Pleschinger Gyula: Az infláció fokozatos csökkenésére számítunk

Az év egyik legnagyobb közgazdasági tudományos eseménye a Magyar Közgazdasági Társaság vándorgyűlése volt. Milyen tanulságokat lehetett levonni a magyar gazdaság kilátásaival kapcsolatban? 

A vándorgyűlésünk két plenáris ülésén és 22 tematikus szekciójában 136 előadó osztotta meg gondolatait a hallgatósággal. 

A vándorgyűlésen konszenzus volt abban, hogy a válságot követően a világ gazdaságai már nem tudnak a válság előtti működési mintákhoz visszatérni. Az új rend digitális, zöld és kreatív lesz, ehhez pedig olyan strukturális reformok szükségesek melyek a tudást és az innovációt helyezik az előtérbe. 

Hazai vizekre evezve egyetértés mutatkozott abban, hogy a járvány a magyar gazdaságot jó állapotban találta, ennek köszönhető volt a gyors helyreállás. Egyetértés volt atekintetben is, hogy

az elért eredményekben a kormány és a jegybank összehangolt erőfeszítéseinek komoly szerepe volt.

Kérdések inkább a „hogyan tovább” tekintetében merültek fel: kivezethetőek-e a növekedést támogató fiskális és monetáris politikai intézkedések a válság előtti GDP szint elérését követően, vagy érdemes ezeket fenntartani addig, amíg a GDP szintje és növekedési trendje elér oda, ahol a járvány kitörése nélkül lenne.

Ideális körülmények között talán a második megoldás lenne a kedvező, de a hazai gazdaság viszonylagos sérülékenysége miatt – itt elsősorban a még mindig magas adósságszintre, a magas költségvetési hiányra és az ellátási láncok akadozása miatt romló folyó fizetési mérleg pozícióra gondolok – kevesebb kockázattal járhat a válság előtti GDP szint elérését követően a pénzügyi egyensúly visszaállításának adni a prioritást.

Természetesen szó volt az euró bevezetésével kapcsolatos dilemmákról is. Legitim érvek sorakoztathatók fel a gyors csatlakozás és a csatlakozás időbeli kitolása mellett is. A végső cél azonban nem az euró bevezetése, hanem a hosszú távon fenntartható felzárkózás, melynek az euró megfelelő időpontban történő bevezetése egy lépcsőfoka lehet.

Ahhoz, hogy a közös valutához csatlakozva Magyarország hozzáadott értéket, ne pedig terhet jelentsen, jónéhány, a maastricht-i kritériumokon túlmutató feltételnek kellene megfelelnie.

Ilyen az egy főre jutó GDP, a kkv-szektor termelékenysége, a pénzügyi szektor mélysége, az üzleti és pénzügyi ciklusok harmonizáltsága tekintetében el kellene érni a magországok átlagához közeli szintet, hogy csak a legfontosabbakat említsem.

Hogyan ítéli meg az inflációs pályát itthon és külföldön? Milyen arányú nálunk az importált infláció?

A pandémia okozta gazdasági válságból való kilábaláshoz globálisan a kormányok és a jegybankok közös erőfeszítéseire volt – és van – szükség. A jegybankok részéről ez a megfelelő piaci likviditás, a pénzügyi közvetítőrendszer működöképességének biztosítását és különböző célzott programokkal a növekedés támogatását jelentette.

Az ilyen módon a rendszerbe került óriási likviditási többlet mindenképpen előre vetítette az infláció valamikori meglódulását és az annak megfékezéséhez szükséges monetáris szigorítás, a normalizálás megkezdésének szükségességét.

A startpisztoly eldördülését a gazdaságok újraindulása, a fogyasztás meglódulása, a kínálat ennél természetszerűleg lassabb felzárkózása jelezte. A startpisztoly persze, országonként más-más időpontban, az adott gazdaság újraindulásának időpontjától függően dördült el.

Az inflációs folyamatok azonban nagyon hasonló mintázatot mutattak és mutatnak: az újraindulás kezdeti szakaszában, a keresleti-kínálati súrlódások az infláció gyors növekedésével járnak, amik később részben bázishatások, részben a keresleti kínálati egyensúlyok helyreállása és nem utolsósorban a jegybankok intézkedései eredményeképpen elindulnak az inflációs cél felé.

A magyar gazdaság az elsők között indult újra, és az elsők között érezte az inflációs nyomás jeleit. Az MNB elsőként reagálva ezekre a jelekre már júniusban elindította a szigorítási ciklusát.

Az infláció növekedését kezdetben a maginfláción kívüli tételek – azaz a magyar gazdaság teljesítményétől független tételek – fűtötték, és arányuk a novemberi 7,4 százalékos infláción belül csaknem elérte az 50 százalékot.

A novemberi érték azonban várhatóan az inflációemelkedés végét jelenti, a következő hónapok már csökkenést hoznak.

A csökkenésben komoly szerepet játszanak a bázishatások és a termelési láncok akadozásainak folyamatos megszűnése, de lassanként beérnek a Nemzeti Bank lépéseinek eredményei is.

Tudvalevő, hogy

a monetáris politikai intézkedések hatása a meghozataluktól számított 5-8 negyedéven belül jelentkezik.

Az elkövetkező hónapokban tehát az infláció folyamatos csökkenésére számítunk, és úgy számolunk, hogy a jövő év végére a pénzromlás üteme a jegybank toleranciasávján belülre kerül. Ugyanakkor a csökkenő infláción belül megnő a maginflációs tételek súlya, azaz a maginfláció még a következő év második, harmadik negyedévéig várhatóan emelkedni fog.

A régiós országokban az inflációs pálya nagyjából hasonlóan viselkedik – némi fáziseltolódással, mivel nálunk a régiós országokhoz képest hamarabb indult meg a kilábalás folyamata. 

A jegybankok nehéz évet zártak: melyek lehetnek a jövő év főbb monetáris kihívásai?

Az MNB minden egyes inflációs jelentésében felhívja a figyelmet az előrejelzést övező kockázatokra, de a kockázatok talán soha nem voltak annyira valósak és sokrétűek, mint most, a pandémia árnyékában. A járvány két éve alatt hozott példa nélküli kormányzati és jegybanki intézkedések, a szintén példa nélküli törekvések a zöld átmenet megvalósítására, a gyorsuló digitalizáció, az általánosan növekvő geopolitikai kockázatok, a Brexitet követő politikai káosz az Egyesült Királyságban mind azt mutatják, hogy az előrejelzések megbízhatósága talán soha nem látott kihívásokkal néz szembe.

A jegybankoknak – így az MNB-nek is – ebben a környezetben kell megfelelnie alapvető feladatának, az infláció megfékezésének és az inflációs célon való stabilizálásának.

Az ezt övező legfontosabb kihívások közül első helyen a járványhelyzet alakulását, annak a gazdaságokra gyakorolt hatását említeném meg. Hány új variáns jelenhet még meg, mennyire lehetnek hatásosak az oltások, mikor alakulhat ki a nyájimmunitás, lehet-e még szükség lezárásokra azok gazdasági következményeivel együtt? A következő kérdéskör lehet a meghatározó jegybankok viselkedése: folytatódik-e a divergencia a Fed és az EKB monetáris politikája között? Változatlanul átmenetinek, vagy esetleg tartósnak ítélik meg a nagy jegybankok az infláció jelenlegi alakulását?

Fontos a termelési-szállítási láncok helyzetének alakulása: sikerül-e újraindítani azokat az elkövetkező évben, vagy elindul-e egy folyamat a láncok kurtítására.

Nagyon nem mellékes az energiaárak alakulása: hozhat-e egy jelentős árkorrekciót az elkövetkező év, ami adott esetben akár markáns fordulatot hozhat az inflációs folyamatokban. Érdekes lehet, hogy mennyire mozdulnak meg a háztartások elmúlt két év során felhalmozott kényszer-megtakarításai és a bejelentett nyugdíj-és fizetésemelések. Ha megmozdulnak, a fogyasztást vagy beruházást támogatják-e inkább.

A következő kérdés a befektetői kockázatéhség alakulása – kivonják-e a befektetők az eszközeiket a fejlődő piacokról, vagy ellenkezőleg: növelik az ottani kitettségüket.

Nyilvánvaló és folyamatos bizonytalanság forrása lehet a kormánynak az Európai Bizottsággal folytatott vitája számunkra kedvező lezárásának esélye. Ezek mind-mind olyan kérdések, melyek ilyen vagy olyan kimenetele akár jelentős mértékben is módosíthatja az infláció alakulását.

A jegybank nemrég ismét kritikát kapott az iparkamara vezetője, Parragh László részéről egyrészt az általa említett "reálinfláció", másrészt a jegybank válságkezelését illetően. 

Parragh úr nem először tesz észrevételeket a jegybank működésével kapcsolatban – gondolom, ha az MNB vezetése indokoltnak tartja, majd reagál rá. A magam részéről – ha megengedi – egy hasonlattal élnék: én nagyon szeretek bridzselni, de sajnos, nem tudok. Ez azt jelenti, hogy be tudom mondani, hogy „egy pikk”, vagy „három kör”, de ha elkezdődik a játék, a legtürelmesebb partneremet is ki tudom hozni a béketűrésből. Valahogy nem érzem a játékot, ha szabad így fogalmaznom.

Érzésem szerint Parragh úr is így van a monetáris politikával: láthatóan nagyon szereti, de nem érti. Ezzel persze, nincs is semmi baj: mindenkinek szíve joga, hogy mit gondol és mit mond.

Parragh úr esetében a gondom csak az, hogy mivel gyakran szerepel sok helyen, nem egyszer fontos állami és gazdasági vezetők társaságában, az őt hallgatók okkal gondolhatják, hogy ha egy témával kapcsolatban nyilatkozik, akkor azt teljes kompetenciával teszi. Ez – gondolom – többnyire így is van, a monetáris politika a ritka kivételek közé tartozhat. A veszély tehát az, hogy egy-egy meggondolatlan nyilatkozatával akár az inflációs várakozásokat is megemelheti, ami szembemegy az árstabilitás biztosítását első helyen a feladatai között tudó jegybank szándékaival és intézkedéseivel – és persze a gazdaság érdekeivel.

Úgy gondolom tehát, hogy mindannyian jól járnánk azzal, ha Parragh úr megszólalásai során kevesebb figyelmet szentelne a monetáris politikának.

Az általa használt „reálinfláció” kifejezés - úgy gondolom, sokakkal együtt - engem is elgondolkoztatott, de aztán arra jutottam, hogy ez a „szakkifejezés” inkább szerkesztői félrehallás eredményeként születhetett.

Ami pedig a gazdasági visszaesés enyhítésével kapcsolatos jegybanki lépéseket illeti, az MKIK elnökének elkerülhették a figyelmét a jegybank célzott programjai: a Növekedési Hitelprogram kifejezetten a járvány káros hatásainak mérséklésére tervezett új szakasza, a Növekedési Kötvényprogram, a jelzáloglevél-vásárlási program, illetve annak zöld változata a „Zöld otthon” program, és ha ezekhez még hozzáveszem a likviditásbiztosító, és az állampapírpiac stabilitását biztosító intézkedéseket,

az MNB valamivel több, mint 11 ezer milliárd forinttal járult hozzá a gazdasági visszaesés enyhítéséhez.