Lehull a lepel a könnyűzenei piacról, a videómegosztókról, valamint a Trabant című slágerről

Azt mondta, hagyjam békén a délelőtti interjúval. Miért?
Ez igen egyszerű: nem szeretek korán kelni, éjszaka vagyok kreatív. Egy zenész akkor kezd élni, amikor más hazaér a munkából. Kovács Kati mondta azt, hogy számára a délelőtt nem is létezik. Ma már értem, hogy miről beszélt, noha egykor nem is gondoltam, hogy én művész leszek. Illetve bocsánat: könnyűzenész.

Miért helyesbít?

Sosem értettem politikától, rendszertől, bármitől és bárkitől függetlenül, hogy a könnyűzenét, mint művészeti ágat, miért nem ismerik el önálló irányzatnak.

Azt mondják, hogy a könnyűzene egy gazdasági alapokon nyugvó, önfenntartó művészeti forma.

Ez ugyan lehet, hogy hatvan százalékban igaz, de az előadók legalább negyven százaléka, könnyűzenét játszó művész. Zene van csak. Miként lehet behatárolni, hogy ez művészet, az meg nem. Rengeteg olyan könnyűzenész van, aki pontosan ugyanazt az iskolát végezte el, mint aki Bachot vagy Mozartot játszik. A különbség a hangszeren játszott hangsorban van.

Ez az állami támogatásokban is meglátszik?

Szerencsére javult valamennyit a helyzetünk, minden fillér jól jön a Nemzeti Kulturális Alap támogatásán, a pályázatokon keresztül. De nem a pénz a fő szempont ebben a kérdéskörben, hanem az erkölcsi elismerése a mi műfajunknak. Na, ez hiányzik! Persze vannak olyan előadók és könnyűzenék, amelyek nehezen vagy talán sehogy sem értékelhetők, de gondolom, ez ugyanígy van bármely más művészeti ág, vagy szakma produktumánál is.

Ám hiába az érdekképviselet, elkönyvelték, hogy a könnyűzene, az nem művészet.

Az rendben van, hogy vannak szerzőkről, énekesekről elnevezett díjak, az is rendben, hogy könnyűzenészek is kapnak Kossuth-díjat, ám mégis azt érzem, mi mostohagyerekek vagyunk sokak szemében. Ez a probléma sajnos nem új keletű.

Mégis könnyűzenei művész lett. A délelőtti alváson és az esti pezsgő életen kívül valami csak inspirálta… 

Az első, művészettel kapcsolatos megnyilvánulásom a grafikakészítés volt, ám mégsem éreztem ezt a területet magaménak. Verseket is írtam, ám ez máig megmaradt, csak az idén vagy száz költeményem született. Vallom, hogy egy rossz költő rossz verse, rosszabb, mint egy jó dalszöveg. A versírás az művészet! Amit mi alkotunk, az meg nem? Ezzel le is zárom ezt a témát, de e felett képtelen vagyok higgadtan elmenni.

Tehát az eredeti kérdés: hol és mikor kezdett zenélni?

A főiskola előtt katona voltam, ott találkoztam a zenével, unalmamat egy akusztikus gitárral tompítottam. Tizennyolc éves korom előtt egyáltalán nem tanultam zenélni, ezt a hangszert pedig abból a keresetemből vettem, amelyet azért kaptam, mert a társam helyett bevállaltam az őrséget. Mínusz 15 fokban 24 órát álltam a jómódú társam helyett, aki 5000 forinttal jutalmazta jóságomat. Így kezdődött a zene iránti őrületem, naponta gyakoroltam a laktanyában, majd amikor leszereltem akkor is.

Minden egy akusztikus gitárral kezdődött egy laktanyában

Amikor 1986-ban lediplomáztam az Ybl Miklós Építőipari Főiskolán, azt éreztem, tovább kell keresgélnem és meg kell találnom azt, amivel valójában foglalkozni szeretnék. Így szinte utolsó kísérletként, hogy még kiéljük magunkat, beneveztünk az AORTA tehetség kutatóra, amely az amatőrök országos rock-találkozója volt.

Erről a tehetségkutató versenyről mit lehet tudni?

Például azt, hogy ma már nincs. Mert mi van ma? Csak olyan van, ahol az énekesek vannak előtérben. Ez furcsa, hogy csak őket castingolják. Persze ma nem csinálnak olyan tehetség kutatót a tévében, ahol zenekarok játszanak élőben, mert azon „paráznak”, hogy az átállásokat köztük hogyan lehet kivitelezni. Érdekes, a nyolcvanas években nem volt gond ebből, futószalagon jöttek egymás után a bandák, csak nem adták le a tévében.

Mi sem számítottunk arra, hogy hatszáz induló zenekar közül az elsők leszünk. Itt, 1989-ben kezdődött az Exotic karrierje.

Amikor beneveztünk, nemhogy énekesünk, még nevünk sem volt, közölték, hogy van három hetünk kitalálni valamit. Úgy vágtunk ebbe bele, hogy ez egy buli, esélyünk sincs, a hangulat viszont hatalmas.

Mi lehetett a titkuk?

Olyan zenekarokkal versenyeztünk, akik semmi újat nem mutattak, hozták a hagyományos stílusokat. Úgy gondolom, mi érzésből és egyedit játszottunk, hiszen nem az volt a célunk, hogy kövessük a már jól bejáratott irányzatokat. Újszerű dolog született – ez tetszhetett a zsűrinek.

És elérkeztünk a Trabant dalhoz, amelyet nincs aki ne ismerne. Ez hogyan született?

Ez is egyedinek számított akkor, de ez már a lemezgyár hatása volt 1988-ban, hiszen ott bíztattak – készítsünk slágert. A dalnak én szereztem a zenéjét. Ez valójában egy irónia, paródia. Hiszen szó nem volt arról, hogy Trabanton szállni élvezet lett volna.

Pontosan tudtuk, akinek Trabantja van, az büszkeségből, akinek meg jobb kocsija van, az azért fogja fütyülni.

Egy zenekari próbáról egy kölcsönkapott Trabanttal mentünk haza, amely menet közben lerobbant. Ráadásul ez már a harmadik olyan Trabant volt, amely egy hét alatt megadta magát. Még aznap megszületett a dal. Bármit csinálok az életben, ennek az árnyékából nem fogok tudni kilépni. Pedig írtam – saját véleményem szerint – sokkal jobb dalokat. Persze akkor kiröhögtem volna azt, ha valaki azt mondja, hogy még harminc év múlva is játsszák folyamatosan a rádiók.

Akkor, azaz a nyolcvanas években vagy most volt könnyebb boldogulni a könnyűzenei világban?

Harminc évvel ezelőtt szinte lehetetlen volt. Ma már összeköttetésen sem múlik, csupán a pénztárca vastagsága szab határt. Az online világban mindent el lehet érni – sikert persze nem, de ismertséget igen.

Körül kell nézni, hogy hány olyan ismert figura van, aki tehetségtelen. Régen a tévébe, rádióba be sem juthatott az, akinek nem jelent meg legalább kislemeze.

A lemezgyárba sem lehetett addig bekerülni, amíg az ottani szerkesztők nem adták az áldásukat az új produkcióra. Évente ezek száma is limitálva volt. Az is köztudott, hogy a három kategória itt különösen működött: létezett a támogatott – tűrt – tiltott.

Mondana példákat ezekre?

A támogatott volt például a Neoton Família, hiszen Erdős Péternek a lemezgyár mindenható urának a párja volt Csepregi Éva. A tűrt-részbe például a KFT. tartozott. Ez azt jelentette, hogy sorba kellett állni, hogy a lemezgyár éves keretébe beférjenek. A tiltottat pedig például az Európa Kiadó vagy a Vágtázó Halottkémek alkották.

Maguk hová tartoztak?

Amikor a tehetségkutatót megnyertük 1986-ban, két évet kellett sorban állnunk. Úgy, hogy mindenki támogatta, hogy adjunk ki lemezt. Most ha valakinek van egy lemeznyi száma, pár óra múlva fent van a YouTube-on. Ma már más az együttműködés például egy dalszerzővel is.

Milyen?

Több száz dalt írtam, engem keresnek meg. Soha nem mentem oda senkihez, hogy szeretnék vele dolgozni. Mindig megtalálnak, az utóbbi években a „friss felhozatalból” Tolvai Renátának, Kállay Sounders Andrásnak, Palcsó Tamásnak, Peter Srameknek, Kökény Attilának, Cserpes Laurának írtam nótákat, dalszövegeket, most Szandi-dalokon dolgozom Bogdán Csabával közösen, de régi a kapcsolatom Zoltán Erikával is.

Hogy milyen irányban mennek mifelénk a dolgok, sajnos azt kell, hogy mondjam, egyre silányabb a helyzet.

Sok olyan zenekar van, amelyik nemhogy nem háromakkordos, hanem nulla! A kreativitásról nem beszélve. Felmegy az önjelölt sztár az internetre, leszedi a Royalty free nevű, kész zenei alapot egy file megosztóról, arra ráreppel valamit és máris többmilliós nézettséget könyvelhet el. A Hip-Hop, Trap rapp – ez alig zene, csak ritmusok – nem nagy történet. Hát hogy hatna úgy ez ránk, mint egy Beatles, vagy Bee-Gees, vagy egy Rolling Stones. Nem is tudom hová vezet a mostani trend!

Önöknek kell tudni, önök az iránymutatók.

Ez rendben van, de futószalagon jönnek az önjelöltek, akik elkeserítő módon „kicsontozzák” a műfajt, és töltik fel a szörnyűségeket a videó megosztó oldalakra. Egyszer ismét el kell, hogy jöjjön az idő, amikor mélyebb dallam- és szövegvilágú alkotások születnek.

Mi változott, hogy ide jutottunk?

Felgyorsult a világ, a mostani generációnak nincs ideje megemészteni a történéseket. Egyik kezükben az okostelefon, a másikban az iPad, és olyan sebességgel tolják maguk előtt az információhalmazt, hogy képtelenség befogadni, nemhogy feldolgozni azt.

Egy dalt napjainkban egy fiatal 40 és 120 másodperc között hallgat meg. Egyszerűen ennyi érdekli belőle.

A mai generáció mindenből egy szeletet akar csupán, mert unalmas neki a refrént kétszer meghallgatni. Ezt régen nem lehetett, hiszen a bakelit lemezen nem lehetett a tűt össze-vissza ugráltatni. Mi 30 évvel ezelőtt bementünk az olyan magyarországi stúdióba, amely alkalmas volt európai szinten megszólaltatni a zenét, hiszen mindenki ott vette fel a lemezét, majd jöttek a magánstúdiók a kilencvenes években. Azt látom, egyre kevesebb az igény a stúdiókra, hiszen mint mondtam bárki, bárhonnan letölthet ingyenes zenei programot, és a fotelból összerak valamit. Majd learatja azt a nézettséget, amiről sokan csak álmodni mernek.

Mondhat neveket…

Nagy „kedvencem” Krubi. A fiatalok ismerik, ocsmány, öncélúan provokatív szövegeket rapppel. Értem, hogy fene nagy demokráciában élünk, de hogyan kaphatott két előadói díjat. Hogyan lehet kontroll nélkül hagyni ezeket?
Amikor mi elindultunk, a legnagyobb tiszteletet adtuk mindenkinek. Ezt ma már nem minden előadóról mondhatom el, legfőképp erről a fickóról nem.

Eldicsekszik azzal, hogy van olyan klipje, amelyben egy csomag banán szerepel és a legnagyobb költségvetési tétel a gyümölcs beszerzése volt. Az én időmben meg másfél milliós büdzséből készültek a klipek.

Innentől kezdve a közösségi médiumok segítségével, bárki, bármikor előrukkolhat, és zenésznek hiheti magát.

Lázad?

Igen, lázadok az ellen, hogy ez van a világban. Nem látom helyesnek a kontrollnélküliséget. Pedig már a harmadik generációval dolgozom. Az első kettő a saját zenekarunk volt a nyolcvanas években, amelynek a csúcspontja a kilencvenes években volt. Aranylemez, díjak – tényleg minden szuper volt.

 A Trabant című aranylemezzel

A második generáció pedig ezután jött, ekkor jöttek divatba a két-három fős fiú és lányformációk, azokat, akiket a fél ország imádott.

Például?

Ilyen volt a Happy Gang, TNT és a Kozmix. Ekkor voltam menedzser, producer és „ütöttem-vertem” őket, hogy a legjobbat kell magukból kihozni, de úgy, hogy közben mégis a kezüket fogtam. Működtettem fellépésszervező-irodát is, mégpedig az egyik legnagyobbat, olyannyira, hogy akik hozzánk tartoztak, azoknak összesen hétvégenként 50-80 fellépést is leszerveztünk. Harminc zenekarról beszélünk!

A korábbi Budapest Sportcsarnokban volt olyan koncert, hogy 10 magyar fellépőből 7 hozzám tartozott.

Majd amikor már besokalltam a gazdasági ügyektől, kiszálltam, hiszen mégis zenész vagyok. Szelektáltam: mit akarok és mit nem. Tovább akartam lépni, családot akartam. Majd jött ez a bizonyos harmadik állomás. Fiatal tehetségekkel dolgozom, azokkal, akik feltűntek a Megasztárban, X Faktorban. Onnan kerestek meg, hogy készítsek lemezt vagy klipet az ígéretes tehetségeknek.

Az előbb említett „negatív zenész” ellensúlyozásaként, most is mondhat neveket…

Palcsó Tamás, Tolvai Renáta, Kökény Attila, Kállay Saunders András, vagy Freddie, de sorolhatnám még. Ez is egy korszak volt, tartott vagy tíz évig. És itt vannak a már említett „mostani” fiatalok. Náluk már menedzseri feladatokat nem, hanem szövegírást, zeneszerzést vállaltam. Az Exotic is legújabb, mozgalmas korszakát éli, ám már Sipos F. Tamás nélkül, aki inkább a szóló karriert választotta.

Exotic, Sipos F. nélkül?

Nem ez az érdekes. Többször voltunk reménytelen, sőt tragédiával végződött helyzetben, mégis talpra álltunk.
Ez az én életem, és úgy akarom élni, hogy boldog vagyok. Van egy B variáció is – megszűnünk. A többiek azt választották, hogy kezdjük Sipos F. nélkül újra.

És boldog ember?

Igen! Jól működünk együtt a mostani énekesünkkel.

Kevésbé boldogító viszont a jogdíj-illetve a lemezpiac ügye. E fontos kérdés mellett nem mehetünk el…

Ez egy könyvet megérne. A multik hatalmas hibákat követtek el, amikor a lemezek árát elkezdték „emelgetni”. Akik kiadnak még CD-t, most adják el a 999 forintos áron. Igaz, ezt 20 évvel ezelőtt javasoltuk, csak belátták két évtized alatt, nálunk senki nem fog több ezerért megvásárolni egy könnyűzenei albumot.

Egy darab CD-lemez után a jogdíj bruttó 210 forint. A gyártási költség 130 forint. Ekkor még a raktárban áll. A terjesztő újabb 200-at rá akar tenni. Hogy a multi polcára is kikerüljön, az meg külön vagyon.

Hol éri ma már ez meg! Ez a piac ebben a formában, hogy pár száz forint a multi árrése, a kiadóé meg nulla haszon, nem működik. Épp ezért már szinte csak online, illetve koncerten vannak CD-értékesítések. CD-ből megélni nem lehet. A hanghordozó piac, azaz az ex bakelit, ex kazetta, után a CD piac és annak bevétele az egy százalékára esett vissza az online ingyenes, vagy szinte ingyenes zenefelületek miatt.

A sztárzenészek azért jól élnek…

Az elmondottak miatt emelkedtek meg a koncert gázsik. Már vannak 1-2 milliós koncert gázsik is. A jogdíjakból nem lehet stabil hátteret biztosítani.

Pedig a rádióban, vendéglátóhelyeken ugyanazokat hallom…

Igen – itt már az évek sikereket értünk el a szerői jogvédő irodával, az Artisjus-al.

Évente körülbelül 12000 rádiós és 1400 tévés elhangzásom van, az összes jogdíjam egy a magyarországi átlagkeresetnél erősebb jövedelem, de évente változó!

A Könnyűzenei Véleményező Bizottságának vagyok az elnöke, nem kis munkát végzünk ennek érdekében.

Valami megoldás csak lenne. Vagy reménytelen a helyzet? 

Megy a huzavona. Az unió pár hónapja megszavazott egy 2020-as határidővel egy törvényt, amely a feltöltés után járó díjakkal kapcsolatos! De az is elég enyhe! Ilyenkor a Google, a YouTube, a Facebook, azonnal a saját csatornáin ellentámadásba lendül, hogy emberek, el akarják venni a szabadságotokat!

A nézettség után járó összeget a YouTube-tól az kapja, aki a klipet feltöltötte és nem az, aki a szellemi terméket készítette.

Ez a bizonyos „feltöltés után járó összeg” mit jelent?

Nézettségtől függően a reklámbevétel után jutalékot fizet a YouTube. Minél nagyobb, annál több. Valaki feltöltötte a Trabantot. Több mint két millióan látták. És ebből egy fillért sem látok!

Viszont százezer lemezeladás esetén dalonként vagy félmillió forintot kapnék! Ha valaki nagyon merész és mégis kiad egy CD-t jó, ha kétezer darabot elad. De az átlag inkább ötszáz.

A magánmásolási díjak, amit a zenehallgatásra alkalmas eszközökbe (például telefon, MP3 lejátszó, merevlemez) épít bárhol a világon az illetékes jogkezelő – nálunk az Artisjus – csupán enyhíteni tudja a problémát. A mi, azaz a szellemi terméket létrehozók kárára. Arról nem is beszélve, hogy léteznek olyan illegális programok, amelyekkel fel lehet „tekerni” a nézettséget. Hát persze, hogy sokan élnek vissza és keresik a pénzt hátradőlve foteljukban azzal a dallal, amit mi, vagy én írtam. Ez az új típusú online világ egyelőre maga a vadnyugat.