Politikailag is tabutémákat feszeget az idei súlyos aszály
ElemzésekTabunak számító, politikai szempontból is kényes témákat vetett fel a hazai mezőgazdaságban az idei rendkívüli aszály, amely több mint 1,5 millió hektáron okozott súlyos károkat. Ma úgy tűnik, a Tisza drasztikus szabályozása hátrányos következményekkel jár az agráriumban, és az országon átfolyó vízmennyiség visszatartására egyre többen tartanák szükségesnek újabb duzzasztók megépítését a hazai folyókon, így a Dunán is. Az aszálykárok ismét középpontba állítják az öntözésfejlesztést, mivel az öntözhető területek aránya a magyar mezőgazdaságban továbbra is nagyon alacsony.
Nagyszerű dolog volt a XIX. század második felében végrehajtott, Széchenyi István és Vásárhelyi Pál nevével fémjelzett átfogó Tisza-szabályozás, de
ma már egyre inkább úgy tűnik, hogy a hazai mezőgazdaságból élők ennek negatív hatásait érzik
– fogalmazzák meg az idei tapasztalatokat mezőgazdasági szakértők. A Tisza megregulázásának alapvető célja az volt, hogy a folyókanyarok átvágásával az árvizek levonulását gyorsítani lehessen, illetve a gátrendszerek megépítésével jelentős területeket lehessen mentesíteni az árvízveszély alól.
Mára ugyanakkor az egyre nyilvánvalóbbá váló klímaváltozás következtében gyökeresen változott a helyzet,
hiszen - ahogy az idei időjárás is igazolta - egyes időszakokban rendkívül kevés csapadék esik. Most tehát az országon átfolyó és itt lehulló vízmennyiség visszatartása lenne a cél, amelynek a Tisza-szabályozás nyomán előállt helyzet nem kedvez.
Mezőgazdasági tapasztalatok szerint a nyári súlyos aszállyal egyébként is leginkább érintett alföldi régióban
a talajvízszint sok helyen olyan mélyre süllyedt, hogy azt a legtöbb haszonnövény gyökerei már nem tudták elérni.
A vészjósló vízhiányra figyelmeztet az is, hogy egyes kisebb gazdálkodók kifejezetten azért hagytak fel az állattartással, mert az itatásra szolgáló ásott kutak tartósan kiszáradtak.
Az események láttán ma már egyre többen teljesen új vízgazdálkodási koncepció kidolgozását sürgetik, amellyel
területeket áldoznának fel a mezőgazdaságban felhasználható vízvisszatartás érdekében.
Tározóépítési koncepciók az elmúlt években is felmerültek, és – elsősorban a Vásárhelyi Pálról elnevezett terv keretében – ötmillió köbméter maximális kapacitással nyolc létesítmény meg is épült az országban. Ezek azonban főként az árvizek elleni védekezést szolgálják, és
kialakításuknál kevésbé helyezték előtérbe a mezőgazdasági érdekeket.
Ezért válhatnak szükségessé most olyan beruházások, amelyek – leginkább a Tisza völgyében – a csapadék öntözési célú megtartására és tárolására alkalmasak.
A tabunak számító, politikai szempontból is kényes témák között egyre többen vetik fel azt is, hogy
a vízvisszatartás érdekében újabb duzzasztókat kellene építeni a hazai folyókon.
Ez a Bős-nagymarosi vízlépcső korábbi kálváriája miatt elsősorban a Duna esetében válthat ki vitákat, illetve újabb környezetvédelmi aggályokat.
A bősi beruházás üzembehelyezése óta azonban sokat változott a helyzet, mivel a Dunának azóta gyakorlatilag nincs természetes vízjárása,
így egy duzzasztó létesítése ma már kevésbé tűnhet „ördögi beavatkozásnak”, és ez nem csak a mezőgazdasági vízutánpótlás, hanem egyéb tényezők – mint például a paksi atomerőműbővítés – szemszögéből is lényeges lehet.
A különböző kimutatások szerint az idei aszály több mint 1,5 millió hektáron okozott rendkívüli károkat, és elsősorban az Alföldön viselte meg, illetve semmisítette meg a növényállományokat.
A 4 millió hektárt meghaladó országos szántóterület legalább 40 százalékát érték komoly veszteségek,
de augusztus közepére a termőterületek 80 százalékán vezetett valamilyen mértékű károsodáshoz a növénykultúrákban a csapadékhiány. A terméskiesések mértékét legalább 500 milliárd forintra becsülik,
egyes felmérések szerint pedig a veszteségek meghaladják az 1000 milliárd forintot is.
Az aszálysokk a termelési kockázatok csökkentése érdekében mind több gazdálkodót kényszerít arra, hogy az eddigieknél komolyabban foglalkozzon öntözéssel. Az elmúlt évtizedekben – leginkább az 1990 utáni földkárpótlási folyamatok eredményeként –
az öntözött területek nagysága jelentősen csökkent, és ma már jóval elmarad az európai átlagtól.
A gazdák összesen 200 ezer hektárra rendelkeznek érvényes vízjogi engedélyekkel, ténylegesen pedig 100-120 ezer hektárt öntöznek.
Így az öntözött földek az 5 millió hektár körüli teljes mezőgazdasági terület legfeljebb 2-3 százalékát teszik ki,
szemben például az 1970-1980-as években kimutatott 8 százalék körüli aránnyal, amely most megfelelne a jelenlegi európai átlagos öntözési szintnek is.
A 8 százalékos öntözhetőség 380-400 ezer hektár bevonását jelentené, és ennek elérése szerepel a mára kidolgozott hivatalos öntözésfejlesztési tervekben is.
A kormányzati elképzelések szerint az öntözött mezőgazdasági területeket 2024-re meg kellene duplázni, vagyis mintegy 200 ezer hektárra kellene bővíteni,
2030-ra pedig az öntözéses gazdálkodást legalább 350 ezer hektárra kellene bővíteni.
Az öntözési szándékokat néhány éve a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) mérte fel, és akkor a termelők hasonló nagyságú területtel kapcsolatban jelezték, hogy öntöznének, ha ehhez a szükséges feltételek meglennének.
Biztosra vehető, hogy a tavalyi, de főként az idei aszály erősítette az öntözésfejlesztési ambíciókat,
bár egyúttal át is alakíthatta a korábbam felrajzolt „igénytérképet”, amelyről viszont most nincsenek naprakész információk.
A tényleges termelői öntözésfejlesztési lépéseknek mindenesetre akkor van értelme, ha
biztonságosan rendelkezésre áll az a vízmennyiség, amelyből rendszeresen öntözni lehet.
Ezért a vizet oda kell vezetni az öntözni kívánt területekhez, másrészt pedig biztosítani kell, hogy a csatornákban elegendő vízmennyiség legyen.
Az Agrárminisztérium az úgynevezett főműfejlesztések érdekében
egy 136 tételből álló listát állított össze, amely még a korábban felmért öntözési igényekből indult ki,
és fontossági szempontok szerint rangsorolja a szükségesnek tartott fejlesztéseket. A lista a közeljövőben kerülhet a kormány elé, de
már most gondot okoz, hogy az eddigi uniós állásfoglalások szerint Brüsszel az ilyen típusú beruházásokhoz nem kíván támogatásokat nyújtani.
Ezért az öntözésbővítés alapjául szolgáló főműfejlesztéseket hazai költségvetési forrásokból kellene finanszírozni, de a jelenlegi gazdasági helyzetben kétséges, hogy a program beindításához mennyi forrást lehet majd előteremteni.
Továbbra is megvannak ugyanakkor azok a források, amelyeket
a termelők az öntözés fejlesztéséhez, illetve az öntözési rendszerek működtetéséhez saját vállalkozásaikban felhasználhatnak.
Már meglévő berendezéseik használatához támogatást kaphatnak úgynevezett gazdálkodói öntözési közösségekben, amelyekből ma 147 működik az országban. Másrészt az új beruházásokhoz forrásokat nyerhetnek el a jelenleg futó Vidékfejlesztési Programban (VP), amely
öntözési célokra mintegy 100 milliárd forintos keretet tartalmaz.
Az agrártárca legutóbbi közlése szerint
az összegből eddig 40-50 milliárd forintot ítéltek oda támogatási okiratokkal,
a termelők pedig együttesen mintegy 80 milliárd forintra nyújtottak be pályázatokat,
így még mintegy 20 milliárd forint a jelenlegi VP-s kiírásban is elérhető.
Ennek érdekében a pályázati határidőt – amely december végén járt volna le – a jövő év június 30-ig meghosszabbították. Emellett pedig valószínűsíthető, hogy a 2023-ban induló új uniós Közös Agrárpolitikában is lesznek öntözésfejlesztéssel kapcsolatos vidékfejlesztési kiírások.
A kormány itt ma mintegy 70 milliárd forintos összeg meghirdetésével számol,
de a várható pályázati feltételekről egyelőre nem láttak napvilágot konkrét információk.
A következő évek szükséges beruházásaihoz sokan mintának tekintik azt a közelmúltban átadott fejlesztést, amelyet
az állami tulajdonú mezőhegyesi Nemzeti Ménesbirtok és Tangazdaság Zrt. hajtott végre.
A cég jórészt támogatásokból 10,5 milliárd forintot fordított új öntözési rendszerek kiépítésére, amelynek révén öntözhető területei megkétszereződtek (körülbelül 2500-ról 5200 hektárra nőttek). Az öntözővíz-ellátást a Marosból biztosították, és
több mint nyolcvan öntözőgépet szereztek be, amelyek a távolból digitálisan indíthatók, és saját rádiófrekvenciás irányító rendszerrel működnek.
A beruházással a cég a hibridkukorica mellett egyéb növénykultúrákat is öntözhet, és növénytermelési ágazata képessé vált a robotizált tehenészet tömegtakarmányigényének kielégítésére is.
A mezőhegyesi példából is látszik, hogy az öntézésfejlesztés drága beruházásnak számít, hiszen
az egy hektárra eső költség ma elérheti a 3 millió forintot, és a víz odavezetése további jelentős kiadásokat emészthet fel.
Azt is figyelembe kell venni azonban, hogy az éghajlatváltozás miatt - főként az Alföldön - egyre több olyan térség alakulhat ki,
ahol öntözés nélkül a gazdaságos termelés a továbbiakban nem képzelhető el.
Az öntözés bővítése mellett szól az is, hogy a mai piaci viszonyok kedveznek a fejlesztéseknek, mivel a megtermelt árunövényeket a korábbiaknál jóval drágábban lehet eladni, így
a beruházások sokkal rövidebb idő alatt - akár öt éven belül - megtérülhetnek.
