Épülő Selyemút: Kína lehet ismét a világ közepe?
ElemzésekKína Közép-Ázsiában az új Selyemút kezdeményezés keretein belül befektetett pénzekért gyakorlatilag csak egyet vár el, mégpedig a feltétel nélküli támogatást a Kína által szeparatistának vélt xinjiangi ujgur muszlimok ellen. A selyemút (vagy Övezet és Út Kezdeményezés - BRI) fő célja a közép-ázsiai térségben egyesek szerint pont ez, hogy körbezárja a Kína számára biztonsági kockázatot jelentő xinjiangi tartományt, a közép-ázsiai országokat leszakítsa onnan és megszüntesse ezáltal a Kína-ellenes bázisokat. A pekingi vezetés továbbá azon az állásponton van, hogy a BRI keretein belül az elmaradt xinjiangi tartomány fejlesztése fel fogja számolni a szeparatizmust és az ellenállást, ez azonban eddig még nem járt sikerrel. A BRI kapcsán ez pedig egy nagy kérdést vet fel: az Övezet és Út által a világban teremtett bonyolult összekapcsoltság hogyan egyeztethető össze Kína digitális autoritarizmusával? Ez a BRI kezdeményezés nagy paradoxonja a Pallas Athéné Geopolitikai Kutatóintézet elemzése szerint.
Ezt a paradoxont három csoportra lehet osztani.
Az első, amelybe helyi fejlesztésekre vagy növekedés előmozdítására irányuló projektek tartoznak.
A pakisztáni erőművek építése erre az egyik legjobb példa, hiszen ki kételkedne abban, hogy Pakisztánnak több villamosenergiára lenne szüksége? Ez azonban nem kevés kérdést vet fel a környezetvédelem kapcsán, a BRI-s támogatások jelentős része ugyanis a széntüzelésű erőművek építésére irányul. Ennek tekintetében az Övezet és Út projekt nagyban aláássa Kína zöldenergiára irányuló hitelességét - olvasható a Pallas Athéné Geopolitikai Kutatóintézet elemzésében.
A második csoportba azok a projektek tartoznak, amelyek a konnektivitás útján segítik növelni a szállítás és a kereskedelem volumenét, amelyre jó példa a khorgosi folyosó.
2019-ben a Világbank készített egy „Az Övezet és Út Gazdasága” címmel egy tanulmányt, amely arra a következtetésre jutott, hogy a szállítási idő lerövidítésével és a kereskedelmi költségek csökkentésével a BRI kibővítheti a kereskedelmet és a beruházásokat, valamint nagyjából 7,6 millió embert emelhet ki a mélyszegénységből, főleg Közép-Ázsiában. Ezek az előnyök azonban csak kiegészítő reformokkal érhetők el, amelyek növelik az átláthatóságot, rendezik a határvitákat, szembenéznek a környezeti és társadalmi következményekkel és megkönnyítik a munkaerő mobilitását. Néhány ország esetében, mint például Mongólia, az új infrastruktúra költségei meghaladnák a nyereséget.
A harmadik csoport, amely a kezdeményezés azon törekvéseit tartalmazza, amelyek a nagyobb nyitottságot és globális összekötöttséget kívánják elősegíteni, de a kínai vezetés számára is nagyon fontos, a magas szintű és az emberek közötti diplomácia, amely a paradoxonját adja ennek a csoportnak.
Ugyanis Kínában a Kommunista Párt monopolizálja a politikai teret, megakadályozza a vitákat és ügyel a cenzúra fenntartására. Nemzetközi közegben pedig a kritikus hangok elleni küzdelemben azt a nyitottság felé vezető utat ássa alá, amelyet a BRI kapcsán el akar fogadtatni, és így negatívan befolyásolja annak vonzerejét.
Ezek a hibák, habár mélyen a BRI-be vannak ágyazva, azonban semmiképpen sem jelentik annak végét.
Kína ma már vitathatatlanul Eurázsia domináns ereje, sőt azon kívül is meghatározó globális hatalom.
Főleg Oroszország példáján keresztül lehet jól bemutatni ezt, ugyanis 2015-ben megalapításra került az Eurázsiai Gazdasági Unió a volt közép-ázsiai szovjet államokkal, de a Krím annektálása után szembekerült a Nyugattal, így Oroszországnak gazdasági és diplomáciai támogatásra volt szüksége máshonnan, amelyet Kínától kapott meg. Kína azóta együttműködik az Eurázsiai Gazdasági Unióval is, ami egybeesik a kínai stratégiával, mivel a Kazahsztántól Belaruszig tartó vámövezet nagyban megkönnyíti a szállítást Európába.
Egy dolog azonban nagyon hiányzik Kína számára ahhoz, hogy a világ a saját akarata szerint működjön. Ez pedig a morális és kulturális aspektus. Utoljára a 19. században állt Kína a középpontban, amikor Japán, Korea és Vietnám is az írásrendszerét használta, valamint a társadalmi berendezkedésük is a konfucianizmusra épült. Kína ma nem számít vonzónak ilyen szempontból, a legnagyobb varázsa csak a pénzben rejlik.
A Nyugat most azon dolgozik, hogy Kínával szemben egy alternatívát tudjon nyújtani a fejlődő országok számára.
Ezek hangsúlyozzák az átláthatóságot, az adósság fenntarthatóságát, a környezetvédelmet és a társadalmi és gazdasági megtérülést. Amerika ennek érdekében létrehozta a Development Finance Corporationt, azonban a rendelkezésre álló pénz csak a töredéke annak, amit Kína tud kínálni. A térségben pedig Japán és India is egyre jobban igyekszik jelen lenni a délkelet-ázsiai országokban Kína ellensúlyozására. A fejlődő országokat azonban egyre kényelmetlenebbül érinti, hogy válaszút elé állítja őket a két globális nagyhatalom, főleg amióta kiéleződött a verseny Amerika és Kína között a kommunikációs és kibertér területein. Amerikának tehát nagyon kell vigyáznia az egyensúlyra, hogy ne alakuljon ki egy úgynevezett „digitális vasfüggöny”, amelyben a demokratikus, gazdag országok beszállítója Amerika, Európa és Japán lesz, a szegény, kevésbé demokratikus országoké pedig Kína. Amennyiben ez bekövetkezik, akkor a kínai vezetők elérik céljukat egy új világrend kialakításában, és ismét egy Kína-központú világ szívében találják magukat.
