Orosz-ukrán háború: NATO-paktum és háttéralku?

Oroszország Ukrajna inváziójának háttérismerete nélkül Vladimir Putyin illetve Volodimir Olekszandrovics Zelenszkij elnökök tetteit nem lehet pontosan megérteni, leginkább az információk hiányában. Aki a közösségi oldalakon mond véleményt magát virológus szakértőből külpolitikai tanácsadóvá átképezve és másokat hergelve – az komolytalan.

Mint ahogy az is szürreális, hogy nemrég kifütyültek Londonban egy Csajkovszij szonátát. De az is, hogy elbocsátották a New York-i Metropolitan Operából Anna Netrebko orosz operaénekest.

Azonban az ukrán Nemzeti Korrupcióellenes Ügynökség minapi bejelentésével nem lehet mit kezdeni miszerint, ha valaki ellop vagy bármilyen más módon megszerez egy orosz harckocsit, akkor az adómentes bevételnek számít, nem kell beírnia az adóbevallásába sem.

Ennél azért nagyobb súllyal bír, hogy az orosz állami űrvállalat a Roszkozmosz bejelentetette az Interfax tudósítása szerint, hogy felfüggesztették a rakétahajtóművek szállítását az USA-nak. A következmény már nem csak földi, hanem űrháború is lehet.

Ki és mire adott biztonsági garanciát?

Ennek a fényében érdemes megnézni, miként jutottunk idáig. A háború kezdeteként a hírekben többnyire 2014-et emlegetik, amely egyfelől jogos, ám érdemes az időben a kilencvenes évek elejére kell visszamenni.

A kétpólusú világ egyensúlya a Szovjetunió felbomlásával borult meg, vele együtt nagyjából ezekben a napokban szűnt meg a Varsói Szerződés. Ez idő tájt kötött a NATO az oroszokkal ugyanis egy olyan – akkor még titkos – szerződést, amely kimondja, hogy a katonai szövetség nem terjeszkedik keletre az oroszok rovására.

A paktum hátterét a Der Spiegelre hivatkozva a Moszkvatér.com című blog fejtegeti, noha a német lap óriási lavinát indított el azzal, hogy nyilvánosságra hozta a NATO-paktum részleteit és a jegyzőkönyvet. Érdekesség, hogy az alapokat még Helmuth Kohl és Mihail Gorbacsov 1989-ben rakta le.

A Szovjetunió villámgyors végnapjain, az NSZK és az NDK megszűnésén a reálpolitikát folytató USA is meglepődött. Az Egyesült Államoknak Európában nem volt ki ellen harcolni, a németek egyesültek, a szovjetek felbomlottak.

Ezáltal Kelet-Európa békésen elengedhetővé vált, így ezért nem történt meg a kelet felé való NATO terjeszkedés.

Hasonló biztonsági garanciákat ígért az orosz vezetőkkel találkozva Baker mellett az akkori amerikai elnök id. George Bush is, a német kancellár Helmut Kohl, valamint a külügyminiszter Hans-Dietrich Genscher, továbbá a francia elnök Francois Mitterrand, valamint a brit kormányfő Margaret Thatcher, de a NATO akkori főtitkára Manfred Wörner is. A megbeszélés 1991. március 6-án Bonnban volt.

Világosan látszik, a nyugati hatalmak az amerikaiakkal karöltve megígérték a szovjet vezetőknek, hogy a NATO nem nyomul kelet felé.

Az egykori titkos paktum szerint - amelynek titkosítási ideje nemrég járt le - az is elhangzott, hogy az említett országok ígéretet tettek a Szovjetuniónak, hogy a szovjet csapatok kelet-európai kivonulásából nem akarnak előnyt kovácsolni.

A NATO-csapatok terjeszkedése 1990-2016 között  (Forrás: Facebook)

Ekkor, 2008-ban avatkozott be katonailag Oroszország Grúzia északi részén fekvő szakadár köztársaságok, Abházia és Dél-Oszétia védelmében, elismerve azok függetlenségét. A feszültség azonban nemhogy csökkent volna, 2008-ra már óriási szakadék tátongott Oroszország és a "Nyugat" között.

NATO-terjeszkedési ígéretek

Szintén ebben az esztendőben a NATO elismerte, hogy csatlakozhatnak a szervezethez az ukránok és a grúzok – de ennél több nem történt. Se időpont, se feltétel, azaz semmi sem szerepelt napirenden. Ettől függetlenül az USA és a szövetségei Koszovó függetlenségét kinyilatkoztatták.

További problémát jelentett, hogy az amerikaiak egy-, míg Moszkva olyan többpólusú világot álmodott, amelynek Oroszország lett volna az egyik fókusza.

Nyilván felmerül a kérdés, mi van akkor, ha Ukrajna csatlakozott volna a NATO-hoz?  Számos verzió lehetséges.

1. Oroszország elveszti a Fekete-tenger feletti uralmát, ugyanis akié a Krim félsziget, azé a Fekete-tenger is.
2. Ennek hatására ugrik a Földközi-tengeri szabad átjárás a Boszporuszon keresztül.
3. Moszkvát bármikor légicsapás érheti a NATO erőkkel szemben, arról nem is beszélve, hogy az ukrán ásványkincs nagy részét az oroszok felügyelik.
4. Ez a felügyelet megszűnne és a mindenütt jelenlévő USA kezébe kerülne, ahogy történt Irakban például vagy Szíriában is.

A Krím elfoglalása

Ezek hatására foglalta el a Putyin a Krímet, és robbantotta ki -feltehetően KGB utódszervezetének segítségével- a donbaszi és luhanszki szeparatista felkelést.

Ennek az évek óta húzódó végjátéknak lehetünk tanúi. Putyin tehát ezeknek az orosz kelet-ukrajnai területeknek a függetlenségét kiáltotta ki. Nem egy pillanatról, hanem hosszú évekről van szó.

A The Guardian szerint Vlagyimir Putyin békefenntartó misszióba küldte a hadseregét Ukrajnába. Mindez azt jelenti, hogy Oroszország a Krím 2014-es annektálása után másodszor is hivatalosan is uralja a szuverén ukrán területet. Egy, az orosz államfő által a napokban aláírt dokumentum azt is lehetővé teszi az oroszok számára, hogy katonai támaszpontokat létesítsenek vagy rakétákat helyezzenek el a területeken.

Valóban mérföldkő 2014, hiszen a már említett Donyecki és Luhanszki Népköztársaságnak nevezett területeket 2014 óta Oroszország fegyverezi, pénzügyileg finanszírozza, de ellenőrzi is, noha egészen mostanáig Oroszország Ukrajna részeként ismerte el ezeket a régiókat.

Az oroszok 2014-ben támadták meg Ukrajnát, amikor a Putyin elnök által támogatott lázadók nagy területeket foglaltak el a keleti területen.

Szintén 2014-ben annektálta Oroszország a Krímet amely, mint látjuk, stratégiailag az egyik leglényegesebb és pont ezért a legkényesebb terület. Szintén 2014-ben Putyin azért üzent hadat, mert amikor az ukrán forradalom zajlott, eltávolították egyik legjelentősebb szövetségesét, az ukrán Viktor Janukovics elnököt.

Ukrajna és Oroszország ugyan megegyezett a minszki békemegállapodás keretein belül a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus megállítására, beleértve a Donbász térségét is. Ám ez csupán a látszat, hiszen az oroszok folyamatosan küldték a katonákat az általuk stratégiailag fontos területekre.

Az utolsó csepp a pohárba az ukránoknál az volt, hogy idén február 21-én, Putyin elnök elismerte a szakadár tartományok függetlenségét. Ám az oroszok és az amerikaiak közt ez akkora ellentétet szült, amelyet már sehogy nem sikerült se akkor, sem most – mint látjuk – áthidalni.

Akció vagy reakció?

Az ukrán háború nem akció, hanem reakció, az USA és a NATO sorozatos szerződésszegésére, és a geopolitikai status quo felrúgására.

Ennek az ártatlan áldozata 3 millió ember, aki ezt elszenvedi: 54 százalékuk nő, 13 százalékuk gyerek, 13 százalék fogyatékkal élő. A lakosok fele, 900 ezer ember idős.

Az ENSZ közelmúltban közzétett adataiból az is kiderül, a nemzetközi segélyek csupán foszlányban jutottak el mostanáig a legszegényebb övezetekbe.

Az orosz média Észak-Korea mintájára hallgat veszteségeiről, de nem hivatalos források szerint úgy tudni, hogy közel 6 000 orosz katonát öltek meg az ukránok, így összességében a keleti végeken folyó ukrán-orosz konfliktus mára 14 000 emberéletet követelt.

Bődületesen sok álhír terjeng, s rengeteg emóciót vált ki a téma az emberekből; gyűlöletet, vagy éppen imádatot.

S nem is csoda, hogy sokak képesek a konfliktus résztvevőivel, helyszíneivel, történeti kronológiájával kapcsolatos minden alaptudás nélkül oldalak mellé állni, hiszen éppen ezt a féle fekete-fehér politikát sulykolja a nagypolitika is az irányukba, s észre sem veszik, hogy annak kiszolgáló szereplőivé válnak. Legyen szó bármely oldalról – olvasható Erbszt Adrienn geopolitikai elemző tanulmányában. Mint írja:

Az ukrajnai orosz beavatkozás az évek óta átalakulóban lévő világrendnek egy hatalmas és jelentős mérföldköve, s ezért rengeti meg az összes kontinenst, azért szegeződik oda ma Indiától Szaúd-Arábiáig, Brazíliától Londonig és Washingtontól Fokvárosig minden szem. Ukrajna ma a Nyugat harca a felkelő Kelettel, akit az előőrs Oroszország képvisel, de mögötte várakozik a hatalmas Kína is, s mindenki más, aki nem szeretné elkötelezni magát addig sem a Nyugat, sem a Kelet mellett, amíg ki nem derül ki lesz az erősebb.

A szakértő úgy fogalmaz: váratlannak éljük meg az oroszok döntését, bár lehetne itt beszélni arról is, hogy hónapok óta próbál a hivatalos Moszkva diplomáciai síkon figyelmeztetni a Nyugat terjeszkedő magatartásának következményeire, ám ezt senki sem vette komolyan.

Ugyanakkor be kell látnunk; arról beszélni, hogy bármelyik fél is minden diplomáciai erőfeszítést megtett volna, nem lehet jogos, hiszen akkor nem fajultak volna idáig az események.

Azt semmi esetre sem nevezhetjük diplomáciai erőfeszítésnek, hogy leülünk ugyan tárgyalni, de milliméternyi mozgásteret nem adunk a másik tárgyalófélnek. S éppen ez utóbbi zajlik az ukrajnai háború kitörése óta eltelt nyolc évben. A Nyugat nyeregben érezhette magát eddig, az oroszok pedig csak futottak mellettük, 2022-re azonban ez a nyereg meglazult, s Moszkva könyörtelenül belekapaszkodott a gyeplőbe.

Egy megválaszolatlan kérdés maradt csak: ki üli meg végül a lovat, jelen esetben Ukrajnát? – teszi fel a kérdést Erbszt Adrienn. Mint fogalmaz:

Együtt érzek és sajnálom az ukrán népet (ukrajnai ukránt, oroszt, magyart, ruszint, bolgárt), hogy harminc éve fennálló függetlenségében nem hagyták nyugodni, s nem is fogják. Hiszen amióta világ a világ, a nagyhatalmak teszik a dolgukat; egymással harcolnak a kicsik rovására, s felváltva viszik mások bőrét a vásárra, hogy a magukét vastagítsák. S most az utolsó ukrán véréig küzdenek hősiesen, ahogy a II. Világháborúban az utolsó lengyel véréig.

Az ukrán helyzet ma azért lényeges a szakértő szerint, mert hosszú idő óta először újra két pólus csapott össze – a feltörekvő Kelet és az eddig domináló Nyugat – a világ pedig figyeli minden mozzanatát az eseményeknek, hogy időben tudjon mindenki helyezkedni majd a kialakuló új világrenden belül. Hogy ez az új világrend hány pólusú lesz, és belépnek-e új főszereplők a lehető leghamarabb kiderülhet.