Arab államok a háború szélén – Bevetették a világ legnagyobb befektetési alapjait

A háború küszöbére sodorták a folyamatos iráni támadások az Öböl-menti országokat (Szaúd-Arábia, Kuvait, Katar, Bahrein, Egyesült Arab Emirátusok, Omán). Az energetikát és exportot szolgáló infrastruktúra elleni iráni csapások a háború vége után is hosszú ideig tartó helyreállítást igényelnek, ami hiányt és drágulást jelent a világpiacon.

Csapás a raj belsejéből

Szaúd-Arábia eddig azért nem vágott vissza az infrastruktúrát ért iráni támadásokért, mert nem szeretné eszkalálni a háborút, ami veszélybe sodorhatja a szunnita állam befektetőit és a gazdasági diverzifikációját fejlesztő Vision 2030 elnevezésű koncepcióját. Most azonban olyan támadások érik a régiót, amire előbb-utóbb kénytelen lesz reagálni Rijád.

Az iráni háború eseményei rávilágítottak a modern hadviselés aszimmetriájára: hiába rendelkezik a hat államot magában foglaló, szaúdi vezetésű GCC (Öböl-menti Együttműködési Tanács) a világ legmodernebb nyugati fegyverzetével, Irán eddig képes volt ezt a technológiai fölényt a telítettségi taktika alkalmazásával ellensúlyozni.

A telítettségi taktika és a raj-stratégia Irán hadviselésének lényege. Célja a védekező fél ellenállási képességének tudatos túlterhelése. Mivel minden rakétavédelmi rendszer véges számú célpontot tud egyszerre követni, és korlátozott számú elfogó rakétával rendelkezik, Irán az olcsó és a drága fegyvereket együttesen veti be.

A támadás során több tucat alacsony költségű drónt (például Shahed-136-ot) indítanak, amelyek lefoglalják a radarokat és leterhelik a kilövőállásokat. Ezt követően a raj belsejéből indított precíziós cirkálórakéták vagy hiperszonikus fegyverek már ellenállás nélkül érhetik el a stratégiai célpontokat, például olajfinomítókat vagy sótalanító üzemeket. Így elég akár 5-10 százalékos találati pontosságot is elérni ahhoz, hogy a kilövések hatalmas károkat okozzanak a kulcsfontosságú infrastruktúrában, például a víz- és energiaellátásban.

A konfliktus fontos eleme a költségek közötti különbség. Míg egy iráni drón előállítása mindössze 20 000 dollár, az annak megsemmisítésére szolgáló szaúdi elfogó rakéta ára a 2–4 millió dollárt is elérheti. Ez egy fenntarthatatlan spirálhoz vezet: a védekező félnek még 100 százalékos találati arány mellett is előbb fogy el a pénze és a lőszerkészlete, mint amennyi drónnal rendelkezik a támadó.

Lépéskényszerbe került nagyhatalmak

A GCC Rijádban tartott legutóbbi rendkívüli csúcstalálkozója éppen ezért lezárta a stratégiai türelem és az aktív semlegesség korszakát. A külügyminiszteri találkozón a GCC-államok mellett részt vett Törökország, Egyiptom, Pakisztán, Szíria, Jordánia és Azerbajdzsán is.

A hat GCC-tagállam kinyilvánította, hogy biztonságuk egységes: bármelyik tagállam (legyen az Katar gázmezője vagy Szaúd-Arábia finomítója) elleni támadás a teljes blokk elleni agressziónak minősül. A GCC tagjai az ENSZ Alapokmányának 51. cikkére hivatkoztak, amely megteremti a jogi alapot egy Irán elleni közvetlen, önvédelmi fellépéshez. Korábban Omán vagy Kuvait igyekezett közvetítő szerepet betölteni Teherán és a Nyugat között, de az iráni háború kiterjedésével ez a lehetőség megszűnt. A GCC-államok egyértelművé tették, hogy nem zárják be a területükön lévő amerikai támaszpontokat és szolidárisak azokkal a tagokkal, amelyek közvetlen fenyegetésnek vannak kitéve.

Az Öböl-menti Együttműködési Tanács konkrét célpontokat jelölt meg, amelyek ellen a támadás azonnali katonai megtorlást von maga után. Ezek közé tartoznak a sótalanító üzemek és az energiaexport további központjai. Ha Irán továbbra is szándékosan támadja az olajfinomítókat, a GCC teljes katonai erejével csatlakozik az Egyesült Államok vezette hadművelethez.

Gazdasági túlélési stratégia

A konfliktus miatt a globális biztosító cégek kivonultak a térségből. A GCC-országok ezért az összesen mintegy 4 ezer milliárd dolláros értéket kitevő állami befektetési alapjaikat használják fegyverként a gazdasági összeomlás ellen. Szaúd-Arábia és Abu Dhabi saját kártérítési alapot hozott létre a biztosítók kivonulása miatt. Az állam így közvetlenül garantálja a tartályhajók és a rakományok értékét.

A Hormuzi-szoros blokádja miatt a GCC tagországai a szárazföldi útvonalak felé fordultak. A Vörös-tengeri kikötőkből (Dzsedda, Janbu) induló teherautó-konvojok és vasúti szerelvények szállítják az árut a belső területeken keresztül az Emírségekbe és Kuvaitba.

A befektetési alapok milliárdos tőkeinjekciókkal tartják életben a helyi bankrendszert, hogy megakadályozzák a hitelezés leállását a háborús kockázatok miatt. Annak ellenére, hogy a régiót „magas kockázatú” zónává minősítették, a technológiai és AI-projektek (például a szaúdi Vision 2030) finanszírozása folytatódik, hogy a külvilág felé a stabilitás képét mutassák.

A gazdag arab államok most rengeteg pénz árán próbálnak időt vásárolni, hogy kitarthassanak a konfliktus végéig, de az iráni támadások célja már olyan károk okozása, melyek hosszú távon is ellehetetlenítik a GCC-tagországok energiaexportját a térségből.