Dopping: emberkísérlet mellékhatásokkal és áldozatokkal

Extrém dolognak számít annak a tizenötéves gyereknek az esete, akit nemrég doppingoláson kaptak?

Mindenképpen extrém a helyzet, ezek a fiatalkorúakkal történt események megrázóak mindenki számára. A WADA kódex is külön felhívja rá a figyelmet, hogy

kiskorúak esetében automatikusan vizsgálni kell a környezet felelősségét is, legyen szó szövetségről, edzőről vagy akár szülőről, hiszen azt nem lehet elhinni, hogy egy tizenöt éves gyerek saját ötlettől vezérelve, senki tudomása nélkül nyúlt tiltott szerekhez.

Ő ebben az értelemben áldozat, nem pedig egy olyan cselekvőképes ember, aki rendelkezik minden információval, tisztában van a kockázatokkal, majd meghoz egy döntést. Nagyon jó dolognak tartom, hogy a hatóságok foglalkoznak az üggyel.

Az egy érdekes dolog lehet, hogy vajon sikerül-e megtalálni a felelősöket…

Olyan értelemben nincsenek illúzióim, hogy egyértelműen sikerül majd bizonyítani, hogy mi történt, ám a részleges felderítés is fontos, így az ügy nem marad következmények nélkül s lesz visszatartó ereje is. Nagyon fontos, hogy az ügy lezárulta után le kell ülni a szövetséggel, a klubbal, a szülőkkel tudatosítva bennük azt, hogy vigyázni kell a gyerekekre annak érdekében, hogy ilyen helyzet se gondatlanságból, se tudatlanságból ne fordulhasson elő.

Olykor kipattannak doppingügyek, de mekkora lehet a látencia, mennyi olyan esemény lehet, amiről a közvélemény nem szerez tudomást?

Úgy látom, hogy viszonylag kevés olyan ügy létezik, ami nem kap nyilvánosságot, sőt, inkább az látszik, hogy a nagy doppingügyeket – elég csak az orosz eseményekre, vagy a seefeldi északi sí-világbajnokságra gondolni, ahogy összehangoltan lépett föl több hatóság és tizenhat helyszínen volt házkutatás Ausztriában és Németországban – kifejezetten az oknyomozó újságírók robbantják ki. A titkolózás senkinek sem az érdeke, a tömegtájékoztatás a dopping elleni közdelemnek nagyon is fontos része, úgy látom, hogy a nyilvánosság nincsen olyan nagyon lemaradva, ám nyilvánvaló, hogy a nyomozás érdekire is figyelni kell. Az persze már egy másik kérdés, hogy ezek az ügyek nem tükrözik százszázalékosan a doppingolás valódi mértékét, mert az analitika még mindig lemaradásban van. Az emberek sokkal többekről gondolják a versenysportolókkal kapcsolatban, hogy tiltott szereket használnak, mint amennyien ténylegesen lebuknak. Sokszor mondom: más dolog gyanítani valamit, s megint más azt bizonyítani.

Az tényleg egyfajta toposszá nőtte ki magát, hogy az analitika több éves lemaradásban van azokkal szemben, akik a szereket összerakják. Ez egy kicsit a dizájnerdrogokkal kapcsolatos helyzetre emlékeztet: amint sikerül az egyiket beazonosítani, az új cucc máris ott van a piacon.

Egy az egyben ugyanarról a helyzetről van szó, mi magunk is dizájnerszereknek nevezzük a tiltott szereket, legyen szó szteroidról vagy bármilyen más vegyületről, hiszen éppen olyanok, mint az említett dizájnerdrogok. Közös a probléma: nem ismerjük az összetevőket, nem tudjuk, hogy a vegyületek hogyan metabolizálódnak. Klinikai tüneteket látunk, s azokat próbáljuk meg gyógyítani.

De mi történhet egy ilyen szerhasználóval?

Összeomolhat a keringése, leállhat a légzése, vagyis életveszélyes állapotba is kerülhet, akár hirtelen szívhalál is beállhat. A tüneteket próbáljuk kezelni, de ténylegesen oki terápia – tehát, hogy az illető kap egy olyan gyógyszert, ami felfüggeszti a dizájnerdrog hatását – nem létezik.

Én nem kockáztatnám az egészségem és az életem, de jöjjön egy naiv kérdés: mi viszi rá ezeket az embereket arra, hogy az innen-onnan beszerzett cuccokat annak ellenére fogyasszák, hogy abba tönkre lehet menni, bele lehet halni? Valóban az „első akarok lenni”, a teljesítmény a legfőbb motiváció, vagy van ennek esetleg egy másik pszichés vetülete is?

Ez egy nagyon izgalmas kérdés, sokfajta pszichés vetülettel. Szakértői minőségben együtt működöm sportpszichológusokkal, akik egy új, a dopping kérdésével és a motiváció összetettségével is foglalkozó sportpszichológiai, hiánypótló tankönyvön dolgoznak. Ön azt mondja, hogy nem tenné kockára az életét – de nem is lesz Önből élsportoló, ahogyan belőlem sem.

S ő mitől az, ami?

Amikor az ember mérlegeli azt, hogy egy adott teljesítény érdekében kockáztatja-e az egészségét, egy sérülést, hogy valóban „feláldozza-e az életét”, a mindennapjait, a szabadidejét, mert hogy a versenysporttal mindez együtt jár, akkor ő még nem, vagy már nem élsportoló.

Közben pedig kettős dologról van szó, mert az emberek elvárják a versenysportolóktól, hogy az utolsó lélegzetükig ússzanak, fussanak, vagy addig kajakozzanak, amíg a savasodástól meg bírják mozdítani a karjaikat.

Ehhez motiváltság, elhivatottság, speciális tudatállapot szükséges, s ebben a kontextusban az egészség kérdése nem merül föl. Érdemes megnézni Lance Armstrong vagy Tyler Hamilton eseteit. Utóbbi a könyvében pontosan leírta, hogy

miközben egész nap a Tour-ért tekertek, éjjel viszont már az életükért, mert a sok EPO-tól annyira lelassult a keringésük, hogy az összeomlást kockáztatták. Hamilton nem félt, mert elfogadta, hogy a keletkező problémákat megoldják az orvosok s hogy „ez ezzel jár”.

A szerhasználati motiváció nagyon összetett kérdés, ám egyvalamit sosem látok: mégpedig a félelmet. A felvilágosító előadásokon is igyekszem a hangsúlyt az egészségkárósító hatásokra helyezni, merthogy orvosként látok szomorú eseteket, hallok valóban komoly egészségkárosodásokkal járó ügyekről. Viszont azt látom, hogy egy „igazi” élsportoló vagy egy „igazi” huszonéves mindezt nem hiszi el, mert úgy van vele, hogy persze vannak kirívó esetek, de vele ez úgysem történik meg.

Egyszerű járókelőként is feltűnő – főleg, amikor már itt a jó idő – hogy mennyi huszonéves fiatal „nőtt hatalmasra”, de olyan formában, hogy még a laikusoknak is egyértelmű, hogy kokszolnak. Velük ki foglalkozik, ki védi meg őket? Mert a profikat – ha használnak valamit – mégis csak ellenőrzi egy orvosi csapat, míg az amatőrök, hobbisportolók a körön kívül esnek.

Én is azt gondolom, hogy itt van az igazi probléma, jómagam is próbálom arra használni a versenysportot, hogy egy kicsit rávilágítsak a szabadidő- és hobbisportra is éppen azért, amit említett: ezeket a sportolókat nem védi semmi. Semmilyen komoly információ és ellenőrzés nincsen ezen a területen. A versenysportolók valamennyire képben vannak, hiszen kötelezően hallgatják az előadásokat, ellenőrzik őket, s mivel folyamatosan ott lebeg a fejük fölött, hogy egy lebukás karriervesztést, eltiltást hozhat magával, mindez elrettentő, visszatartó erővel is bír. Viszont egy hobbisportolót mivel lehet elrettenteni? El sem jutnak hozzá a releváns információk, ami pedig az interneten fellelhető, azok nagy része olyan szponzorált hirdetés a szteroidokkal vagy étrendkiegészítőkkel kapcsolatban, amik mivel eladni akarnak valamit, értelemszerűen minimalizálják vagy elhallgatják a negatív hatásokat.

Az egész arról szól, amit az a gyerek vagy fiatal szeretne: hogyan tud rövid idő alatt hatalmas és csodálatos izmokat növeszteni, amik viszont napjaink szépségideáljának fontos összetevői.

Egy rendkívül manipulatív világról van szó, s nagyon támogatnám, hogy ne lehessen tiltott szereket reklámozni, de ezt globálisan is megoldhatatlan probléma, semmit sem lehet tenni a hamis weboldalakkal, online áruházakkal szemben.  

Melyek a leginkább kitett, doppingérzékeny sportágak?

Mivel minden emberi képesség – koncentráció, állóképesség, erőnlét – befolyásolható, minden sportág lehet doppingérzékeny. Ki gondolná, hogy doppinggal meg lehet bukni bridzsben vagy jetski-ben?

A pozitív esetek kapcsán lehet rangsorolni, de hogy egy sportág mennyire érzékeny és fertőzött, az két külön dolog, bár az izomerő, vagy az állóképesség rettenetes mértékben befolyásolható.

Az sem egy utolsó szempont, hogy az adott sportágban mekkora pénz mozog, milyen hírnévre lehet szert tenni, mekkora médiafigyelem övezi. Néhány évtizedes távlatban meg lehet nézni, hogy egy-egy sportág, ahogyan kiemelt figyelmet kapott – ami természetesen nagyon jó dolog – sajnos vonzotta azt a sportolói motivációt is, ami szerint ő szeretne a legjobb lenni, hiszen híresebb lehet, több lesz a szponzori szerződés és magasabb a rajtpénz. De ebben az pillanatban jön a doppingérzékenység is.

A szavaiból úgy tűnik, hogy az edukáció nem eléggé hatásos, vagy rosszul érzem?

Ennek hatásosságát nehéz mérni, fontos lenne, hogy legyenek erre tudományos vizsgálatok, de senki sem foglalkozik ezzel. A versenysportolók esetében a statisztikai adatokkal, a doppingérzékeny sportágak vizsgálatával, az esetszámokkal ki lehet alakítani egyfajta képet, ám ezt a szabadidősportolóknál már nem lehet megcsinálni. Jó lenne, ha lennének olyan kutatások, amelyek anonim válaszok alapján derítenék föl, hogy a hobbisporolók honnan szerzik az információkat és a szereket, mit szednek, ki adta az ötletet, s hogy egyáltalán, hogyan érzik magukat. Ám ha a felvilágosítás rendszeres, szervezett és szakszerű, akkor annak van ereje s ebből a szempontból a versenysport rendben is van. A hobbisport kapcsán igyekszünk minden felkérésnek eleget tenni, eljárunk iskolákba, akár egyetemekre is, de ezek nem rendszeres módon történnek, persze örülünk, ha hívnak minket, de ez nem elég. Tettünk javaslatot arra, hogy a doppingtéma akár a drogprevenció keretein belül, de kerüljön be a Nemzeti Alaptantervbe, választ viszont nem kaptunk.

Nem tisztem ötleteket adni, de érdemes lenne sport-véleményvezéreket megkeresni azért, hogy adják át ők az infókat, hiszen szavuk a saját közösségeikben… legyen trendi tisztának és egészséges lenni egy olyan társadalomban, amelyikben az egészség most nem igazán fontos érték.

Ezzel egyetértek. Egyébként egyes országokban van olyan sportolói bázis, amelyik felvállalja ezt s részt is vesz felvilágosító programokban, a sportoló a nevét és az arcát adja hozzá; nem olyanok, akik megbuktak s most „törlesztenek”, hanem tiszta, doppinggal soha együtt nem emlegetett emberekről van szó. Itthon már az is hosszú évek munkája volt, hogy egyes szövetségek felfigyeljenek a dopping ellenes harcra, de mindez klubszinten már nem igazán igaz, bizonyos sportágak pedig nem is foglalkoznak vele. De az nem jellemző, hogy híres élsportolók tegyenek is valamit ebben az ügyben s részt vegyenek egy doppingellenes kampányban.

Milyen követkeményei lehetnek a doppingnak?

Minden gyógyszernek vagy beavatkozásnak van valamilyen következménye, így minden esetben mérlegelni kell a kockázat-előny tényezőt.

Ha valaki hajlamos az infarktusra és annak megvan a kockázata is, nagy odafigyelés mellett akkor is kell szednie kell az adott gyógyszert, ha az esetleg gyomorvérzést okozhat nála.

A doppingolás esetében az az egyik legnagyobb probléma, hogy elvileg tök egészséges emberek szednek mindenféle szereket s nem mérik, hogy hosszú távon mi történik egy egészséges hormonháztartású emberrel. A követkemények innentől beláthatatlanok; az igaz, hogy nem hal bele mindenki, nem lesz mindenkinek májelégtelensége vagy hatalmasra nőtt szíve, nem kap mindenki infarktust. Ám a dopping egy emberkísérlet, aminek vannak mellékhatásai és áldozatai is.