Bereményi Géza: Két szakasza van az életünknek: az élet és a karrier

Interjú2019. júl 20.Fodor Sándor

Bereményi Géza, Kossuth-díjas író, filmrendező, dalszövegíró hálás interjúalany. Pontosan érkezik, az elmaradhatatlan cigarettás doboz és a tűzcsiholó készülék pedáns rendben az asztalon, az ártatlan pohár sör, amit fél óra alatt el lehet felejteni, diszkréten ringatózik. A mondatait akár azonnal küldhetnénk nyomdába, annyira precízen és szabatosan fogalmaz, ugyanakkor eredeti látásmódjának köszönhetően mindig ott bujkál a mosoly a szavai között, miként a szemében és a szája szegletében is. S mivel különös érzéke van a dolgok fonákjának és összefüggéseinek érzékeltetéséhez, megnyilatkozása olykor felér egy szemináriummal. Gézával hamarosan megjelenő önéletrajzi regényéről beszélgettünk.

Egy önéletrajzi könyv írása kicsit az emlékezés, a memória kötelező reggeli tornája.  Mi az első kép, amit fel tud idézni az életedből?

Másfél éves lehettem, a konyhában feküdtem a viaszos vászon asztalon, egy asszony hajolt fölém, aki tisztába tett éppen. Szoba-konyhás lakásban laktunk, a nagyapám és a nagyanyám neveltek, mert édesanyám leadott nekik, ő csak látogatóba járt oda. Ez az asszony a nagyanyám volt, a haja csiklandozta a mellemet, mert egészen közel hajolt és becézett és csókolgatott és három különböző arcot vágott, miközben egy szót mondott szótagolva. Először csücsörített, aztán széthúzta a száját, végül pedig kitátotta, vagyis három szótagot ismételgetett. Később megkérdeztem, hogy mit mondott, amikor háromféle arcot vágott szótagolva és kiderült, hogy ismételgette az általa használt nevemet: Lulika. Ez a Lurkó becézése volt, apám hívott Lurkónak, de ő eltűnt és csak 15 éves koromban ismertem meg.

Arra a napra emlékszik, amikor megismerte?

Pontosan emlékszem, mert híres nap volt, 1961 április 12, szerda, akkor lőtték föl Jurij Gagarint, az első embert a világűrbe. És iskola után elmentem nagyanyámhoz ebédelni, majd kimentem a Teleki térre a nagyapám standjához. Na, ki van itt, fogadott ezzel a kérdéssel a nagyapám és bemutatott egy ismeretlen férfit, aki az apám volt.

Melyik időszakot idézi föl a regényben?

Szakaszokra osztható az életem, amiből az első 20 évet szerettem volna megírni. Hat éves koromig egy helyen nevelkedtem, egy környezetben a nagyapámmal és a nagyanyámmal. Utána elkezdtem az iskolát, akkor a nevemet is megváltoztatták, 15 éves koromban egyszerűen kiléptem onnan és soha többé nem mentem vissza abba a lakásba, ahonnét eljöttem a nevelőapámtól és az édesanyámtól. Aztán vidékre kerültem kényszerűségből, kollégista lettem Pápán, itt érettségiztem, majd Pesten jártam bölcsészkarra, de akkor már megint édesanyámmal laktam, illetve albérletekben.

Miért pont az első 20 év?

Mert valójában az első 20 évet nevezhetjük ÉLET-nek. Egy hajlott korú orvosprofesszor, egy nagyon okos és bölcs ember mondta nekem egyszer, hogy az ember életének két szakasza van. Az élete és a karrierje, amit nem a szó csúnya értelmében használt, nem sikerre törtetésként értelmezte, hanem a munkával eltöltött időt hívta így. S ha visszagondolunk, tényleg hosszúnak érezzük a gyerekkort, hosszúnak a kamaszkort, az ifjúkort, de mikor belépsz első nap a munkahelyedre, hogy elkezdj dolgozni, szinte pillanatok alatt eljön az utolsó nap, amikor befejezed a munkát. Ha sikerül megérni az öregkort, az majd ismét lassú lesz. És velem is minden megtörtént az első 20 évben. Sok memoárt elolvastam, de a legjobbak nem írnak a karrierjükről, mert az mindig dicsekvés. Kivel találkoztak, mit mondtak, mit tettek, milyen remek ötleteik és cselekedeteik voltak. De ezt kiegészíteném azzal, hogy mit mondott Kodály Zoltán, amikor meghallotta Bartók Béla New York-i halálhírét. Egyben értékelve a saját és Bartók életpályája közötti különbséget. Kodály azt mondta: azzal, hogy Bartók kiment Amerikába, a nehezebb életet választotta, de a könnyebb karriert. Viszont azzal, hogy én Magyarországon maradtam, a könnyebb életet választottam és a nehezebb karriert.

Csak azt írja le és csak az szerepel a könyvben, ami tényleg megtörtént?

Ebben a kijelentésben a „csak” szó a legfontosabb. Csak azt, amire emlékszem, amit fel tudok idézni. És rájöttem, hogy hinnem kell abban és utána kell gondolnom, hogy miért éppen azok a részek maradtak meg az emlékezetemben. Akkor is, ha jelentéktelennek tűnnek. Addig kell kapargatni az anyagot, amíg rá nem jövök, hogy miért maradt meg bennem. S ha ezeket a sávokat egymás mellé rakom, egy nagyon érdekes mozaik kép kerül elő. Érdekesebb, mint maga az élet az üresjárataival, mert rájövök, hogy mi történt velem igazából. Olyan, mint a mélyáram. Csak a mélyáram marad meg, azt kell elhinned, annak kell megtalálni a jelentését és jelentőségét. És így később visszanézve, ha jelentőséget tulajdonítasz neki, akkor kivirágzik.

Izgalmasan hangzik. Megosztana valamit, amire rájött az életedből?

Hat éves koromig egy udvarban nevelkedtem felnőttek között. Szoba-konyhás lakásokból állt a földszintes ház, s mindenki velem törődött, emiatt nagyon korán fejlődni kezdtem, három és fél éves koromra megtanultam olvasni. És rájöttem, hogy közben és utána is engem a felnőttek érdekeltek. Óvodában például soha nem játszottam a többiekkel. Vannak ilyen gyerekek, akik nem tudnak játszani a társaikkal, unják őket és inkább az óvó néni vagy az óvó bácsi körül sertepertélnek. Korán megtanultam, hogy a felnőttek dolgai át vannak szőve politikával. Amikor kiscsoportos óvódás voltam, akkor apácák jártak át hozzánk a Szent Rita kápolnából. Aztán egyszer csak eltűntek és óvó nénik meg óvó bácsik jöttek helyettük, meg tánccsoportok és gyakoroltak valami felvonulásra. Én meg elmentem a kápolnához és ott az ablakban láttam három fityulás apácát és kérdeztem, hogy miért nem vagytok az óvodában? Azt válaszolták, hogy mert mi most Istennel vagyunk. És boldog, szelíd volt az arcuk, mint a betegeké. Kérdeztem, hogy jó ott most nektek? Bólintottak, hogy igen, most nagyon boldogok. Aztán ezt elmeséltem otthon az udvaron Karolinának, a szomszéd asszonynak, akinek ilyen vaslemez volt az egyik lábán és Karolina felvilágosított, hogy nem sokáig lesznek boldogok az én apácáim, mert el kell menniük kalauznőnek. A kalauznőket is ismertem, drabális teremtések voltak, hidegtől kicsípett arcú, durva nők, hát hogy lehetnének ilyenek azok, akik az Istennel vannak. De Karolina megnyugtatott, hogy majd ők is durvák lesznek. Így értettem meg a rendszerváltásokat.

Könnyen kiigazodott a felnőttek beszédében? Hiszen azokban az időkben gyakran mondtak mást, mint amit gondoltak.

Egy gyerek azt rögtön megérzi. Most is észreveszem, talán azokban az időkben kupálódtam ki. 

A környezetében is létezett ez a kettős beszéd?

Persze. Első elemista voltam, amikor meghalt Sztálin. Bemondták az iskolában, föl kellett állni. Ilonka néni, aki bejárónőként dolgozott a nevelőapám és az anyám lakásába egy lecsúszott erdélyi úrinő volt, és ha kértem, hogy csináljon rántott húst, mindig azt mondta, hogy ő nem tud. S amikor történt ez a szomorú eset Sztálin bácsival és elmondtam neki, láttam, hogy valami kellemetlen kifejezés futott át az arcán. Te nem vagy szomorú, hogy meghalt a Sztálin bácsi, kérdeztem most már én is ravaszul. Azt mondta, hogy egyáltalán nem, mert Sztálin bácsi nagyon engedetlen és önfejű volt és nem hallgatott az orvosokra. Azért halt meg. Az orvosok mondták neki, hogy mit szabad enni és mit nem, Sztálin bácsi viszont mindig azt ette, amit szeretett. És vérhast kapott és meghalt. Ugye nektek nem mondták, hogy vérhasban halt meg, kérdezett vissza Ilonka néni. Persze rögtön tudtam, hogy félreinformál, ezért megkérdeztem, hogy mi volt Sztálin bácsi kedvenc étele. A rántott hús, felelte Ilonka néni.

Mindig nehéz úgy megírni az idők változásait, a politikai fordulatokat, hogy az ne legyen túlságosan didaktikus. Hogy lehet elkerülni ezt a csapdát?

Az írás varázslata, hogy kicsi történetből nagyot tudsz csinálni. Figyelni kell az apró mozzanatokra. A Kádár korszak kezdetét, az idők színeváltozását nagyon élesen éltem át. Azokra a dolgokra figyeltem, amikre talán senki az iskolában, csak én. Volt egy évnyitó, akkor már nyolcadikos voltam a Cukor utcai iskolában. Rengeteg ember zsúfolódott be díszterembe, szülők, az iskola összes tanulója, tanárok. A díszvendég egy korabeli politikus volt, akinek a fia is oda járt. Ő mondta a beszédet, Marosán Györgynek hívták. Volt egy rendkívül pimasz osztálytársam, aki egyfolytában gúnyolta az ilyen embereket és ott ült mellettem. Marosán kilépett a mikrofonhoz, „kedves lányok és kedves fiúk”, s fölnézett a levegőbe, hosszú hatásszünetet tartott. Nagy pozőr volt. És síri csend lett. Aztán ebbe az éles csendbe a mellettem ülő osztálytársam, a pimasz, hangosan belekiabálta, de úgy, hogy mindenkinek, még Marosán Györgynek is hallania kellet, hogy „Elfelejtette”! Most nevet és én is azt gondoltam, hogy röhögni fogok, de néma, ijedt csend támadt. Mintha senki nem hallott volna semmit. Több száz ember nem hallott semmit. És akkor jöttem rá, hogy új korszak kezdődött.

Voltak személyes kis lázadásai a korszak ellen?

Tizenöt éves voltam, amikor egy életre szakítottam a nevelőapámmal, aki el is tűnt az életemből. Magamra maradtam a nagyszüleimmel, akik szerettek és az édesanyámmal, aki megszeretett, mint magányos, elvált asszony. És a hitelemet nem rontotta többé a nevelőapám azzal, hogy azt mondogatta, biztosan börtönben fogom végezni. Neki is érdekes életútja volt, amit meghatározott, hogy az édesapja Nagybánya polgármestere volt és a háború után fölakasztották a románok, vagyis sötét történetből jött. 

Hogy került Pápára?

El kellett jönnöm a pesti iskolámból, s az egyik osztálytársam előzőleg már Pápára ment tanulni. Az édesanyja intézte, aki gyermek pszichiáter volt. És anyám hozzá ment tanácsért, hogy mit csináljon velem, a jövő tanévben hová fogok járni, mivel Pesten nem járhattam középiskolába. Pápa egy teljesen békés, bezárkózott kisváros volt, bakonyi falvakból jöttek kollégistának gyerekek, becsületes fiúk között voltam, akik befogadtak.

Hasznára vált?

Teljesen. És egy nyári szünetben a pápai igazgatóm szabadított ki a rendőrségről.

Újabb lázadás?

Belekeveredtem egy ügybe a Balatonon, s a rendőrök kézről kézre adtak. A füredi rendőrségről elvittek a veszprémi kapitányságra, ahol kiderült, hogy az ő provokatőrük húzott bele az egészbe, aki egyetemista volt, de nyaranta a rendőrségen dolgozott.

Mit követett el?

Az egyetemista fickó, aki provokatőr volt, szálláshelyet adott nekem, mikor a Balatonon csavarogtam. Ő mondta, hogy a bambis üvegeket szedjük össze, vigyük be Veszprémbe, ahol vissza lehet váltani és megfelezzük a pénzt. Így is történt, harminc-harminc forintot kaptunk, elmentem Balatonfüredre, ott már vártak a rendőrök és bevittek egy nagy csoport csavargóval, de csak engem tartottak ott. Ezt az esetet is most már más szemmel tudom boncolgatni, hogy ki miért mondta azt, amit mondott és miért tett úgy. A füredi rendőr reform rendőr volt, a veszprémi kapitányságon pedig a megye ura, egy Horváth nevű százados, aki ki akart nyírni, mert szüksége volt bűntényekre és azon a nyáron a magamfajta tinédzserek voltak a fő ellenségek. És a Kádár-korszaknak ebben is benne volt az egyik fő jellegzetessége. Ez az „egyrészt-másrészt”. Egy rossz mozdulat és agyonvernek. És a vége mégis az lett, hogy rám nézett Horváth százados és azt mondta az embereinek, hogy engedjétek el. Kivittek az utcára és otthagytak. Másrészt viszont három napig vallattak, pofoztak, pedig csak egy a provokatőrük által beugrasztott fiú voltam.

Mennyire kitárulkozó a regényben? A bűnei is benne vannak?

Benne, sőt a butaságaim is.

Sok bűne volt?

Nem, mert nem volt rá módom. Ha lett volna módom, akkor sok lett volna.

Nem maradtak ki eltitkolt dolgok a könyvből?

Csak elfelejtettek maradtak ki, eltitkoltak nem.

Az nem titok, hogy mi lesz a könyv címe?

Egyet biztosan tudtam. Mivel jellegzetesen magyar történet, ezért a magyar szónak bent kell lennie a címben. Fél évig gondolkodtam, hogy milyen szót kapcsoljak hozzá, amikor eszembe jutott a kedvenc olvasmányom a Copperfield Dávid. Ebben a Dickens regényben a főhős, Copperfield ugyanúgy nem ismerte az apját és ugyanúgy nevelőapát kapott, mint én. Így lett a könyv címe: Magyar Copperfield.