Kína tudatosan építi befolyását - Mindig a nyereséget akarják maximalizálni és minimumra csökkenteni a veszteségeket

Nemrég kínai elnök szignójával megjelent egy 12 pontos béketerv az ukrajnai háború lezárására. A dokumentum szövege azonban csalódást keltett sokakban, konkrétumok helyett tele van általánosságokkal.

Előszöris egy félreértést kell eloszlatni. A nyugati sajtó kezdte el béketervként emlegetni a dokumentumot, miközben a kínai címe – Hivatalos állásfoglalás az ukrajnai válság politikai rendezéséről – alapján egyértelműen kiderül, hogy nem konkrét cselekvési tervről van szó.

Az üzenete pedig tömören az, hogy mindenki nyugodjon meg végre, mindenkinek egy picit igaza van, tárgyaljanak, szállítsanak gabonát, legyen béke.

A béke megteremtésére vonatkozó akarat azonban őszinte, nem csak szóvirág?

A hidegháborús hangulat Kínára is kivetült, a nyugati sajtóban folyamatosan együtt szerepelnek Oroszországgal a gonoszok listáján. A nemzetközi kapcsolatokban való fennakadások, a magas energia- és nyersanyagárak, a termelési láncok megszakadása is ellentétes az érdekeivel.

Gazdasági fejlődéséhez nyugalomra van szüksége, Kína a stabil és nyugodt nemzetközi kapcsolatokban érdekelt, tehát abban, hogy minél hamarabb véget érjen a háború.

Mi volt a célja a dokumentum megszületésének? A puszta szépelgés szándéka nem jellemző a kínai vezetésre.

Egyrészről a belső közvélemény számára íródott.

A Hszi Csin-ping vezette kormányzatot globális szereplőként, Kínát pedig nemzetközileg is potens nagyhatalomként állítja be a kínaiak előtt, amely az olyan távoli problémákat is megoldja, mint az ukrán háború.

A fejlődő országok közvéleményének, illetve elitjének a megnyerését is célozza a kínai állásfoglalás.

A dokumentum azt bizonyítja, hogy Kína nem csak nagyhatalom, hanem van elképzelése a világ rendjének szabályozásáról,

alapvetően olyan álláspontot képvisel, amit az el nem köteleződött fejlődő országok is a magukénak éreznek. A konfliktusokat békésen kell rendezni, az országok szuverenitását és a jogos biztonsági igényeit tiszteletben kell tartani, a hidegháborús mentalitást pedig el kell kerülni.

Tehát olyasmiket mond, ami a harmadik világ országai fülének kedves. Ezzel úgy pozícionálja magát, mint a fejlődő országok képviselőjét a nemzetközi térben.

Valóban az?

Bizonyos ügyekben igen.

Amikor Kína a Szovjetuniótól és a nyugattól egyaránt eltávolodott, még az 1950–60-as években, akkor az államvezetés eldöntötte, hogy Afrika, Délkelet-Ázsia és minden „elnyomott” nép szószólója és támogatója lesz a világban. Végül beérett ez a törekvés,

mára sok tekintetben Kínát követi a harmadik világ.

Az ENSZ-ben általában úgy szoktak szavazni az afrikai országok, ahogy Kína.

Persze a harmadik világ országai is a saját pecsenyéjüket sütögetik, ezért próbálják elkerülni, hogy egyértelmű választásra kényszerüljenek Kína és a nyugat között. Nem sorakoznak fel teljesen az ázsiai nagyhatlom mögött sem.

Mi Kína célja a harmadik világgal?

Gazdasági és politikai motivációk hajtják a harmadik világ irányába.

A kínai gazdasági fejlődés logikája az, hogy kinőtte a saját piacát, a kínai cégeknek külföldi piacokra van szükségük.

A harmadik világ országaiban hatalmas potenciál rejlik felvevőkapacitás tekintetében, illetve nyersanyag- és energiaforrásként is fontos partnerei Kínának. Tehát alapvetően gazdasági kapcsolatokról van szó, amelyek azonban politikai befolyásra is átkonvertálhatóak.

Mondhatni tudatos befolyásépítés zajlik.

Az elsődleges azonban a kínai fejlesztési célok elérése, amihez szükség van a külső piacokra és nyersanyagforrásokra.

A nyersanyagforrásokról jut eszembe. Időnként felmerül az elemzők körében, hogy Kína az ukrán háború nagy nyertese lehet.

A kínaiak minden helyzetben a nyereség maximalizálására és a veszteségek minimalizálására törekszenek.

Kína nem akarta ezt a helyzetet, egyszerűen alkalmazkodik hozzá.

A nemzeti érdekeinek megfelelően lecsapott az orosz üzleti lehetőségekre, például diszkont áron vesz orosz olajat, gázt, 2022-ben a kínai-orosz kereskedelmi kapcsolatok 30 százalékkal bővültek, minden korábbi rekordot megdöntöttek a számok.

Ilyen szempontból nyertese lehet a háborúnak. Van azonban egy sor negatív hatása is a háborúnak Kínára nézve. Egy nap a jövőben majd húznak egy vonalat, és az excel táblázat alján a szám pirosat vagy zöldet mutat, ekkor majd kiderül, hogy inkább győztesei vagy vesztesei a háborúnak. De ez soká lesz.

Visszatérve az állásfoglalásra. Peking átvette a kezdeményezést a világban, mint béketeremtő?

Szeretne abban a színben feltűnni, hogy átvette a kezdeményezést.

Kína a béke fő propagálója a nagyhatalmak közül, szemben a „gonosz” Amerikával.

Azonban a kínai dokumentum szövege kicsit olyan, mint egy szépségkirálynő beszédsablonja. Világbékét szeretnének, kölcsönös előnyökön alapuló együttműködést, harmóniát, és még több világbékét.

Nem komolyan vehető politikai ajánlat, ahhoz legalábbis nem elég komoly, hogy ezzel átvegyék a kezdeményezést.

Ettől függetlenül Kína fontos szerepet játszhat a háború befejezésében. Már csak azért is, mert érdeke lenne a háború befejezése.

Emmanuel Macron áprilisban Pekingbe utazik, hogy a békéről tárgyaljon a kínai elnökkel. Ez már önmagában is szenzáció, miután úgy tűnik, hogy Európa egyre távolodik Kínától.

A covidjárvány előtt a német kancellár és a francia elnök rendszeresen tartottak csúcstalálkozókat a kínai elnökkel. A nagy gazdaságok, a nagyhatalmak vezetői néhány évente, vagy akár évente többször is találkoznak Kína vezetőivel. A koronavírus miatt elszoktunk ettől az intenzitástól, a kínai zéró covid politika miatt három évig teljesen elzárkóztak a személyes kapcsolatépítéstől, a diplomáciai találkozóktól. Most minden visszaépül, megélénkül a kínai diplomáciai aktivitás.

Sokkal több vendéget fogadnak, Orbán Viktort is Kínába látogat hamarosan, illetve több másik európai vezető is biztosan megjelenik idén Pekingben. A kínai politikusok is járják a világot.

Az utóbbi időben azonban úgy tűnik, hogy amerikai akarata szerint az európai vezetők is tartózkodóbbak lennének Kínával szemben.

Európa vezetőinek, különösen Macronnak mindig is volt egy olyan törekvése, hogy megteremtsék Európa „stratégiai autonómiáját”.

Ennek az lenne a lényege, hogy Európa ne váljon az Egyesült Államok uszályává, hanem legyen mozgástere, saját politikája a globális ügyekben.

Egy önálló pólust képezzünk a többpólusú világban. Ennek Macron az egyik fő szorgalmazója, és éppen a Kína kapcsolatokban lett volna jelentősége ennek az önállóságnak.

Európa és az Egyesült Államok érdeke sok tekintetben megegyezik, a kínai kapcsolatok terén azonban eltérőek. Az Egyesült Államoknak számtalan stratégiai, geopolitikai érdekütközése van Kínával, Európának azonban nincsen.

Mi alapvetően úgy tekinthetnénk a kínai kapcsolatokra, hogy ezek kizárólag gazdasági, profitábilis kapcsolatok. Nekünk nem kéne belemennünk Amerika Kína-ellenes politikájába.

Viszont a stratégiai autonómiatörekvésünket az amerikaiak nem nézik jó szemmel, hiszen nekik az a jó, hogyha Európa továbbra is az ő meghosszabbított keze és nem önálló szereplő.

Az ukrán háború azonban megerősítette az amerikaiak európai pozícióit, Európa biztonsága ugyanis csak és kizárólag az amerikai fegyvereken múlik. Ezzel mostanra gyakorlatilag nullára csökkent Európa mozgástere, beszorultunk Amerika alá.

Elképzelhető, hogy Macron látogatása egy próbálkozás arra, hogy egy picit megmutassuk, hogy mi is vagyunk még, és nem Washingtonban döntenek a mi kínai kapcsolatainkról. Az persze kérdéses, hogy néhány közepesen fontos üzleti megállapodáson kívül juthatnak-e valamire.

A németek azonban teljesen alárendelték magukat az amerikaiak Kína-politikájának.

A németek sem egységesek ebben a kérdésben. Németországban a Kína-ellenesek a hangosak, ez azonban nem jelenti, hogy Németország vagy akár Európa en bloc Kína-ellenes lenne.

Aki felelős kormányzati pozícióban van a kontinensen, az pontosan tudja, hogy Kína mennyire fontos az európai gazdaság számára, ezért próbálja normalizálni a kapcsolatokat.

Abban a pillanatban, amikor a kínaiak picit lazítottak a COVID-politikájukon, az első európai vezető, aki megjelent Pekingben, az Olaf Scholz kancellár volt. Tehát nem Macron az első.

Meg is kapta a magáét a zöldektől.

A koalíciós partnerek között van egy jelentős ideológiai megosztottság. A német zöldek különböző okok miatt az amerikai narratívát sulykolják, ők ideológiai alapon iszonyatosan Kína-ellenesek.

A Volkswagen azonban nem ideológiai alapon működik, vagy a nagy német iparvállalatok nem Kína-ellenesek, akiknek a fő piacuk Kína. Ők nyilván nyomást helyeznek a mindenkori német politikai vezetésre.

Most van egy ilyen leosztás, hogy Scholz a mérsékelt, aki próbálja tompítani a koalíciós partnerei irányából érkező Kína-ellenes kirohanások élét.

Európában is van egy pragmatikus, a Kínával való üzleti kapcsolatokban érdekelt oldal, elsősorban nyilván a nagy cégek, meg az általuk finanszírozott politikai erők, a másik oldalon meg vannak a nagyon ideologikus és nagyon jó amerikai kapcsolatokkal rendelkező politikai erők.

Nincs egységes európai Kína-politika, vagy Kína-stratégia. De nincs egységes német Kína-stratégia sem. Folyamatos vita zajlik Európában, hogy mit kezdjünk Kínával.

Ha nem születik meg sürgősen a béke Ukrajnában, akkor megtörténhet, hogy az orosz-ukrán konfliktus egy amerikai-kínai proxy háborúvá válik idővel?

Sokan azt mondják, hogy ez már most az.

A proxy háborúk nem szoktak mindig teljesen egyértelműek lenni. Kína felemelkedése alapvetően megváltoztatta a globális erőviszonyokat, azonban még mindig gyengébb, mint a nyugati világ. A nyugat ezért igyekszik megakadályozni azt, hogy Kína túlságosan megerősödjön.

A kereskedelmi háború, a technológiai blokád, a stratégiai bekerítési törekvés amerikai részről, ezek mind arra irányulnak, hogy meggátolják Kína felemelkedését.

A kínaiak meg nyilván próbálnak ebből a szorításból kitörni, megpróbálják szélesíteni a nemzetközi mozgásterüket.

Oroszország jöhet számukra szóba partnerként, mert hát nekik a közös ellenségük Amerika.

Mind a ketten az amerikai visszaszorítási kísérleteket tartják a legfontosabb egzisztenciális fenyegetésnek, ez összehozta őket.

A világ újra elindult egy olyan irányba, hogy kialakuljon két blokk.

Az amerikaiak által dominált nyugati blokk, amelybe Japán és Dél-Korea is beletartozik, az már létezik.

A másik blokk, ami még nem állt ennyire össze, de már körvonalazódik, az a kínai-orosz blokk, amely Iránnal és néhány kisebb országgal egészülhet ki.

Az is egyértelmű, hogyha ez a blokkosodás nem indult volna el, és nem számíthatnának Kínára amolyan csendestársként, akkor Oroszország nem merte volna megtámadni Ukrajnát.

Ha Oroszország egyedül lenne a világban, akkor valószínűleg nem vág bele egy ilyen veszélyes kalandba.

De úgy gondolta, hogy Kínával együtt már elég erősek ahhoz, hogy ezt a dolgot lerendezzék.

Az ukrán háború tulajdonképpen a két blokk összefeszülésének a tünete.

Ez nyilván nem azt jelenti, hogy az ukránok nem a szabadságukért harcolnak és mindenről az amerikaiak tehetnek, de ilyen jellegű háborúk akkor szoktak kitörni, amikor két blokk egymásnak feszül.

Ebből a szempontból nevezhető proxy háborúnak.

Ez azonban semmit nem von le az oroszok felelősségéből, és az ukránok szabadságvágyából.

Azonban tény az is, hogy komoly nagyhatalmi érdekek is húzódnak az események mögött.