Kovács Kati a pályatársakról, a fiatal tehetségekről és az új nagylemezéről

Tudja, hogy mekkora örömet szerzett rajongóinak azzal, hogy új cd és dvd kerülhet kedvencüktől a polcokra?

Igazán örülök, de az érdekesség az, hogy nem nekem jutott eszembe a lemezkiadás. Mostanság lemezt kiadni?! Persze most már azt mondom, hogy elkészültünk, megérte, hiszen kézben tartani, nézegetni, „ízlelgetni” és úgy hallgatni – egészen más, mintha egy videómegosztó és más interetes oldalról töltenénk le. Akik kitalálták ezt az egészet, sokat nyúztak vele, az biztos. Köszönet nekik.

Miért nem akart kötélnek állni?

Egyszerűen nem hittem abban, hogy valakinek ez fontos lehet, illetve van erre igény. Egy szép álom lett valóság. Nehéz megérteni, felfogni, hogy mennyien szeretnek. A földön járok, tudom, de az a múlt, ami mögöttem van, olyan feladatok elé állít, ami nem könnyű.

Áruljuk el, miről is van szó…

A Rock and Roller dupla CD-n 1974-1997 közötti koncert- és stúdiófelvételek, kuriózumok vannak, hiszen most jelennek meg először kiadásban! Sajnos keveset is rögzítettek, a rádióban pedig sok 1975 előtti felvételt törölték a szalagról az egyszeri sugárzás után. Az egyik CD-n 1974-1982 között rögzített koncertfelvételekből kaphat a hallgató válogatást, a másik lemez pedig 1967-1997 közötti stúdiófelvételek szortimentje.

Az énekesnő tavaly tavaszi koncertjét, amely a Pesti Vigadóban volt, DVD-n adta ki a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ, korábban nem publikált koncert- és stúdiófelvételei pedig dupla CD-n jöttek ki.

A DVD-n mit találunk?

Az a tavalyi Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, szimfonikus zenekarral előadott nagykoncert felvétele, amely a Pesti Vigadóban készült. Ez valóban fantasztikus koncert volt, azóta is járjuk az országot ezzel is. Persze ehhez a varázslathoz egy olyan impozáns épület is szükséges, mint a Vígadó. Ám a hallgatóság és a szeretetük mindenhol ugyanaz.

A közönség mindenütt egyforma, az a szeretet, amit kapok tőlük, leírhatatlan. Ez még a múltnak köszönhető, ám ma is nehéz elhinnem, hogy mindez nem csak egy álom.

A szeretetük visz előre és az, hogy minél tovább énekelhessek.

Fél perc alatt többször is említette a múltját. Mire gondol?

Arra, hogy túlságosan gazdag a múltam. Soha nem lazsáltam, mindig dolgoztam, noha gyerekkoromban még rettegtem a szerepléstől. Aztán 50 év alatt több mint félezer dalt elénekeltem, hol itthon, hol külföldi koncerteken, fesztiválokon. Ez idő alatt nem is tudom megmondani, mikor voltam magánemberként pihenni, nyaralni. Persze nem akarok panaszkodni, hiszen a zene, a jó értelemben vett munka, a közönség az életem. Szerencse, hogy vannak olyan segítőkész emberek, aki mertek nagyot álmodni, hogy ez tényleg gazdag hanganyag-válogatás megjelenhetett. Sőt lelkierőt is adtak. Ilyen volt például a kiadványok egyik szorgalmazója, Horváth Zita felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár, illetvve Bán Teodóra, a Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ ügyvezető igazgatója, a DVD-producere. 

Kovács Kati: szerencse, hogy vannak még segítőkész emberek

Magától már nem vágna bele lemezkiadásba?

Ebbe nem, egy gyűjtemény kiadásába biztosan nem fognék bele egyedül.

Netán új dalokat tartalmazó lemezbe?

Három új dal elkészült már, egyszer csak összejön egy lemezre való. De engem nagyon nehéz bármire is rávenni, főleg ha az nem fellépéssel kapcsolatos.

Kételkedik magában még most is?

Abszolút. Itt vannak a fiatalok, övék a jövő. Az élet ebből a szempontból bonyolult, mindig jönnek újak és újabbak. Aki tegnap volt fiatal, az holnap már nem lesz az. Mindig van a sorban első és új. Napjainkban folyamatos a pályánkon a cserélődés, a közönséget is az újak érdeklik. Énekeltem egyszer egy Koncz Tibor, Szenes Iván dalt, Mindig ami új, az az érdekes címmel. Ez pontosan erről szól.

Mindig ami új, az az érdekes, a tegnap csapdájába ne kerülj, mindig ami új, csak az a lényeges, az emlékekbe nehogy elmerülj.

Erről beszéltem. Annyira sajnálom, hogy Szenes Ivánnal már nem beszélhetek az élet nagy dolgairól. Nincs szó arra, hogy mennyi mindent kellene bepótolnunk.

Mire gondol?

Annyira „vaskos és sűrű” életem, életünk volt, hogy nem jutott idő ezeket a zseniális szövegeket értelmezni, de sokszor egymásra odafigyelni sem. Érdekesség, hogy csupán az elmúlt két évtizedben jöttem rá, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. A dalait igen könnyű volt elénekelni, a prozódiája olyan volt, mint a mesében.

Szenes Iván dalszövegei összefüggők, világosak, egyszerű cselekményűek. Élmény volt és élmény ma is énekelni a műveit. Mint egy festő, lefestette az utat, amelyen járnom kellett.

Egy énekesnek általában az is kell, hogy egy-egy szám énekelhető legyen, sőt meglátásom szerint a szöveg az egyik legfontosabb a dalban. Persze ha ilyen zsenik alkottak egykor! Élete vége felé hiába volt sok zenei alapanyag nála, keveset írt, inkább az látszott, kicsit még élni szeretne.

Mesélne az utolsó néhány találkozásukról?

Ugyanabba a bevásárlóközpontba jártunk Budaörsön. Anélkül, hogy előre egyeztettünk volna, mindig összetalálkoztunk. Ilyenkor csupán integettünk egymásnak. Soha nem jövök rá, hogy ezzel a sors mit akart. Többször futottunk össze így, mint amikor aktívan együtt dolgoztunk. Hajdan ugyanis megkaptuk a dalokat, felénekeltük szalagra és rohantunk tovább. Hogy is jutott volna idő arra, hogy kicsit leálljunk és beszélgessünk egymással! Későbbi korszakunkban, amikor már lazíthattunk, felhívott telefonon.

Szenes hívta? Híres volt arról, hogy nem ő, hanem általában őt hívták.

Bizony! És megkérdezte, hogy vagyok, mit ettem, merre jártam, mit álmodtam, mik a terveim. Ez igazi kitüntetés volt, teljesen hétköznapi dolgokról beszélgettünk, amire korábban az időhiány miatt nem volt példa. Szóba sem kerültek a kollégák, illetve a szakmai ügyek. Jól esett, hogy barátkozott, nagybetűs ember volt. És az is maradt.

Ennyi sikerrel a hátuk mögött mi a titkuk, hogy „emberarcúak” maradnak?

Ezzel kapcsolatban ismét egyik élményemet mesélem el. Egyszer Egerben még fiatal nézőként láttam egy előadást, amelyben akkori sztárok énekeltek. Végig az járt a fejemben, ha én egyszer kiállhatnék egy ilyen színpadra, biztosan másként viselkednék. Megpróbálnám azt a láthatatlan, ám annál érezhetőbb falat ledönteni, amely a nézők és az előadók, azaz a nézőtér és a színpad között feszül. A tervem az volt, én bizony lebontom ezt a falat. Nem szerettem volna azt, hogy úgy szeressenek, hogy hozzám se mernek szólni. Fontos, hogy beszélgessünk, legyen köztünk kontaktus. Ha a piacra megyek, az emberekkel akik megszólítanak is beszélgetek.

A merev előadásmód nem az én világom. Hogy ezt sikerült leküzdenem pályakezdőként, ebben úttörő szerepe volt Koós Jánosnak.

Segített feloldani a gátlásosságom, megtanított arra, hogyan legyek lazább.

Koós Jánossal. A baráttal, a pályatárssal. És sokkal, sokkal többel

Például?

Koós volt az, aki Szegeden egy előadás előtt ellátott instrukciókkal. „Mozogj! Lépjél, beszélj hozzájuk, szeresd őket, hiszen szeretnek” – utasított Jani. Azt mondta, nem szabad leszegett fejjel, mozdulatlan kézzel, szerényen a függöny előtt megállni. Későbbiekben is szólt, ha azt látta, hogy nincs meg a kontaktus a közönséggel. A legjobb iskolát kaptam Hofi Gézától, tőle is sokat tanultam. De említhetem Latabár Kálmánt, Madarász Katalint, Gaál Gabriellát, Kovács Apollóniát is, akiktől szintén sokat tanultam. Lehet ennél jobb pályakezdése valakinek? Mindenki jót akart a másiknak.

Most is így van, vagy változtak az idők?

Ezzel kapcsolatban határozott a véleményem: nem szabad makacsul azt kijelenteni, hogy csak a mi generációnk volt jó. Mint a beszélgetésünk elején mondtam, az élet bizony megy tovább. Meg kell nézni a tehetségkutató versenyeket, az Eurovíziót is.

Nem hívták zsűrizni?

De. Egyszer el is vállaltam, de nem akarok ebben részt venni, mert nem vagyok kritizáló típus. Akit jobban ismerek, annak elnézek dolgokat és megbocsátok. Ezzel szerintem mindenki így van. De visszatérve az előző gondolathoz, inkább a technika fejlődését, illetve a trendváltozásokat emelném ki, hiszen abból is látszik, hogy merre tartunk. Régen, például egy-egy rádiófelvételnél a hangkeverésnél sokszor túlságosan kiugrott az ének, a zene pedig háttérben maradt. Most ennek a fordítottja tapasztalható.

Most a zene, a hangzás, a látvány, az effekt kerül előtérbe, kevesebbet hallunk az énekből. Remélem, majd helyrebillen az egyensúly, és ismét fontos lesz a szöveg is, nem csak a stúdió-technika.

Ettől függetlenül, a zenei alapok kiválóak. Remek példa az Eurovízió. Minden a látványról szólt, csak maga az ember veszett el. Sokkal inkább arra lennék kíváncsi, ha csupán bejönne a színpadra egy énekes, az mire képes és mit tud kezdeni a közönséggel. Hiszen egy előadónak, bizony szembe kell nézni a közönséggel, ugyanis amikor nagyzenekar kísér, akkor megoszlik a nézők figyelme.

Pontosan mire gondol?

Mondok egy példát. Az igazi tehetséget úgy nézném meg, mint egy operaária esten. Egy előadó, egy kísérő, meg persze a közönség. Na, ekkor derülne ki, hogy melyikük és hogyan áll helyt! Persze egy előadó soha nincs „készen”, mindannyian folyamatosan tanulunk. Vállalom én is, van mit tanulnom ezen a pályán.

Kossuth díj, 2014.

És akkor mit tudnak a fiatalok és mit nem?

A mi időnkben meg voltunk győződve arról, hogy tudjuk mit akarunk. Ezért sokszor feleslegesnek tartottuk a sanzonbizottság munkáját. És utólag azt mondom, bizony nem volt az! Néha jó volt, hogy amikor elbírálták a szövegeket, akkor kaptunk kritikát és adtak a változtatáshoz iránymutatást.

Oda kell figyelni a mostani fiatalokra. Nem szabad hagyni, hogy a tehetségek elvesszenek.

Valakinek, vagy valakiknek ezt az egész fiatalság-ügyet, az ifjú titánokat kézben kellene tartani.  Higgyék el, kell a kontroll. Magyarul: „Jó ez a nóta, de te tudsz ennél jobbat is”.

Nincs túlkínálat a szakmai piacon?

Hogyne lenne. Túl nagy az áramlat. Az újak sokszor elvesznek. Nézze meg, egy-egy tehetségkutatóra tízezren jelentkeznek. Mi összesen pár tucatnyian voltunk, akiknek sikerült fent maradni. Kétségtelenül jobb volt az akkori helyzet. A mostani önjelölteknek pedig meg kellene mondani, hogy tehetséges, vagy nem. Ez fekete és fehér, nincs átmenet. Épp ezért nehéz zsűrizni, és elküldeni valakit azzal, hogy felejtse el a színpadot.

Látja az utódjait a fiatalokban?

Persze, mindig van jó énekes és zenész. Gondoljon bele, pár száz éve milyen lapos házakat építettek, most meg felhőkarcolók készülnek.

De önök voltak az úttörők!

Dehogy. Vagy csak annak képzeltük magunkat. Épp ezért kellenek az olyan barátok, akik megmondják, mi a jó, mi a rossz. Olyanok, mint Koós János volt. Fel sem fogom, hogy ő is elment…

Mit üzen a fiataloknak?

Próbáljatok emberek maradni ezen a pályán!

(Képek forrása: MTI, Facebook - Kovács Kati rajongói oldal, Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ)