó válasz. Ugyanis az atomfegyver-támadás jellege (gyors, perceken belül meghozott döntés kell) miatt egyszemélyi döntésre van szükség. Megjegyezzük, az Egyesült Államokban az elnök egészségi állapota, annak figyelése törvényi kötelesség, közügy. A mindenkori elnök részletes időszakos orvosi vizsgálatoknak köteles magát alávetni, és ha egészségügyi-mentális okokból alkalmatlanná válik tisztsége betöltésére, helyét átveszi az alelnök.

Mint említettük, a fő szempont: az idő. Tételezzük fel, hogy az Orosz Föderációban, vagy Kínában elindítanak több atomtöltetű interkontinentális rakétát Amerika, a Fehér Ház ellen.

Körülbelül harminc perc a rakéták repülési ideje. Ha az Egyesült Államok partjai mentén portyázó orosz vagy kínai tengeralattjáróról bocsájtják fel a rakétákat, a repülési idő hozzávetőlegesen 15 perc.

Mondjuk bekövetkezik a forgatókönyvekben, filmeken szereplő híres-hírhedt hajnali három óra: a Fehér Házban az elnököt felkeltik, hogy az Egyesült Államok ellen irányuló rakétatámadást észleltek. További öt tíz perc eltelik, mire az elnök magához tér, tanulmányozza a jelentést és képes lesz döntést hozni. Ami szükségszerűen egyszemélyes, mert nincs ideje konzultálni.

Még rosszabb a helyzet, ha a feltételezett támadás az Egyesült Államok európai szövetségesei, vagy Európában lévő, stratégiai fontosságú amerikai létesítmények ellen irányul. És, mivel már nincs hatályban a szárazföldi indítású, rövid és a köztes hatótávolságú nukleáris hordozóeszközöket tiltó INF-szerződés (amiből az USA tavaly kilépett), akkor csak percek vannak a döntésre.

Az INF, betiltva az Európában a leggyorsabban célba érő szárazföldi indítású rakétafegyvereket, némi időt adott mindkét félnek a döntéshozatalra, a helyzet esetleges tisztázására. Adott esetben forró dróton  az ellenfél felhívására, hogy a támadást nem az elnök rendelte el, hanem műszaki hiba, vagy szabotázs állhat mögötte.

Valahol logikus az egyszemélyes döntési felelősség, hisz ilyen esetben fizikailag sincs idő a legszűkebb tanácsadói körrel való konzultálásra.

És a NATO-tagállamokban tárolt amerikai taktikai atomfegyverek (ezek sugárhajtású vadászbombázók, F-16, F-18F/A hordozta bombák, feltehetően a B61-es bombacsalád legújabb tagjai) számukat körülbelül hatvanra becsülik) bevetéséről is az amerikai elnök dönt.

Ezek célba érése legalább harminc perc, azaz a nyolc-tíz perc alatt becsapódó rövid, vagy köztes hatótávolságú fegyverek jelentik a fő veszélyt.

Ilyen, mindkét (amerikai-szovjet) oldalon megtörtént esetekről tudunk a hidegháború időszakából.

1979-ben Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója az éjszaka kellős közepén riasztást kapott Colorado államból, a NORAD (amerikai rakétatámadás előrejelző hálózat) egyik állomásáról, hogy hatalmas szovjet rakétatámadás indult az USA ellen.

A második hívás ugyanonnan megerősítette a masszív támadás hírét.

Brzezinski már éppen ébresztette volna az elnököt, hogy adja ki a parancsot az amerikai ellencsapásra, amikor jött Coloradoból a harmadik hívás, amely lefújta a riadót.

Kiderült, hogy emberi-technikai mulasztások sorozata történt. Ismeretlen okból egy szovjet rakétatámadást imitáló, gyakorló adatrögzítőt kapcsoltak az éles előrejelző rendszerre.

Másfelől a coloradoi ügyeletesek nyolc percet elvesztegettek az előírt három helyett, mielőtt hívták volna Brzezinskit. Az egész személyzetet azonnali hatállyal menesztették.

Ismereteink szerint az USA nukleáris fegyverei bevetésének részleteit, más fegyverrendszerekkel együtt a 2012-július 30-án (még Barack Obama elnöksége alatt) hagyták jóvá.

Az amerikai fegyveres erők stratégiai parancsnoksága (USSTRATCOM) dolgozta ki az OPLAN 8010-12 kódjelű dokumentumot.

Ezt a szigorúan titkos dokumentumot 2017-ben Daniel L. Karbler vezérőrnagy, az USSTRATCOM vezérkari főnöke utasítására részlegesen feloldották a titkosítás alól – miután az információszabadságra hivatkozó kérés érkezett a médiától. Eredetileg ezeket a részeket csak 2022-ben vizsgálták volna felül, hogy feloldják titkosságukat.

Egyik legfontosabb információ, ami a felszínre került, hogy

az amerikai fegyveres erőket nem köti a „nem alkalmazunk elsőként atomfegyvereket” alapelv. Anélkül, hogy részletezné az esetleges katonai csapások jellegét, ez a dokumentum öt államot jelöl meg az USA „fő ellenfeleiként”. Ezek: az Orosz Föderáció, Kína, Észak-Korea, Irán és – némi meglepetést keltve – Szíria.

Szó van róla, hogy az OPLAN 8010-12-es dokumentumot továbbfejlesztik, módosítják.

A Nyugat két további, atomfegyvereket rendszerben tartó állama egyikében, Nagy-Britanniában (a másik Franciaország) egyedül a miniszterelnök rendelheti el az atomtöltetű rakéták indítását, miután konzultált az erre feljogosított kisszámú csoporttal, amely kulcsminiszterekből, magas rangú állami tisztviselőkből áll.

Eme tavaly őszi információ forrása hiteles: John Gower ellentengernagy (RA), korábban atom-tengeralattjáró-parancsnok, majd a brit védelmi minisztériumban a nukleáris, vegyi és biológiai fegyverekért felelős vezérkari főnökhelyettes.

A brit miniszterelnök joga, hogy ez ügyben helyetteseket (Nuclear Deputies) nevezzen ki, akik dönthetnek, ha ő maga döntésképtelen helyzetbe kerül, például elrabolják vagy meggyilkolják.

Nagy-Britannia jelenleg az egyetlen atomhatalom, amelynél a katonáknak semmiféle szerepe nincs az atomfegyverek bevetéséről meghozandó döntés kidolgozásában.

Jelenleg Londonnak csak egyfajta nukleáris hordozóeszközei vannak, a tengeralattjárókon elhelyezett, atom-robbanófejes interkontinentális ballisztikus rakéták.

Gower ennél többet nem mond, hozzátéve, hogy a döntéshozatal, a végrehajtás mechanizmusai szigorúan titkosak és nem hiszi, hogy valaha is feloldják titkosításukat.

Magát a mechanizmust szakberkekben csak úgy emlegetik, mint az UK NC3-as direktívát.

Megállíthatja-e bárki Vlagyimir Putyint, Hszi Csinpinget, hogy megnyomja az atomfegyvereket indító gombot?

Ez idő szerint a sok ezer fegyvert számláló amerikai stratégiai és taktikai nukleáris fegyverkészlet nagysága, pusztító ereje csak az Orosz Föderációéval mérhető össze, ők ketten a meghatározó erő.

A válasz nehezebb, mint Amerika esetében, mert ezek az államok, kiváltképpen Kína, kevesebb, vagy semmilyen információt nem tesznek közre az atomfegyverek bevetésének módját, elrendelőjét illetően.

Persze ez nem minden esetben igaz. Orosz (titkosszolgálati, csaknem biztosan kiszivárogtatott) források, adatok részletesebben számolnak be a nukleáris támadást elrendelő amerikai elnöki rendszerről mint maguk az amerikaiak.

Vlagyimir Putyint állandóan kíséri a „táskás ember”, a biztonsági szolgálat egyik magas rangú tisztje, kezében az elnöki atomcsapást elrendelő berendezéssel, a Kazbekkel, illetőleg annak irányítópultjával, a Csegettel. Két másik ilyen berendezés van, az egyik a honvédelmi miniszternél, a harmadik a vezérkari főnöknél.

A Föld bármely pontján a rendszer működőképes, ezt feltehetően műholdas összeköttetéssel biztosítják.

Putyin budapesti látogatásain a Ferihegyi repülőtéren álló egyik orosz kormánygépen, a Tu-214PU-n, különlegesen kialakított távközlési repülőgépen, mint szakértők megfigyelték, a törzs tetején különféle kidudorodások rejtik az erősen védett műholdas kapcsolatokat, antennákat, amelyek a többi között a Kazbek/Cseget rendszert is magában foglalják.

Orosz források szerint az amerikaiaknak is ilyen többszörös „atomtáskás” rendszerük van, amelyet még John Kennedy elnöksége idején, a múlt század hatvanas évei elején vezettek be.

Az amerikai elnököt kísérő, a legtöbbször a haditengerészet egyenruháját viselő titkosszolgálati tiszt a rendelkezések szerint nem távolodhat tíz méternél messzebbre az elnöktől.

Az utolsó szovjet elnököt, Mihail Gorbacsovot már atomtáskás ember kísérte.

Az oroszokról az hírlik, hogy részükről atomcsapás csak akkor indítható, ha mindhárom atomtáska (a miniszternél és a vezérkari főnöknél lévő is) jóváhagyja a lépést. Ennek részleteiről nincs információ.

Az Orosz Föderációban alkalmazott rendszer legtitkosabb része a Kazbekkel összekapcsolt többé-kevésbé független rendszer, a Perimetr (15E61) amely a válaszcsapásmérésért, illetőleg annak engedélyezéséért, lebonyolításáért felelős.

Ezt a rendszert Nyugaton a Halott Ember Kezének nevezik, lényege, hogy akkor mér nukleáris válaszcsapást a támadó ellenfélre, ha az orosz parancsnoki rendszer már valamilyen oknál fogva nem működik, például a döntéshozókkal együtt megsemmisült.

A közelmúltban bejelentett orosz stratégiai, ember nélküli, roppant erejű nukleáris bombával felszerelt Poszeidón (Status-6) tengeralattjáró is a feltételezések szerint össze van kötve a Perimetrrel.

Fedélzetén a többfokozatú hidrogénbomba, mondják, ha New York előtt, több száz méter mélyen robbantja fel a Perimetr, cunamit idézhet elő, amely letarolja a várost és az USA keleti partja egy részét.

És akkor még nem beszéltünk Indiáról, Pakisztánról. Mindkettőnek több mint száz atom-robbanófeje van, közép-hatótávolságú rakétákkal, atomfegyver-hordozó repülőgépekkel.

No meg ott van Észak-Korea, amelynek nagy valószínűséggel az USA-t is elérő ballisztikus rakétái vannak, amelyekre nagy valószínűséggel nukleáris robbanófej is felszerelhető.

Észak-Korea atomfegyver-bevetési processzusáról, a döntéshozó(k)ról gyakorlatilag semmilyen megbízható információ nincs.

Ellentétben Észak-Koreával, amely több atom-, és hidrogénbombával hajtott végre „éles” föld alatti kísérletet, Irán még nem tart ott, hogy bevethető atomfegyvere legyen, de a hordozóeszközei már megvannak hozzá.

Azaz az atomfegyverek bevetése körül ma is sok a titok, kevés a tény.

Az orosz Vojennoje Obozrenyije (Katonai Elemzés) szak-szájt eloszlatja az általános feltételezést, hogy egy atomháború valamennyi atomeszköz azonnali bevetését, városok elpusztítását jelentené.

Szerintük az atomháború is fokozatosan eszkalálódna, terjedne ki. Ez még a hidegháború idején is így volt.

A Szovjetunióban, a szatellit-országokban (köztük Magyarországon) az amerikaiak, a NATO Nukleáris Tervezőcsoportja mintegy 80 ezer célpontot azonosítottak, ezek egy részére egy konfliktus esetén atomcsapást mértek volna.

Moszkvában hat rendkívül fontos stratégiai célpont-csoport volt, amire az Egyesült Államok 23 nukleáris fegyvert lőtt volna ki.

Összehasonlításul: egykori hírszerző tisztek más forrásból meg nem erősített beszámolói szerint

a Magyar Népköztársaság területére az amerikai-NATO-erők a hidegháború időszakában mintegy 40 – egyenként a hirosimai bomba pusztítóerejének többszörösére képes - nukleáris töltetet lőttek volna ki, első sorban szovjet laktanyákra, katonai objektumokra, atomfegyver-raktárakra, repülőterekre, rakéta-indítóállásokra.