Palánkai Tibor: Kulcskérdés, hogy létrejöjjön egy versenyképes hazai kkv-szektor

Interjú2019. máj 17.Szabó Anna

A magyar gazdaságban a korábbi lecsúszásunk ledolgozása, vagyis a visszazárkózás folyamata zajlik – mondta a Növekedés.hu-nak Palánkai Tibor közgazdász, a Corvinus Egyetem emeritus professzora.

A felzárkózás témája nem csak a konvergencia-programok beadásának idején aktuális. Mikor mennyire sikerült megközelítenünk az osztrák, illetve a nyugat-európai színvonalat?

Kezdjük egészen messziről: ha az egy főre jutó GDP-t nézzük, hazánk az elmúlt száz évben sokáig az osztrák fejlettségi szint 60 százalékán állt. Ez volt a helyzet 1960 tájékán is, ám utána harminc évnyi drámai visszaesés jött. A rendszerváltozás idejére Ausztriához, és a fejlett országok átlagához képest 40 százalékos szintre csúsztunk vissza. A két rendszer közötti „békés versenyt” csúfosan elvesztettük. Felzárkózás helyett leszakadtunk.

1960-ban hazánk gazdasági fejlettsége még Spanyolországéval állt egy szinten, harminc évvel később a spanyolok már a magyar szint dupláját érték el. Még a görögök is leköröztek minket.

Mi történt a rendszerváltozás után? Akkor azt vártuk, hogy belátható időn belül mi is megközelíthetjük a nyugati életszínvonalat.

Az 1990 utáni transzformációs válság további visszaesést hozott. A visszazárkózás csak a kilencvenes évek közepétől kezdődött. A konszolidáció eredményeként a gazdaság az 1990-es évek végére került vissza az 1989 előtti szintre. A folyamat a mai napig nem zárult le, hiszen Ausztria és gyakorlatilag a fejlett országok 60 százalékos fejlettségi szintjének közelébe kerültünk.

Ám miközben mi visszazárkóztunk, jó néhány kelet-közép-európai ország már elindult a felzárkózás útján, ez mondható el például a balti államokról, Romániáról, Lengyelországról vagy Szlovákiáról.

A környező országokban erőteljesebb volt a felzárkózás folyamata, mint nálunk.

Sokan mondják, hogy az egy főre eső GDP csak egy mutató a sok közül, és csalóka lehet. Hogyan mérhetjük még a felzárkózás folyamatát?

Körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdtem bele egy olyan kutatásba, ahol azt szerettem volna felmérni, hogy hazánk, mint periféria-ország hogyan zárkózott fel a centrumhoz. Komplex módon, több mint 20 mutató – például termelékenység, fogyasztás, mobiltelefon-használat – segítségével igyekeztem feltérképezni a lemaradás, valamint a fölzárkózás mértékét. A komoly kutatómunkát igénylő témához sajnos nem sikerült megfelelő támogatást szerezni. A tanulmány nem készült el, de néhány következtetést sikerült levonni.

Ezek közül talán az a legfontosabb, hogy az elmúlt évtizedekben megváltozott Magyarország és Közép-Európa integráltsági képe.

A mutatók egy jelentős része alapján továbbra is megmaradtunk perifériának, de rendkívül szoros integráció alakult ki a centrum országokkal, főként Németországgal. Közép-Európa (mellettünk Csehország, Lengyelország vagy Szlovákia), mint periféria internalizálódott.

Az internalizálódás hátterét azok a magas fejlettséget (technikát és korszerű vállalatirányítási módszereket) hozó külföldi befektetések képezik, amelyeket a centrum országok vállalatai az elmúlt évtizedekben a régióban eszközöltek. Ezeknek a külföldi tőkebefektetéseknek alapvető tulajdonsága, hogy fejlett enklávét alkotnak a fogadó országban, és ez az enklávé kapcsolja össze a helyi gazdaságot a centrummal.  

A felzárkózás alapkérdése, hogy az enklávé mennyire tudja dinamizálni és szerkezetileg modernizálni az egész helyi gazdaságot, leginkább a beszállítókon, valamint az értékláncon keresztül. Ebben határozottan pozitív elmozdulást láthatunk, mivel a külföldi tőke már nemcsak összeszerelő üzemet, hanem szolgáltatást és kutatást is hoz hazánkba. Ebben a vonatkozásban tehát a felzárkózási folyamat markáns, és nem feltétlenül arányosan tükröződik az egy főre jutó GDP-ben.

Ám abban eddig nem sikerült áttörést elérni, hogy a nemzeti kis- és középvállalati szféra látványosabban integrálódjon az enklávéba.

A magyar kis- és középvállalkozásoknak (kkv) csak egy szűkebb része versenyképes a világpiacon, és százezres nagyságrendre tehető azon vállalkozások száma, amelyek épp, hogy vegetálnak.

Vajon más periféria országokban erősebbek a kis- és középvállalatok, mint nálunk?

Erre vonatkozóan nincsenek pontos adataim, de úgy tűnik, hogy a balti államok, a lengyelek vagy a csehek valamivel jobban állnak ezen a téren, mint hazánk. A cseh vállalati szféra egy része például a világpiacon is képes megmérettetni magát. Hogy ez miért nem megy nálunk, arra nehéz válaszolni. Az euró bevezetésével kapcsolatos kutatásaim során például a cseh iparkamara anyagaiból az derült ki, hogy szemben az országos politikával, a vállalati érdekképviselet inkább támogatja az euró bevezetését, mert érdeke fűződik hozzá.

Az ő cégeik ugyanis versenyeznek a világpiacon. Nálunk ilyen érdeket markánsan nem lehet tetten érni.

Mennyire lehet egyetérteni azzal a megállapítással, hogy nekünk is be kell vezetni az eurót, de csak akkor, ha elértünk egy bizonyos szintet az egy főre eső GDP tekintetében?

Jól hangzó érv, de semmiféle nemzetközi tapasztalat vagy irodalom nem támasztja ezt alá.

Igazából nem az egy főre eső jövedelem az érdekes, hanem az, hogy van-e olyan  költségvetési kiegyenlítő mechanizmus, amely kezeli a fejlettségbeli különbségeket.

Az USÁ-n vagy Kanadán belül ezek a fejlettségi különbségek nem kisebbek, mint az EU-n belül. Fontos mozzanat, hogy hazánkban a multinacionális vállalatok nagyon erősek, ezt támasztja alá, hogy az Eurostat kimutatása szerint

az Európai Unióban sehol máshol nem termelnek akkora hozzáadott értéket a külföldi tulajdonú cégek, mint Magyarországon. A multiknak viszont nem érdekük a közös valuta bevezetése egy periféria országban, hiszen ők amúgy is euróban kereskednek.

Az árfolyammal való spekukációs lehetőség pedig még jól is jön nekik.

Mi a helyzet a gazdasági növekedéssel? Ezen a téren határozottan beindult a felzárkózás folyamata, hiszen az euróövezet tavaly csak 1,8 százalékkal, míg a hazai GDP 5 százalékkal nőtt. Patai Mihály egyenesen azt mondta, hogy Trianon óta nem volt olyan jó évünk, mint a tavalyi.

Az 5 százalékos növekedési ütem tényleg szép teljesítmény. Ami az eurózóna és a magyar gazdaság közötti növekedésbeli különbséget illeti, úgy látom, ez továbbra is megmarad, ilyen értelemben tehát folytatódik a felzárkózásunk.

Szerintem kulcskérdés, hogy a jövőben hogyan alakul a magyar gazdaság és a külföldi enklávék integrációja, valamint az, hogy létrejöjjön egy versenyképes nemzeti kis- és középvállalati szektor.

Ez utóbbi célkitűzés egybeesik a hivatalos kormányprogrammal is. Ehhez szükséges a valódi piaci verseny, amit a korrupció erőteljesen korlátozhat.

Hogyan lehetne segíteni a hazai kkv-kat?

Alapvetően jónak tartom a jegybank kedvezményes feltételeket biztosító Növekedési Hitelprogramját, valamint annak folytatását, az NHP Fix-et. Az olcsó hitel önmagában azonban nem elég, meg kell teremteni a versenyben való helytállás feltételeit is, és a valóban piacképes projekteket kell támogatni.

Az elmúlt mintegy negyed században a kkv-éket szolgáló versenyképességi stratégiát nem sikerült kialakítani. A jegybank elmúlt hat évben folytatott kamatpolitikája helyesnek bizonyult, ugyanakkor a forint leértékelődésének mértéke túlzottnak tűnik.  

Bár jelenleg még gyorsan száguld a magyar gazdaság, egyre szaporodnak a válságra utaló nemzetközi jelek. Mire kell felkészülnünk?

Hogy bekövetkezik-e egy válság, és az milyen lesz, azt senki sem tudja megjósolni. Tény, hogy rengeteg a bizonytalanság a világban: ilyen a Brexit, a kínai gazdasági problémák, a különböző frontokon vívott kereskedelmi háborúk vagy az amerikai politika kiszámíthatatlansága. Ezek a tényezők mind a globális lassulás irányába mutatnak, de azt még nem látni, hogy lesz-e ebből mélyebb krízis.

Igazából számunkra nem annyira a recessziót, hanem az infláció elszabadulását tartom az első számú problémának.

Nálunk leginkább költséginflációs válság fenyegetését látom reális veszélynek, elsősorban a bérek növekedése oldaláról. A legtöbb hazai előrejelzésben 7-8 százalékos béremelést jósolnak az idei és a jövő évre, amit nehezen tudnak kigazdálkodni a magyar cégek. Ugyanakkor rendkívül súlyos munkaerőhiány van a gazdaságban, ami az építőiparban vagy az egészségügyben ezen a téren tapasztalható, az rendkívül súlyos.

A hazai ingatlanpiacon viszont most nem látok olyan buborékokat, mint a 2008-2009-es válság idején.

Idehaza a lakáshelyzet sajátos, most nem annyira a kereslet, hanem inkább az építőipar kapacitáshiánya, valamint az alul kínálat mozgatja az árakat. Az olaj-, valamint az energiaárak oldaláról a helyzet bizonytalan, s gyorsan drágulnak az élelmiszerek, ami egyebek mellett a klímaváltozásnak tulajdonítható. Úgy látom, már megjelentek a hiánycikkek is.

Ezer szállal kötődünk az európai illetve a német autóiparhoz, ezért számunkra is fontos kérdés: elfajulhat-e az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti kereskedelmi konfliktus?

Közeledik az újabb amerikai elnökválasztás, úgyhogy jöhetnek még irracionális lépések. Trump elnök pótvámokkal fenyegeti az európai autók amerikai behozatalát, miközben az európai autóipar amúgy is komoly kihívások előtt áll. Az ágazat belső struktúrájában, technológiájában és termékeiben is radikálisan és gyorsan változik. A modernizáció leginkább az autók elektronikáját és az üzemanyag-használatot érinti. Egy gépkocsi előállítási költségének mintegy felét teszik ki az elektronikai berendezések. Ráadásul az Európai Unióban három-öt év múlva új biztonsági előírásoknak megfelelően kell forgalomba hozni az autókat. Például lesz intelligens sebességszabályozás vagy kötelező lesz a tolatóradar.

Számunkra kulcsfontosságú, hogy mindez hogyan csapódik le a hazánkban működő külföldi autógyárak fejlesztési politikájában.

Milyen változásokkal kell számolni ezen a téren?

Egyre inkább nyilvánvaló, hogy energiaforradalom előtt állunk. Ez egyelőre teljesen kiszámíthatatlan módon zajlik. Úgy tűnik, az olaj lobbi hatására az Egyesült Államok egyelőre kiírta magát az új energiaforrásokért folyó versenyből. Kína vezető szerepet játszhat ebben, de jó pozícióban lehet Európa is, mert rendelkezik a szükséges tudományos kapacitásokkal és pénzügyi forrásokkal.

Csak egy dolog hiányzik, de nagyon: a közös uniós politikai akarat. Ha kimondaná az EU, hogy minden erőforrásával az energiaforradalomra koncentrál, akkor lenne esélye a vezető pozícióra, de tartok tőle, hogy a tagállamok közötti mély és növekvő megosztottság miatt ez nem fog működni.

Ugyan európai folyamatokat nem tudunk befolyásolni, de saját versenyképességünk és helyzetünk érdekében tudunk tenni. Egyebek mellett az energiatermelési és felhasználási forradalomra való rákapcsolódás, benne az autóipar átalakulásával, a szerkezetváltás stratégiai iránya lehetne.