Már vízért is vívnak háborút – Közép-Ázsia sebezhető évtizede

A térség sérülékenységének gyökerei a szovjet korszakig nyúlnak vissza. A mesterségesen meghúzott határok egy etnikailag és gazdaságilag szorosan összefonódó térséget választottak szét, ráadásul a víz- és energiarendszer működését is egy központilag koordinált, integrált modell biztosította.

Apadnak a magashegyi gleccserek

A politikai egység felbomlásával ez a rendszer is szétesett: az addig összehangolt infrastruktúra nemzeti keretek közé került, az együttműködés intézményi alapjai meggyengültek, a határszakaszok egy része pedig máig rendezetlen maradt. A széttagolódás nem csupán politikai, hanem funkcionális értelemben is végbement.

Erre az örökölt szerkezeti bizonytalanságra rakódik rá a demográfiai nyomás. A régió népessége 1991 óta közel megduplázódott, és ma már meghaladja a 80 millió főt. Üzbegisztán lakossága például 37 millió fölé emelkedett, Tádzsikisztán és Kirgizisztán is gyors ütemben növekszik, miközben a korstruktúra kifejezetten fiatal. Ez rövid távon munkaerő-potenciált jelent, de hosszabb távon drasztikusan fokozza a víz-, élelmiszer- és energiaigényt egy olyan térségben, ahol a gazdaság jelentős része továbbra is a vízigényes mezőgazdaságra épül, és az öntözés a teljes vízfelhasználás mintegy 80-90 százalékát teszi ki.

A klímaváltozás ezt az egyensúlyt tovább terheli. A közép-ázsiai magashegységek gleccserei – amelyek a főbb folyók vízhozamának alapját adják – az elmúlt évtizedekben folyamatosan veszítettek tömegükből. A térség melegedése több mérés szerint meghaladja a globális átlagot. Az aszályos időszakok gyakoribbá válnak, a csapadék eloszlása mind szélsőségesebb. A jelenlegi modellek szerint 2050-re a folyók éves vízhozama 10-20 százalékkal is mérséklődhet, különösen a nyári időszakban – éppen akkor, amikor az öntözési igény a legmagasabb.

Törékeny határegyezség

A kockázat nem hipotetikus. A kirgiz–tádzsik határ mentén 2021-ben és 2022-ben lezajlott fegyveres összecsapások hátterében több esetben már a vízhez való hozzáférés állt. A több száz halálos áldozattal és tízezres nagyságrendű elvándorlással járó incidensek azt jelzik, hogy a vízgazdálkodási kérdések közvetlen biztonságpolitikai dimenziót nyertek.

Ebben az összefüggésben persze jelentős fejlemény, hogy 2025 tavaszán Kirgizisztán és Tádzsikisztán végleges megállapodást kötött a csaknem ezer kilométeres közös határ teljes kijelöléséről, lezárva egy évtizedek óta húzódó vitát. Ugyanakkor a határ kijelölése önmagában nem oldja fel az erőforrás-elosztásból fakadó feszültségeket. Az egyezség bár történelmi jelentőségű, ki kell állnia az idő próbáját. Fenntarthatósága attól függ, hogy a vízgazdálkodás terén kialakul-e tartós, intézményes együttműködés a helyi, az állami és az államközi szereplők között. A vízmegosztás kérdése ugyanis Kirgizisztán és Tádzsikisztán mellett Üzbegisztán, Kazahsztán és Türkmenisztán között is potenciális súrlódási pont marad.

Többmilliárd dolláros többletköltségek

A közelmúltbeli regionális értékelések megerősítik, hogy a vízgazdálkodás hiányosságai nem csupán klasszikus értelemben vett biztonsági és környezeti, hanem makrogazdasági problémát is jelentenek. Az elavult öntözőrendszerek, a magas hálózati veszteségek és a koordináció gyengeségei együttesen több milliárd dolláros éves gazdasági költséget okoznak a mezőgazdasági termelékenység csökkenése, az energiatermelés ingadozása és az importfüggőség erősödése révén. A vízkezelés gazdasági és klimatikus költségeinek figyelmen kívül hagyása így közvetlenül befolyásolja a térség strukturális ellenállóképességét.

Közép-Ázsia jövőjét így kevésbé a nagyhatalmi játszmák kimenetele, mint inkább az erőforrás-gazdálkodás regionális kereteinek megerősítése határozza meg. Ennek hiányában ugyanis a vízszűke tartós destabilizáló tényezővé válhat.

A szerző a Gefyra alapítója, a Ludovika Türk Tanulmányok Kutatóműhelyének szakértője