"Politikai válságot okozhat egy ellenzéki győzelem" - Hétvégén ismét választ Törökország

A május 14-én tartott törökországi választásoknak – parlamenti és elnökválasztás – hat ellenzéki párt közösen vágott neki, a széles összefogás a nacionalistáktól a nyugatos demokratákon át a szélsőbaloldali kurd pártokig tartott.

Klasszikus szivárványkoalíció jött létre, amelynek tagjai normális esetben egymás kérlelhetetlen ellenfelei lennének a politikai küzdelemben. A májusi választások idejére azonban félretették ellentétieket annak érdekében, hogy együtt váltsák le a húsz éve hatalmon levő elnököt és pártját. 

Az összefogás végül kínos kudarcot vallott. Az Erdoğan elnök mögött álló Népi Szövetség gond nélkül megszerezte a kormányalakításhoz szükséges többséget a parlamentben, az elnökjelöltek versenyében pedig Recep Tayyip Erdoğan 49,52 százalékot, míg ellenfele, Kemal Kilicdaroglu 44, 88 százalékot szerzett.

A döntő többséget ugyan egyik jelöltnek sem sikerült elérnie, a regnáló elnök azonban jó esélyekkel vág neki a május 28-án tartandó második fordulónak.

Nemrég ugyanis az első fordulóban harmadik helyen végzett Sinan Ogan, Erdoğan jobboldali ellenzéke is bejelentette, hogy 28-án a jelenlegi elnököt támogatja.

Joggal merül fel a kérdés, hogy a gazdaság helyzet, a menekült krízis ellenére hogyan sikerült Erdoğannak maga mellett tartania a társadalmi többséget.

A gyengék és hataloméhesek bizonytalan szövetsége

A nyugati közvélemény csodavárása hiábavalónak bizonyult. 

Tárik Meszár szerint Kemal Kilicdaroglu személyével kapcsolatban is túlzó elvárásokat tápláltak nyugaton. A török ellenzék vezére szerinte kifejezetten hataloméhes karakter, aki gyakorlatilag bármire kész annak érdekében, hogy hatalomra kerüljön.

Az egyértelmű, hogy Kilicdaroglut Nyugaton kedvelik, amennyiben megnyeri a második fordulót, minden bizonnyal gesztusokat tenne az USA irányába, ahogy az európai kapcsolatok megerősítését is prioritásként kezelné.

Azt azonban teljes mértékben ki lehet zárni, hogy Oroszország tekintetében merőben más politikát folytasson, mint Erdoğan elnök.

A nyugati mantrákat azonnal kész lenne magáévá tenni a külpolitikai diskurzusban, azonban valószínűleg nem váltana orosz ellenes politika irányba.

Ez ellentétes lenne az ország gazdasági érdekeivel. Az orosz energiaexporton vagyonokat keresnek a törökök, az olajszállítmányok elapadása érzékeny veszteség lenne az országnak, illetve Szíriában is megsokasodna Törökország problémája, amennyiben barátságtalanra váltana az oroszokkal szembeni politikai attitűd.

A török gazdaságnak szüksége van az orosz kapcsolatokra. Bárki is költözzön a török elnöki palotába, annak alapvetően egy kiegyensúlyozott viszonyra kell törekednie az oroszokkal

magyarázza Tárik Meszár.

A szakértő hozzáteszi azt is, hogy az elnökváltás lehetősége Moszkvában sem okozott fejfájást, az orosz külügyminiszter nemrég azt nyilatkozta, hogy az ellenzék győzelme nem zavarná az orosz kormányt, számukra kizárólag az együttműködés és a stabiliátás a fontos. Felesleges tehát abban reménykedni, hogy egy ellenzéki győzelem esetén a Fekete-tenger vidékén megváltozna a hangulat az oroszok számára.

Kemal Kilicdaroglu második fordulós győzelmének azért sem lenne különösebb jelentősége, mert parlamenti többség nélkül mozgástere drámaian leszűkülne. Politikai szövetségesei sem maradnának sokáig mögötte, elnökké választása után jó eséllyel egy elhúzódó politikai válság bontakozna ki Törökországban.

Nyugatos ihletettségű menekültellenesség

Az Oroszországgal szembeni nyugati koalícióban tehát nem lehet számítani Kemal Kilicdaroglu együttműködésére sem.

Az ellenzéki elnökjelölt mögött álló politikai tömb azonban olyan meglepetéssel készül európai partnerei számára, amelyet egy ellenzéki győzelem esetén még sokáig emlegetnének.

A török ellenzéki összefogás ugyanis azzal az ígérettel szerezte meg sokak támogatását, hogy győzelmük esetén záros határidőn belül kitoloncolják Törökországból az utóbbi néhány évben befogadott több, mint négymillió menekültet.

Az elhatározás komolyságát jelzi, hogy a második forduló előtt gyakorlatilag a menekültellenes diskurzus uralja a nyugatos ellenzék kommunikációját.

Tárik Meszár elmondása szerint Erdoğan elnök kifejezetten mérsékelt politikát folytatott a menekültek – különösen a szíriaiak – ügyében. Ugyanakkor utasításai szerint az afgánokat kérdés nélkül hazatoloncolták, a szírek esetében azonban kifejezetten humánus megoldásokkal kezelték a helyzetet, nemrég pedig konténerházak építésébe fogtak Szíria török erők által ellenőrzött tartományában, hogy biztonságos lehetőséget biztosítsanak egymillió menekült hazatéréhez.

A szír menekültek irányába mutatott szolidalitást várják el Erdoğan vallásos szövetségesei is, illetve ez a fajta magatartás Erdoğantól sem idegen. A török elnök ugyanis előszeretettel pozícionálja magát a muzulmán menekültek gyámolítójaként, különösen a törökök térségbeli riválisaival szemben.

Egy drasztikus kitoloncolási akció azonban nem csak semmissé tenné a török kormány eddigi erőfeszítéseit, hanem Európa számára is katasztrófával lenne egyenértékű.

Biztosra vehető ugyanis, hogy a szír menekültek a szétbombázott Szíria helyett nyugat felé indulnának, több millió ember megjelenése Európa határainál pedig a 2015-ös menekültkrízisnél is súlyosabb válságot okozna kontinensünkön.

Európai szempontból tehát egyáltalán nem indokolatlan annak drukkolni, hogy a török ellenzék a parlamenti választások után az elnöki palotáért folytatott küzdelmet is elbukja - teszi hozzá a kutató.

Különösen annak tudatában, hogy az Európai Unió milliárdokat fizetett Törökországnak azért, hogy vállalja a szír menekültek ügyének kezelését.

Az európai csatlakozás valójában lufi?

A menekültek kitoloncolása mellett a török ellenzék másik fontos kampánytémája az EU integráció kérdése volt. Az ellenzéki összefogás szerint az országnak folytatnia kell a csatlakozási tárgyalásokat, egészen addig, míg Törökország az Európai Unió teljesjogú tagjává válik.

Tárik Meszár szerint az EU csatlakozás témája kizárólag azt célozta, hogy az ellenzék nyugatos elkötelezettségét demonstrálják az arra fogékony városi szavazók felé. Tartalmi tekintetben az EU tagság, mint célkitűzés nem volt komolyan vehető egyetlen percig sem.

Az Európai Unió ugyanis már hosszú ideje nem jelent vonzó perspektívát Törökország számára. Egyrészt a közvélemény többsége is tisztában van azzal, hogy a nagy nyugati országok soha az életben nem egyeznek bele abba, hogy Törökország az EU tagja legyen. Ebben a tekintetben senki nem táplál illúziókat.

Törökország 85 millió lakosával, a NATO második legnagyobb haderejével, hatalmas gazdasági súlyával nem tudna mit kezdeni sem Franciaország, sem Németország

mondja a szakértő.

Hozzáteszi egyúttal, hogy az integrációs tárgyalások valamikor 2018 táján fagytak be, a valódi indokok azonban sosem lettek kimondva, az uniós integráció évekig különböző jogállamisági kifogásokra hivatkozva blokkolták.

Valójában Törökország mérete és ereje teszi lehetetlenné, hogy belépjen az EU-ba. A nagy országok nem vágynak egy táboron belüli erős versenytársra.

A török identitás túl erős az Európai Unió számára, azok a nyugati „vívmányok”, amelyek bevezetése elengedhetetlen az uniós integrációhoz, azok a török társadalom többsége számára nehezen értelmezhetőek. Egy sokkal kevésbé török Törökországot látnának szívesebben

teszi hozzá Tárki Meszár.

Erdoğan éppen ennek felismeréseként lépett hátrébb, a külpolitikai irány tekintetében pedig a török érdekszférán belüli dominancia biztosítását tűzte ki célul. Az ellenzék azonban jelképes üzenetekkel akarta legyőzni a reálpolitikát. Ez azonban nem bizonyul hatékony stratégiának, még abban az esetben sem, ha egy ország nehéz időket él meg.

Alternatíva nélküli stabilitás

Nehézségekből márpedig jut Törökországnap éppen elegendő. A bel- és külpolitikai kihívásokra mázsás súlyként tevődik a gazdaság pangása és a közel 60 százalékos infláció.

Minden nehézség ellenére azonban Erdoğan elnöknek a kampányban sikerült magát úgy pozícionálni, mint aki szembenézett az országra nehezedő problémákkal, és képes is megbirkózni azokkal.

Ez még akkor is meggyőző volt sokak számára, ha az erdoğani politika néhány elemével nem is értenek egyet.

A többség a kormányzó konzervatívokban látja a cselekvőképes erőt.

Nem is alaptalanul, ugyanis a kilátások kedvezőek Törökország számára. Az elnök bizalmi indexét erősíti, hogy stabil politikai tábor áll mögötte, szemben a szétzilált, víziók nélküli ellenzékkel, amely nem tud vonzó kínálattal a választók elé állni. Erdoğan külpolitikai tekintetben is sokkal erősebbnek hat ellenfelei mellett, dacára az ellenzék nyugati támogatottsága ellenére.

Nemrég a török és a szíriai külügyminiszterek találkoztak egymással, biztató jelek mutatkoznak a kapcsolatok rendezésében, amivel a jelenlegi török kormány azt demonstrálta a választóknak, hogy otthon és a nagypolitikában egyaránt ura a helyzetnek

mondja a szakértő.

A stabilitás pedig a külföldön élő törökök számára is meggyőző volt. Németországi törökök - 3 millió fő, akiknek a fele török állampolgársággal is rendelkezik – nagyrésze Erdoğan támogatta, az Egyesült Királyságban élőknek pedig 35 százaléka.

A török ellenzék bukásának magyarázata a már említett politikai kínálat minőségének elégtelen mivoltában keresendő.

Az ellenzék nem tudott olyan víziót felmutatni a törökök számára, amely meggyőzte volna a választókat arról, hogy valóban változásra van szükség.

Gyakorlatilag azokat tudták az ellenzéki összefogás mögött felsorakoztatni, akik valamilyen okból az erdoğani politika ellenfelei lettek az évek során. Ez pedig édes kevés, miközben az emberek körül recsegve-ropogva alakult át az eddig ismert világrend.