A „legújabb mechanizmus” – avagy kritikai hangok a közgazdászoknál

Érzékelhetően óriási volt az érdeklődés a legutóbbi, Veszprémben rendezett közgazdász-vándorgyűlés iránt. Teltházas rendezvényként számolt be róla a sajtó, ennek ellenére nem kapott kellő hangsúlyt a közbeszédben az, hogy a résztvevők záródokumentumként egy gazdaságpolitikai javaslatcsomagot tettek le a kormány asztalára. Erről is kérdeztük Pleschinger Gyula mérnök-közgazdászt, a Magyar Közgazdasági Társaság elnökét, az MNB Monetáris Tanácsának korábbi tagját, aki reméli, hogy javaslataikat hasznosítják a gazdaságpolitika irányítói.

Jól tudom, hogy egy régi hagyomány, miszerint az éves Közgazdász-vándorgyűlés gazdaságpolitikai irányt próbál mutatni a mindenkori kormányzat számára?

Ez mindig is így volt. Ettől nyernek értelmet a vándorgyűléseink, amelyek a Magyar Közgazdasági Társaság rendezvényeinek flottájában a zászlóshajónak számítanak. Idén is közel hétszázan – jellemzően gazdasági vezetők, üzletemberek, egyetemi tanárok, miniszterek, államtitkárok, jegybanki vezetők – találkoztak azzal a céllal, hogy kendőzetlen őszinteséggel adják elő, illetve vitassák meg szakmai körben a gazdaságpolitikát érintő gondolataikat. Igyekszünk tükröt tartani a kormányzat elé, de nem egyoldalú kritikáról van szó, hanem párbeszédről, aminek a végén összefoglaljuk a legfontosabb megállapításokat és javaslatokat. Reménykedünk abban, hogy a gazdaságpolitika irányítói kíváncsiak ezekre és hasznosítják munkájuk során.

A vándorgyűlés helyszíne Veszprém volt, aminek gazdaságtörténeti szimbolikája van. Utoljára 1968-ban rendeztek ezen a megyeszékhelyen vándorgyűlést. Abban az évben, amikor bevezették a szocialista korszak legnagyobb gazdaságpolitikai irányváltási kísérletét, az úgynevezett Új Gazdasági Mechanizmust.

A fiatalabbaknak érdemes felidézni, hogy akkoriban az volt napirenden, hogy miként lehetne a szovjet recept alapján bevezetett tervgazdálkodást a piacgazdaság néhány eszközével finomhangolni, a szocialista hiánygazdaságot valamilyen működőképesebb modellel felváltani. Érdekes párhuzam, hogy az idei veszprémi vándorgyűlés is elemezgette egy gazdaságpolitikai korrekció lehetőségeit és következményeit, mert ugye számos olyan kormányzati intézkedés történt az elmúlt évek során, amelyek a piacgazdasághoz úgyszólván nincsenek közel.

Mely intézkedésekre céloz?

Az árstopokra, árréstopokra, kamatstopokra, különböző hirtelen, olykor visszamenőleg kivetett szektorális adókra. Ad-hoc intézkedésekre, amelyek a piacgazdaság működési logikájához nemigen passzolnak. Sok előadás és szekcióülés szólt arról, hogy ezeknek az intézkedéseknek hol jelentkezik a hasznuk és melyek a kockázataik. Nem kérdés, hogy kicsi és nyitott gazdaságunkban a gazdaságirányítás nincs igazán könnyű helyzetben. Mivel az értékláncokba mélyen be vagyunk épülve, evidenciaként kell kezelnünk, hogy a geopolitikai feszültségek, a deglobalizációs folyamatok, a blokkosodás hatással van a helyzetünkre. Ha bármilyen megrázkódtatás mutatkozik a világgazdaságban, akkor annak a következménye elkerülhetetlenül nálunk is megjelenik.

Pedig ezeknek a lépéseknek döntően szociális, társadalmi vonatkozásaik vannak! Azt gondolhatnánk, hogy egy demokratikus legitimációt élvező mindenkori kormányzat számára a népjólét fenntartása kell, hogy legyen az elsőrangú feladat. Vagy nem?

Igen, én is azt gondolom, hogy a kormányok vállalt kötelessége, hogy az állampolgárok számára biztonságot és jólétet biztosítsanak. Az első kérdés az, hogy miből teszi? Ha a jóléti célú intézkedéseket a gazdaság növekedéséből, illetve a költségvetés bevételeinek racionális felhasználásából fedezi, akkor az helyes, mert fenntartható. Ha ez nem így van, akkor annak előbb-utóbb meglesz a böjtje. Emlékezzünk vissza: 2021 őszén, 2022 tavaszán is ilyen jóléti intézkedéscsomagot hoztak, ami aztán rekord magas inflációval hálálta meg magát. A jóléti cél csak rövidtávon érvényesült. 2022 első félévében a háztartások fogyasztása 7 százalék körüli értékre gyorsította a gazdaság növekedését, ami aztán gyorsan kifulladt.

Most megint választási év előtt állunk. A 2021-2022-es forgatókönyv Ön szerint megismétlődhet?

Ezek a veszélyek fennállnak, amennyiben az osztogatásnak az alapja nem a fenntartható gazdasági növekedés. Ez utóbbira azonban sajnos jelenleg nem építhet a kormány. Éppen ezért a vándorgyűlés alapkérdései azzal voltak kapcsolatosak, hogy miként tudjuk megőrizni a gazdaság stabilitását a kiszámíthatatlanul változó körülmények közepette, hogyan tudjuk a növekedés feltételeit megteremteni, és melyek lehetnek a kitörési pontok?

Kialakult ezekben közös nevező?

Hogyne, le is tettük javaslatainkat a döntéshozók asztalára. Nagyon fontosnak gondoljuk például, hogy a fiskális és a monetáris politika újra valamifajta egységes stratégia mentén, összedolgozva működjön. Jelenleg azt látjuk, hogy a szigorú monetáris politika mellett egy laza, nagyon erősen támogató fiskális politika érvényesül. Márpedig ez a kettő nem igazán tud hatékonyan együttműködni. Valamilyen kompromisszumra kellene jutni ebben.

Mi kell ahhoz, hogy ez a kompromisszum létrejöjjön?

Érdemes volna alaposan újra gondolni például a kis- és közepes vállalkozókat érintő ösztönzést, ami támogatási programok keretében megy jelenleg végbe. Úgy látjuk, hogy nem egyenszilárdságú támogatást kellene adni jóformán boldog-boldogtalannak, hanem kiemelni azokat a területeket, ahol valóban van növekedésre, kitörésre lehetőség és oda kellene irányítani a szűkös pénzeszközöket.

De vajon könnyű-e megjósolni, hogy melyek azok a területek, ahonnan csupán egy kis pénzügyi segítség hiányzik a sikerhez?

Ott, ahol innováció van, ahol termelékenységnövekedés várható, ahol az exportképesség javulhat, ahol a támogatás révén emelni lehet a hozzáadott érték szintjét. A digitalizáció terén kicsit későn kaptunk észbe, régiós társaink jobban kihasználták az abban rejlő lehetőségeket – gondoljunk csak a cseh, lengyel, román webáruházakra -, a mesterséges intelligencia alkalmazása, fejlesztése terén lehetőségünk lenne élre törni. Politikailag érthető, ugyanakkor nem hatékony dolog a versenyképtelen vállalkozások túlélésére költeni a forrásokat, csak hogy megmaradjanak a munkahelyek. Ez luxus. Hozzáteszem, például a HIPA-n keresztül az állami döntéshozó egyébként pontosan látja, melyek azok a cégek és szektorok, amelyeknél legjobban hasznosulhat a támogatás.

A kormány jelentős összegeket ad egyes multicégeknek támogatásként azért, hogy betelepülésre ösztönözze őket. Mennyire célravezető ez a módszer, amikor az a tapasztalat, hogy a betelepült világcégek kevese folytat Magyarországon például termékfejlesztést?

A nagy nemzetközi cégekre szükség volt a rendszerváltozást követően annak érdekében, hogy fejlett nyugati technológiák, folyamatszervezések, munkakultúra érkezzen az országba. Szükség volt rájuk 2010 után is annak érdekében, hogy az akkori magas munkanélküliség felszámolható legyen. Jelentős részben nekik köszönhető az a közel egymillió új munkahely, amely az évtized második felére megteremtődött – azzal együtt, hogy az így keletkezett, és valóban magas technológiai színvonalat képviselő munkahelyek viszonylag alacsony hazai hozzáadott értéket teremtenek. Az évtized utolsó harmadától azonban célszerű lett volna irányt váltani és azt mondani, hogy mostantól csak olyan befektetőket várunk, akik magas hozzáadott értéket teremtő, mérnöki, fejlesztői, kutatói pozíciókat biztosító munkahelyeket hoznak létre Magyarországon, elsősorban magyar munkavállalók részére. Ez nemzetpolitikai kérdés is, hiszen csak így érhető el, hogy a jól képzett diplomás szakemberek karrierépítés céljából ne vándoroljanak el az országból.

A munkahelyteremtésen túlmenően feltételezhető-e az, hogy az eddig hazánkba települt külföldi beruházásokhoz adott állami támogatások megtérülnek?

Nem tudjuk pontosan. A támogatásokat csak megtérülés alapon, befektetésként volna szabad értelmezni a részünkről – egyébként ez is szerepel az ajánlásunkban. Ez lehetetlen úgy, hogy például nincsenek publikus adatok arra vonatkozóan, hogy ha egy ipari park létrehozása érdekében kivonunk a művelésből egy területet, akkor az a mezőgazdaság teljesítményében mekkora mínuszt okoz? Nem rendelkezünk adatokkal arra vonatkozóan sem, hogy ezek a területek a művelésből való kivonást követően mennyit érnek és mennyibe került az őket kiszolgáló infrastruktúra kiépítése.

Mi az, amit tudunk ezen összegek megtérüléséről?

Ha az elmúlt másfél évtizedben ilyen céllal átutalt, publikusan megjelent pénzeszközöket összeadjuk és elosztjuk a közvetlenül létrejött munkahelyek számával, akkor az derül ki, hogy tíz év átlagában egyetlen munkahely 12-14 millió forintjába került az adófizetőknek. És ez csak a pénzbeni támogatás, tehát az előző válaszomban említett tételekkel nem számol. Ameddig persze, az így létrejövő munkahely egy magyar munkavállaló számára teremt munkalehetőséget, azaz egy magyar család megélhetését segíti, addig lehet és érdemes a megtérüléssel kapcsolatban számításokat végezni, és itt figyelembe venni a családpolitikai szempontokat is. Ugyanakkor, ha azt látjuk, hogy a megteremtett munkahelyeken a világ más tájairól érkező munkavállalók jelennek meg – azaz a támogatásokkal egy külföldi munkahelyet teremtünk -, joggal merülhet fel a kérdés, hogy vagyunk-e ennyire gazdagok... A támogatások odaítélését megelőzően tehát komolyan mérlegelni kellene, hogy milyen minőségű külföldi tőkebefektetést érdemes idevonzanunk, milyen áron és a támogatásokkal létrejövő beruházások várhatóan mennyi magyar és mennyi külföldi munkavállaló számára biztosítanak munkalehetőséget.

Mint az MNB Monetáris Tanácsának volt tagját kérdem, Önt mennyire érintette meg mindaz, amit manapság a politikai közbeszédben MNB-botránynak neveznek?

Amikor MNB-botrányról vagy jegybank-botrányról hallok – és ez még mostanában is meg-megtörténik -, elszomorít, mert ez a minősítés igazságtalanul vet árnyékot magára az intézményre és néhány kivétellel a vezetőváltást megelőzően ott dolgozó szakemberekre is. Úgy gondolom, helyesebb lenne a Pallas Athene Alapítvány(ok) működésének, gazdálkodásának anomáliáiról, ezzel az alapító MNB-nek okozott esetleges veszteségekről beszélni, és a válaszokat elsősorban az alapítványok kuratóriumi, felügyelő bizottsági tagjainál keresni. Nyilvánvalóan naivitás lenne azt gondolni, hogy az MNB néhány, nagyon kisszámú vezetője nem látott rá az alapítványok működésére, de az MNB egyéb alkalmazottai és a Monetáris Tanács tagjai is távol voltak az alapítványok gazdálkodásával kapcsolatos ismeretektől. Emlékszem, amikor egy tanácsbéli tagtársam próbálta elérni, hogy a Tanács tagjai valami információt kaphassanak az alapítványok működéséről, az MNB akkori elnöke világosan közölte: a Monetáris Tanácsnak semmi köze nincs az alapítványok ügyleteihez, mert azoknak a monetáris politikai döntéshozatal során semmiféle jelentőségük nincs. Annak mindenféleképpen örülök, hogy az MNB új vezetése – élve az alapítói jogosítványokkal – határozott lépéseket tett és tesz annak érdekében, hogy az alapítványok működésével kapcsolatos kérdések megválaszolásra kerüljenek, és az esetleges alapítói veszteséget minimalizálják.

Közelegnek az ünnepek, a szabadidejét mivel tölti?

A családommal főként. Mellette világ életemben sportoltam: úsztam, sokáig versenyszerűen öttusáztam, síeltem. Amikor a versenysportot abbahagytam, teniszezni, szörfözni, vitorlázni, biciklizni kezdtem és persze lovagoltam rengeteget. Pár éve azonban elvesztettem azt a lovamat, akivel húsz év alatt oly mértékben összeszoktunk, hogy számomra a halálával lezárult életemnek ez a fejezete. Az unokáim viszik tovább a lovaglást.

Szemlátomást jól tartja magát! Ennyit számít az életmód?

Köszönöm, de világ életemben mozgással kezdtem a napot és amíg nem muszáj, nem mondok le erről. Minden munkakezdés előtt, hattól hétig sportoltam, utána már friss fejjel, sokkal hatékonyabban tudtam és tudok dolgozni. Szerintem ennek köszönhető, hogy többnyire semmi sem tudott túlságosan felidegesíteni. Állítom, és ez kéretlen tanácsom is az olvasónak, a stressz elleni legjobb módszer a testmozgás.