Ők az Afganisztánt uraló tálib vezetők

Nézem Clarissa Ward-ot, a CNN tudósítónőjét, aki a kabuli bazár egyik utcájából tudósít. Az iszlám női öltözet legalacsonyabb, leglezserebb változatát viseli, hidzsabban van, ami a fejet takarja, de az arcot nem és a kezet sem. (A niqab közepes, a burka az egész alakos fedést biztosító, a szemmagasságban kémlelőablakkal a világra nyitott legszigorúbb iszlám női viselet.)

Nagyobb a biztonság, mint az USA, a NATO-támogatta bukott kormány utolsó napjaiban, mondják. Az utcákon nyugalom van, nőket is látni, leginkább niqabban. A járókelők többsége férfi, a nők többsége a házakban kuksol-kussol, fél kimenni. Egyre több okkal. Már jönnek a hírek kormánytisztviselők üldözéséről, eltűnéséről, noha a tálibok amnesztiát ígértek nekik, mint ahogy a nyugatiakkal együttműködőknek is. 

Békén hagyják az utcán látható biztonsági kíséret nélkül dolgozó CNN-es hölgyet, ez a tálib parancsnokság ukáza. Megvárják augusztus 31.-ét, a határidőt, amíg az utolsó amerikai katonai személynek (nyugati katonának) is el kell hagynia Afganisztánt? Pillanatnyilag hatezer amerikai és vagy ezer más nyugati (első sorban brit) katona van Kabulban, egy komplett dandár, persze nehéz fegyverzet nélkül. És a CNN is jelzi, Joe Biden fenyegetőzése ("megsemmisítő csapást mérünk a bennünket akadályozókra") nem keltett jó visszhangot Kabulban a hatalom újdonsült birtokosainál.

Mindenekelőtt, mert üres vagdalkozás. Az USA-nak már nincs eszköze, hogy katonailag komolyabban megbüntesse a tálibokat - nem is lehet a célja. A B-52-esek nem tudják elérni a kabuli bazárban strandszandálos-kalasnyikovos, kis motorokkal száguldozó tálib katonákat. Azzal, meg hogy szétbombázzák Kabult, nem mennek sokra. 

A legaggasztóbb kérdés: mit hozhat a világnak a tálib hatalomátvétel Afganisztánban?

Ismét az egyik legfélelmetesebb szélsőséges tűzfészekké válik, ahonnan kirajzanak a robbanómellénnyel, késekkel, pisztolyokkal felszerelt, a nyugati világot elpusztítani, jobbik esetben saját képükre átformálni akaró terroristák?

Ezekre a kérdésekre egyelőre nincs válasz.

Kínálkozik a kérdésfeltétel: hogyan is volt, amikor a tálibok 1996-ban átvették a hatalmat Afganisztánban. Erre hét évvel a szovjet csapatok kivonása után került sor, addig úgy-ahogy kitartott a Moszkva által felállított rezsim. 

A mai helyzet egyik kulcskérdése: mi történt a modzsahedekkel, a szovjetek és az általuk fenntartott afgán kormányerők elleni háborút vívó, gerilla hadviselést folytató erővel, a mintegy 50-75 ezerre becsült tálib haderő kezdeti magvával?

Ma már meglett korban lehetnek, első sorban kiképzőkként működhetnek.

A komoly harci tapasztalatot szerző modzsahedek nagy része csatlakozott az 1994-ben a felszínre bukkant tálibokhoz. Akik Pakisztánból jöttek, eredetileg ottani iszlámista iskolák hallgatói voltak.

Amit nem tudunk, hogy mi lett a modzsahedek és az amerikaiak, a CIA közti szoros kapcsolattal. Moszkvában azt állítják, ennek egy része később is fennmaradt, de hogy milyen mértékben, arról egyik fél sem beszél, mert manapság mindkét oldalnak szerfelett kínos lenne ezt a témát, például a fegyverszállításokat feszegetni. 

Annak idején, 1987-88-ban, amikor a szovjet katonai parancsnokság egyik An-26-osával repültem Afganisztán felett, a gép baloldalán volt egy emberfejnél nagyobb félgömb, plexi buborék, amelybe egy megfigyelő bedugta a fejét és lefelé kémlelt, jönnek-e az amerikai gyártmányú föld-levegő Stinger (sztyinger – ahogy az oroszok mondták) rakéták. Jól lehetett látni, miként kapaszkodnak felfelé a gép felé. Ha öt kilométernél feljebbre emelkedtünk, már nem voltak érdekesek, idáig már nem érnek el. 

Még jószerével azt sem tudjuk, hogyan épül fel a tálibok hatalmi struktúrája.

Mindenképpen erősen központosított, kisebb-nagyobb gúlák nagy tömegéből állhat, amelyek csúcsán egy-egy vezető áll.

És a gúlacsúcsok vezetőiből újabb gúlák képződnek.

Egyes elemzők szerint a tálib hatalmi struktúra emlékeztet a korábbi szovjet hadseregére (vagy a kommunista pártokéra, amelyekben volt egy belső mag a „Politbüro és csatolmányai”). A hadseregben a katonai parancsnok mellett pedig akár a parancsnok döntéseit is felülbíráló politikai tiszt (a táliboknál valamilyen szintű vallási vezető) volt. 

Kikből állhat a tálib mozgalom vezető magja, a „belső párt”? Elsősorban indiai források szerint:

- Haibatullah Akhundzada iszlám főpap (körülbelül 60 éves), a tálib mozgalom legfelső politikai, szellemi és katonai vezetője (afféle tálib Khomeini ajatollah, ha iráni párhuzamot keresünk). Elődjét ezen a poszton, Akhtar Manszurt 2016-ban egy amerikai drónról kilőtt rakéta ölte meg.

- A tálib alapító, Mohammad Omar molla (2013-ban lelte halálát) fia, molla Muhammad Jakub (30 éves lehet). Apja tekintélyére alapozva ő egyengette Akhundzada útját, belátva, hogy még túl fiatal és nincs meg a kellő harci tapasztalata.

- Sziradzsuddin Hakkani, a híres parancsnok, Dzsalaluddin Hakkani fia (40-50 éves lehet), aki ma a Hakkani hálózatot vezeti. Ez a hálózat ellenőrzi a pakisztáni-afganisztáni határtérséget, továbbá a tálibok kasszáját, pénzügyeit. A hálózat kegyetlenségéről ismert, öngyilkos merénylőket indít ellenfelei megölésére. Ők támadtak Hamid Karzaira, amikor még az ország elnöke volt, és ők szervezték Kabulban az indiai nagykövetség elleni öngyilkos merénylő támadást (ami jelezheti szoros kapcsolataikat az Indiával szemben álló pakisztáni vezetéssel, az ISI titkosszolgálattal).

- Molla Abdul Ghani Baradar, tálib alapító-tag, a mozgalom politikai szárnyát irányítja. Ő vezeti általában a tálib tárgyalódelegációt külföldön, első sorban Dohából és Moszkvából ismerjük.

- Ser Mohammad Abbasz Stanekzai, 1996-2001 között a tálib kormányban miniszter-helyettes. 2011 körül Dohába költözött, forgolódott ottani diplomáciai körökben és mint diplomatájuk, a tálibokat képviselte külföldi útjain.

- Abdul Hakim Hakkani, a tálib előőrs parancsnoka. Akhundzada legbelső bizalmasa.

Michael Semple, a térséget tanulmányozó ír békekutató szerint a tálibok irányító kemény magja Kandahárban, Dél-Afganisztán pastu „fővárosában” összegyűlt, a pastu törzsek muszlim papjainak, a molláknak valamiféle „politikai bizottsága”.

Ideológiájuk az iszlám szent háború jogosságán alapszik, amely totaliter felfogásban hirdeti, isteni joguk Afganisztánban iszlám rendszert felállítani, aminek semmi köze a demokráciához, a pluralizmus bármilyen megnyilvánulásához. Aki ezt megkérdőjelezi, mozgalmukon belül vagy kívül, azzal kegyetlenül leszámolnak. 

Hatalmi piramisrendszerük csúcsán az emír áll, akinek a szava szent és megkérdőjelezhetetlen. A leváltott kabuli rezsimet korruptnak, az idegenekkel lepaktálónak tartják. Emiatt is ígérgetésüket, hogy a kormánytisztviselők amnesztiát kapnak, kétségekkel fogadják. 

Alapjában ugyanaz a csoport vezeti a tálibokat, amely húsz évvel korábban került hatalmi pozícióba, mondta augusztus végén a CNN Amanpour című műsorában nyilatkozó Semple.

Azaz, ha a mai helyzetet meg akarjuk érteni, vissza kell kanyarodni az 1996-2001-es időszakhoz amikor a tálibok voltak uralmon Afganisztánban. Nem váltak mérsékeltebbé, legfeljebb hatalmi szervezetük lett bonyolultabb.

Ma a harmadik tálib generáció tagjai, 18-19 éves Kalasnyikovosok terrorizálják Kabult. És Biden szavai arról, hogy a mai tálibok nem állnak össze az al Kaidával, az Iszlám Állammal, Semple szerint naivitást, az amerikai vezetés gondolkodásmódját tükrözi, amely vágyálmait tényként kezeli.

Az úgynevezett „békefolyamat”, amit még Trump indított, kezdettől fogva elfuserált volt, véli az ír szakértő, korábban az EU Afganisztán-megbízottja. 

Az amerikaiak nem tanúsítottak kellő diplomáciai ravaszságot, nem támasztottak ellenőrizhető és szankcionálható feltételeket. És ezt a naivitást osztják a korábbi afgán vezetés helyükön (az országban) maradt tagjai, Dr. Abdullah Abdullahtól Ahmed Karzaiig. Afganisztán kudarc-állam (a failed state) ebben Semple is egyetért. Tegyük hozzá, a helyzet még ennél is rosszabb.

Az országba – közvetve, közvetlenül - az amerikaiak, a Nyugat ezermilliárd dollárnál is nagyobb pénzmennyiséget zúdítottak, teljesen hiábavalóan. 

Ma a Világbank becslése szerint az egy főre jutó éves nemzeti jövedelem Afganisztánban a világon az egyik legalacsonyabb, mindössze 500 dollár, kevesebb, mint a harmada az észak-koreainak és fele a térség legszegényebbnek tartott országáénak, Tádzsikisztánnak.

Az egyébként termékeny földekkel, viszonylag jó klímával rendelkező ország képtelen saját magát ellátni, még élelmiszerekkel sem. A gazdag nyersanyagforrások ellenére a külföldi tőkeberuházás a csaknem negyvenmilliós országban gyakorlatilag nulla. 

Az egyetlen virágzó ágazat a heroin-ópiumipar, amelynek haszna a táliboknál és a haduraknál csapódik le.

A tálib vezetés ugyanakkor ismét fogadkozik, hogy a kábítószer fogyasztás és termelés-termesztés, az anyag csempészése – amely teljesen ellentétes az iszlám általuk képviselt, dohányzás, alkoholfogyasztás, zene, tánc tilalom filozófiájával – megszűnik. Ugyanígy fogadkoztak az emberjogok megtartására, a médiaszabadságra, amit éppen úgy nem tartottak meg.

Viszont a Nyugat országai számlájára lehet írni, hogy két évtizedes afganisztáni jelenlétük alatt eltűrték, hogy az ország kitartottá, segélyeiktől függővé váljon, kialakuljon belőle a világ vezető heroin-hatalma, narkóállama, letaszítva erről a trónról a délkelet-ázsiai Arany Háromszöget. 

Afganisztán kilátástalan gazdasági helyzete lehet szinte az egyetlen motiváló erő, amely a tálibokat némi mérsékletre inti.

Amikor rájönnek, hogy a külföldi segélyekből úgy-ahogy élő lakosságot a tömeges éhínség fenyegeti, talán enyhítenek kegyetlen politikájukon – lehet, hogy olyan módon, ahogyan Észak-Korea hülyíti a világot.

Azaz eljöhet az idő, amikor a külföldi segélyszervezetek által a helyszínen szétosztott ennivaló nagy részét órákkal a segélycsomagokat szétosztó külföldi aktivisták távozása után jönnek a tálib fegyveresek és összeszedik az adományokat. Ahogyan az Észak-Koreában történni szokott. De Afganisztánnak nincs meg az a komoly ipari-gazdasági háttere, mint az észak-koreaiaknak…

A fentiekből adódóan van egy „B”-variáns a kemény tálib önkényuralom alternatívájaként. A tálibok is tudják, (nyugati) külső segítség nélkül gazdaságilag összeomlik az általuk vezetett ország. Emiatt próbálhatnak majd kifelé mérsékeltebb arculatot mutatni. 

De létezhet egy „C” variáns is: Kína. Peking egymaga képes ellátni, érdekei szerint talpra állítani, átformálni az afganisztáni gazdaságot.

És a második legfontosabb külső erő, Pakisztán Kína szoros szövetségese. Hogy milyen lehet egy majdani, Kína-Pakisztán ellenőrizte Afganisztán, arról ma még nehéz képet alkotni.

És nincs rá garancia, hogy az iszlámista terrorszervezetek az új tálib rezsim konszolidálása után nem szilárdítják-e meg pozícióikat. John Kirby, a Pentagon szóvivője augusztus végén bejelentette, tudnak arról, hogy az Iszlám Államnak és az Al-Kaidának fegyveres csoportjai működnek Afganisztánban. Hozzátette, ezek nem nagy létszámúak és nem veszélyeztetnek amerikai érdekeket.

Ez nem változtat a helyzeten, hogy a fő veszélyforrást az Al-Kaida és az Iszlám Állam (Da,Esh, IS, ISIL), a két terrorszervezet alkotja. Mindkettő jelen van Afganisztánban, még pedig az ország északi, a túlnyomórészt iszlámhitű lakosságú volt szovjet tagköztársaságok (a „sztan”-ok) határán.

Ami két dologra utalhat: egyfelől az északra való menekülés útjának biztosítására, másfelől a szándékra, hogy Közép-Ázsia öt, világi berendezkedésű, de iszlámhitű lakosságtöbbségű államait befolyása alá vonja.

Emellett az Islamic Movement of Uzbekistan (IMU – üzbég szélsőségesek), az ujgurok Al-Kaidához kötődő szélsőséges szervezete, az East Turkestan Islamic Movement jelenthetnek komoly kihívást a táliboknak – és a régiónak, beleértve Kínát. 

Az afganisztáni hatalomváltás az amerikai nemzetbiztonsági think-tank, a Foreign Policy Research Institute kutatója, Colin P. Clarke szerint odavonzhatja a térség szélsőségeseit, a csecsen, üzbég, tádzsik, kazah, ujgur terrorista mozgalmak tagjait.

Ugyanakkor ezek többsége szemben áll a tálibokkal, és érdekében áll polgárháborút kirobbantani a tálibok és a megdöntött kabuli kormány még intakt katonai egységei, a tálibokkal szemben álló afganisztáni mozgalmak között. 

A tálib-ellenes törzsi erők (hazarák, tádzsikok) egy része a katonailag szinte bevehetetlen, Kabultól alig 100 kilométerre lévő Pandzsír-völgybe húzódott vissza. Minthogy ott nincs merev szárnyú gépek fogadására alkalmas repülőtér, csak helikopterek tudnak leszállni, az afgán kormányhadsereg légi erejének (helikopterek) egy része a Pandzsir-völgybe menekült.

Ugyan a tálibok kezére kerülhetett az afgán kormánycsapatok légi erejének legalább kétharmada, de nem veszik hasznát, mert nincsenek pilótáik. Most próbálják beszervezni a kormányhadsereg pilótáit, fegyverkezelőit, reptéri technikusait.

A régió alábbi terrorista szervezetei a világra és a kabuli tálib rezsimre egyaránt kockázatot jelenthetnek.

Ezek: a Harakat ul-Modzsaheddin (HUM), pakisztáni bázisú, első sorban Kásmirban aktív, de perspektivikusan egész Dél-Ázsiát be akarja hálózni. Dzsais-i-Mohammed (Mohammed Hadserege - JEM) – pakisztáni bázisú. Érdekeltek Kásmirban és Afganisztánban egyaránt. Afganisztánban kiképzőtáboraik működnek. Egyes csoportjai a tálibokkal szövetségi viszonyban vannak. Lashkar-i-Taiba (LT – az Igazak Hadserege), szintén pakisztáni bázisú mozgalom, afganisztáni kiképzőbázisokkal.

Az Oroszországi Föderáció (OF), a térségben érdekelt egyik nagyhatalom, a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (oroszul: ODKB, angolul: CSTO) erősen készülődik. A minap csaknem egy hadosztálynyi katonával, tádzsikisztáni és üzbegisztáni csapatokkal együtt nagy hadgyakorlatot tartott az afganisztáni határ közelében.

Az OF komoly erőt képviselő katonai támaszpontokat tart fenn Tádzsikisztánban (201-es katonai bázis, egy egész dandárnyi erővel, csapásmérő merev szárnyas és forgószárnyas gépekkel) és Kirgizisztánban (Kant légibázis). 

Ugyan a tálibok kezére került jelentős mennyiségű, a kormánycsapatok, az amerikaiak által ott hagyott fegyver, ezek azonban a külvilág számára nem jelentenek igazi fenyegetést. Valóban korszerű fegyverrendszerekhez nem jutottak hozzá. Azokat az amerikaiak magukkal vitték vagy felrobbantották.

Lezárásképpen: 1979 elején e sorok írója majdnem egy hónapig volt Teheránban, tudósított, körülnézett, milyen Irán várja, ahogy Khomeini ajatollah hazatér. Sokban hasonlított az akkori helyzet a mostani kabulihoz, például a radikális iszlám klérus meg nem tartott ígéreteivel, a teheráni repülőtéren kiutazni-menekülni akaró tömegekkel.

Tanúja lehetett az iráni "forradalom" leszeletelésének, ahogy a kezdetben baloldali érzelmű diákok dominálta mozgalom, a sah rendszerének megdöntését követően néhány hét alatt a muszlim papok világává alakult át... A naiv és lelkes perzsa diákoknak mindenfélét ígértek, amit nem tartottak meg. Rabként a „forradalmat” végrehajtó diákok jelentős része a hírhedt teheráni Evin börtönben kötött ki, amit korábban olyan szívesen mutogattak, mint a sah megdöntött rendszerének kegyetlen bizonyítékát... 

Szóval e pillanatban ember nincs, aki tudja, merre tart a tálib hatalomátvétel Afganisztánban, milyen módon, mikor konszolidálódik. Maximális óvatosságra és a veszélyeztetett emberek mielőbbi kihozatalára van most szükség. Ez az egyetlen, amit ma a világ tehet.