Lehet-e béke a Kaukázus szívében?

Örmény belpolitikai válság

A harcok elvesztésének következtében Örményország nagyon súlyos belpolitikai válságba került. A fegyverszüneti egyezmény aláírását követően ezrek vonultak utcára és a feltételek újra tárgyalását, valamint Nikol Pasinján miniszterelnök lemondását követelték. Ezt követően februárban egy interjúban tett szerencsétlen nyilatkozatnak köszönhetően a vezérkari főnök, valamint több, mint negyven tiszt is Pasinján ellen fordult.

A katonai puccskísérlet miatt a miniszterelnök a parlament jóváhagyásával márciusban előre hozott választásokat írt ki, június 20-ra. A regnáló vezető legfőbb ellenfele az a Robert Kocsarján volt, aki 1998 és 2008 között maffiaszerűen irányította az országot.

Az ellenzék a karabahi helyzetet még szorosabb orosz kapcsolatok és legvégső soron egy újabb háború mentén kívánta megoldani.

Az előzetes felmérések eredményeivel szemben, nagy meglepetésre azonban Pasinján pártja nyert több, mint 54%-al. Ezzel – ahogy ő fogalmazott – 2018-ban szerzett "bársonyos" mandátumát egy "acélos" felhatalmazásra cserélte, ennek nagy jelentősége lehet a béketárgyalások szempontjából. Az örmény társadalom még mindig megosztott a kérdésben, azonban ez egy erős üzenet a többség részéről:

nem akarnak tovább háborúzni, a fennálló helyzetet pedig békés eszközökkel, tárgyalások útján kívánják megoldani.

Területi követelések és kulturális háború

A határok újrarajzolásával új geopolitikai realitások születtek a régióban, ezek közül talán a legfontosabb Azerbajdzsán és Örményország konfliktust illető szerepkörének a felcserélődése. A muszlim ország több, mint húsz éven keresztül védekező pozícióban, az örmény terjeszkedés elszenvedőjeként tűnt fel, azonban ez megváltozott.

Most már Azerbajdzsán a támadó, expanzionista hatalom, ezt nem is tagadja.

Az eddigi területi követelések mellett – Karabah tartomány egésze – újabbak is megjelentek, például a dél-örmény Szjunik tartomány esetében. Ezt azeriül Zangezurnak nevezik, és stratégiai fontossággal bír az Örményországba beékelődő Nahicseván exklávé és az anyaország összeköttetése szempontjából.

Az azeri vezetés hasonló érvelési technikát alkalmaz Zangezur esetében, mint Örményország Karabah kérdésénél: a tartomány területén a 18. és 19. században a népesség többsége azeri volt és csak a Szovjetunió megalakulásával került az örmény tagköztársaság fennhatósága alá.

Emellett az azeri sajtó elkezdte, a visszafoglalt települések és városok mellett, az Örményország fennhatósága alá tartozó helységneveket is azeriül említeni.

Ezzel magát az örmény identitást és az ország létezésének legitimitását vonják kérdőre, állítva, hogy a modern Örményország területe ősi azeri földeken terül el.

A Zangezur tartományra irányuló területi követelést Azerbajdzsán egyfajta zsaroló eszközként használja: ha az örmények lemondanak Karabah egészéről, akkor ők is felhagynak a követeléssel. Ez azonban a gyakorlatban egyáltalán nem tesz jót a két állam viszonyának, ezáltal a béketárgyalásoknak sem.

A területek visszafoglalásával a béke szempontjából egy nagyon lényeges folyamat vette kezdetét, ez pedig a kulturális háború.

Ennek keretein belül az örmények által hátra hagyott, főleg vallási kulturális emlékművek "restaurálása" során a legtöbb esetben megpróbálják eltávolítani az örménységre emlékeztető stílusjegyeket és írásos emlékeket. Ez történt Nahicsevánban is és elképzelhető, hogy az őszi háború során hátrahagyott emlékekkel is ez fog történni.

Ez azért nagyon fontos, mivel több olyan kolostor, templom és régészeti lelőhely került azeri kézre, melyek sok évszázados emlékeket őriznek, van köztük olyan szerzetesi épület, melynek története egészen az 5. századig, az örmény egyház alapításáig nyúlik vissza. Az azeri történészek ezeket nem az örményekhez, hanem egy másik keresztény népcsoporthoz, a kaukázusi albánokhoz kötik, annak ellenére, hogy egyértelmű örmény stílusjegyek és írásos emlékek bizonyítják hovatartozásukat.

Az ilyen jellegű kulturális hadjárat azonban nem új keletű a konfliktus kapcsán.

A kilencvenes években az örmények ugyanezt csinálták azeri vallási épületekkel, egy alkalommal például tehén ólként használtak egy mecsetet. Abban az esetben, ha restaurálásra került a sor az újjáépítés során próbáltak eltűntetni minden olyan jellegzetességet, mely az épületek azeri mivoltát bizonyította volna. Az örmény történészek – akárcsak az azeriek – iráni és perzsa eredetűként mutatták be a különböző vallási épületeket. Ez a történelemhamisítással és identitás megtagadással járó kulturális hadviselés szintén nem kedvező a béketárgyalások tekintetében.

A multilaterális diplomácia temetője

A fegyverszüneti megállapodással az ellentét alapkérdése tisztázatlanul maradt: Hegyi- Karabah státusza. Mivel mindkét állam markáns és maximalista álláspontot képvisel ebben az ügyben, az érdekek összeegyeztetése nagyon nehéz. Az azeri álláspont egyértelmű: semmilyen különleges státuszt nem kívánnak biztosítani a területnek, lépésről lépésre kívánják beintegrálni az azeri közigazgatási rendszerbe. Ezzel szemben az örmények referendum útján akarják eldönteni a tartomány területi hovatartozását.

Hegyi-Karabah fővárosa

Egy valami azonban biztosnak tűnik: Azerbajdzsán nem akarja elkövetni ugyanazt a hibát, mint Örményország a kilencvenes években, azzal, hogy nem harcol ki egy végleges, neki kedvező béke megállapodást.

A feszültségek a határon a két ország katonái között a harcok lezárultával sem csökkentek, rendszeresek a kisebb-nagyobb összecsapások. Legutoljára júliusban kerültek összetűzésbe, melynek következtében egy örmény katona életét is vesztette. Az ilyen határ menti konfrontációk azonban nem mindig a véletlen művei. Ezek is Azerbajdzsán eszközei közé tartoznak ahhoz, hogy Örményországot a tárgyalóasztalhoz kényszerítse, akárcsak például a hadifoglyok időközönkénti átadása, vagy éppen a dél-örményországi kereskedelmi útvonalak blokád alá vonása.

Ebből a szempontból az azeri vezetés politikája nagyon hasonlít az Obama-adminisztráció "répa és bot" diplomáciájához, mely kis szívességeken és szankciók mentén kényszerítette bele Iránt a nukleáris megállapodásba. Elképzelhető, hogy az azeri stratégiának is meg lesz az eredménye.

Fontos megvizsgálni a nagyhatalmak érdekeit is a béke tekintetében.

Oroszország számára nagyon kedvező a jelenlegi helyzet.

A fegyverszüneti egyezmény keretein belül békefenntartói tevékenységet folytat a területen, ezáltal képes megtartani és még inkább kiterjeszteni befolyását a térségben. Irán számára a fő biztonsági prioritások a Közel-Kelet, a Perzsa-öböl, valamint jelenleg Afganisztán jelentik, a Dél-Kaukázus nem tartozik ide, ez az őszi harcok során is világossá vált, az ország kifejezetten passzív volt, nem foglalt állást a konfliktusban.

Két dolog azonban sértheti érdekeit.

Egyrészt Törökország növekvő befolyása a török-azeri együttműködés kapcsán nem kedvez Teheránnak, tekintve, hogy Törökország NATO tagállam. Másrészt az azeri nacionalizmus és szeparatizmus fellángolása, mely Irán északi részén élő, nagyszámú azeri kisebbség szempontjából lényeges kérdés. Ezenfelül az ország első számú érdeke, hogy északi határain stabilitás és béke legyen. Ebrahim Raisi konzervatív államfő megválasztásával valószínűleg egy biztonság-központú külpolitikát várhatunk Teherántól.

Törökország szempontjából is egyértelműen egy béke megállapodás jelentené a legoptimálisabb forgatókönyvet.

Egyrészt így az orosz békefenntartó egységek elhagynák a térséget – ez Azerbajdzsánnak is érdeke –, valamint így megindulhatna a régió kereskedelmi integrációja Örményország bevonásával, amire már harminc éve nem volt példa. Az USA-nak és az Európai Uniónak szinte semmilyen befolyása nincs a konfliktus rendezését illetően, azonban ez változhat. Gazdasági erejüket kihasználva a nyugati hatalmak fontos szerepet játszhatnak a háború sújtotta régió újraépítésében.

Az, hogy milyen platformon keresztül kellene folytatódnia a béketárgyalásoknak, kérdéses.

Az EBESZ minszki csoportja – melynek elsődleges feladata lenne a folyamatok koordinálása – teljesen súlytalan. Eddig eredményt elérni egyedül Oroszország tudott, azonban ha továbbra is Moszkva közvetít a két fél között, akkor nagy az esélye, hogy nem fog végleges béke születni, tekintve, hogy ez szembe megy az orosz érdekekkel.

A legdemokratikusabb módja a tárgyalásoknak a 3+3-as formátum lenne: a három dél-kaukázusi állam, valamint Oroszország, Törökország és Irán, azonban nem valószínű, hogy ez megfog valósulni. A legreálisabb együttműködési forma Örményország és Oroszország, valamint Azerbajdzsán és Törökország közötti egyeztetések mentén mehet végbe. Moszkva és Isztambul, habár sokszor ütköznek érdekeik, a tárgyalóasztalnál általában sikerül megállapodásokat lefektetniük, ez ebben az esetben is így lehet.

Mindeközben Hegyi-Karabah Köztársaság gazdasága és infrastruktúrája romokban van.

Az energiaellátás túlnyomó részéért felelős vízi erőművek többsége azeri kézre került, akárcsak a legnagyobb adóbevételt biztosító bányászati szektor jelentős hányada. Egyes előrejelzések szerint az elkövetkező évben 80 millió dollárral, közel 65%-al csökkenhetnek a szakadár köztársaság adóbevételei. Emellett a mezőgazdasági területek nagy részét használhatatlanná tette a háború, ezért a szféra egészét át kell alakítani. Ezenfelül jelentős számú – 50 és 90 ezer között – karabahi örmény menekült el Örményországba, akik nem tervezik a visszatérést.

A köztársaság teljes bizonytalanság állapotában van, melyből egyetlen, az örmények számára járható út vezet ki: egy békeszerződés. Ez azonban jelenleg még nagyon távolinak tűnik.