Tabuk nélkül Hegyi Barbarával a meztelenségről

Kivirult és jókedvű.

Remélem.

Lubickol a szerepekben?

A későbbiekben ugye bonyolultabb kérdést is feltesz nekem. Ne haragudjon, ezt csak azért mondom, mert sokszor ugyanazokat a kérdéseket és válaszokat írják az újságírók, rám nincs is szükség, pedig annyi téma van a világban. Tessék kreatívnak lenni!

Miket kérdeznek?

Ha elmondom, akkor máris ugyanolyan lesz ez az interjú is, mint a többi. Van pár téma, amivel kapcsolatban azt érzem, ha még egyszer szóba kerül, a világból szaladok ki.

Például?   

Most tényleg erről beszéltet? Ilyenek a hangommal, illetve a gasztronómiával kapcsolatos kérdések. Nem tudok már újat mondani! Beszéljünk a színházról, a szerepekről, a szakmáról – hiszen ez a lényeg.

Akkor térjünk rá, amit eredetileg is szerettem volna kérdezni: 23 éve a Vígszínház tagja, sosem vágyott szabadságra?

Nem érzem magam jól, ha nem kötődöm valahová. Ahová tartozom, az a második családom. Csapatjátékos vagyok egy ideális közegben. Mindemellett máshol is játszom.

A Vígben nyolc, a Pesti Magyarban egy, a Spiritben pedig négy darabban játszom. Több bemutatóm is volt ebben az évadban.

A legújabb kedvencem egy Ibsen darab, a John Gabriel Borkman, amelyet 1896-ban írt, de napjainkban is aktuális. Ebben Gunhild Borkmant játszom. Nagyon szeretem ezt a karaktert, mert egy szikár, megkeseredett asszony, aki önző és szigorú. Ez viszont merőben más karakter, mint amiket játszani szoktam.

Szeret más teátrumban játszani?

Igen, azt gondolom, szerencsés vagyok, hogy hívnak és jó érzés új helyeken olyan kollégákkal találkozni a színpadon, akikkel még nem volt módon.

Legutóbb a Spirit színházban láttam a Veszedelmes viszonyokban…

Ez az előadás tavaly nyáron készült, azóta sokszor játszottuk. Látja, a márkiné szintén az egyik kedvenc szerepeim közé tartozik. Örülök, hogy látta…

A felsorolásból nem maradhat ki az a darab, amely az egyik legrégebben van repertoáron. Ez a Játszd újra Sam.

Valóban így van.

Az tulajdonképpen világrekord, hogy 36 éve ugyanaz a színész, Kern András játssza a főszerepet. Már régen meg kellett volna kapnia a Guiness elismerését.

Az előadásban 23 éve vagyok benne, és a mai napig nagy öröm ez számomra. Ez a darab mindennel rendelkezik, ami a néző szeret. Van benne szerelem, emberi botlások és nagyon sok humor. Nem véletlenül imádják ilyen régóta.

Énekelt az Arénában Zoránnal, játszik a kisméretű Spiritben, vagy a nagyszínházban, a Vígben. Melyik milyen érzést vált ki?

Tilos összehasonlítani! Ezek egymás mellett, szimbiózisban vannak. Pont ez a sokféle helyszín és közeg adja a rugalmasságot, az izgalmat. Mindegyiknek más a közönségtől jövő, illetve a tőlünk visszacsapódó energiája. Nem tudom összehasonlítani a Víg falaival, hangulatával a szegedi szabadtéri előadást a Rómeó és Júliát sem, amelyiket tavaly nyáron játszottuk. Más technikát kíván egy hatvanfős helyszín, mint egy sok ezres befogadóképességű zárt, avagy nyitott aréna.

Azért az Arénában csak érzett valami mást, valami egyedit.

Elképesztő volt. Hatalmas kihívást jelentett az Aréna színpadára lépni majdnem elájultam – de ezt a nézőnek nem kell tudni.

Amikor a nevemet kimondta, hogy én következem, egy pillanat alatt átölelt a közönség szeretete és energiája.

Olyan barátságos volt velem a közönség, hogy ezt nem lehet szavakban kifejezni. Ez az atmoszféra segített abban, hogy felbotorkáljak a színpadra. Amikor meg már ott voltam, az fantasztikus érzés volt. A férjemnek, Zoránnak meg ez a természetes. Minden Aréna-koncertjén ott voltam, és hallottam azt az irgalmatlan morajlást, amely tízezer embertől jött. Mindig csodáltam a lelki erejét, hogy a koncertkezdés előtti pillanatokban még beszélget velem, mintha nem tízezer ember elé készülne kimenni.

Ha már a közönséget említette, az évtizedek alatt változtak a nézők?

Rengeteget. Más elvárásaik vannak, vizuálisan feltétlenül. Az előadások ritmusa is változott, inkább gyorsult. Más képi világhoz szoktak az emberek, ma a színházban is alkalmazkodni kell a felgyorsult tempóhoz. Minden csupán egy kattintás, minden előttünk van. Kivéve a színházat! Oda igenis el kell menni, az nem jön be magától a nappaliba! Ez az egy, ami nem változik.

Elfogadók, befogadók a nézők?

Attól függ, hogy konkrétan milyen darabról van szó, és az miként van tálalva és mi a mondanivalója. Nemcsak a színészek érzékenyek, hanem ez a világ is, ráadásul pont az a jó benne, hogy szabálytalan. Izgalmas, úgy gondolom. A nézőknek is. A már említett Ibsen darabnál sem tudtuk előre azt, hogy ennyire szeretik majd. Vagy amiről azt hisszük, hogy szeretik, az pár előadás után megbukik.

Egy-egy darab bukásának hátterében nem az áll, hogy sokakat felháborítanak az extravagáns rendezések és az önmegvalósító rendezők?

Na, végre! Miért nem erről kérdez, ugyanis látom, ez érdekli magát. Véleményem szerint egy előadásban a legfontosabb a tartalmi mondanivaló. Itt van az Ibsen darab példája. Ahhoz, hogy ha bejön egy 30 éves fiatalember a színházba, azt kell elérnünk, hogy a darab most, abban a pillanatban hasson rá.

A Rómeó és Júlia nem kell, hogy reneszánsz korszakban és reneszánsz ruhában játszódjon, a történetet kell elmesélni.

Bocsánat, de engem, mint fizető és idősebb nézőt megkérdeznek, hogy akarom-e például Don Pasqualét, vagy Hamletet meztelenül látni, okosórájával a kezén? Vagy csak a fiatalok a mostani célközönség?

Nem kérdezik meg, de az előadás képeit előzetesen csak megnézi a színház honlapján. Így előre eldöntheti, hogy érdekli-e vagy sem. Sőt szó nincs arról, hogy csakis a húsz-harmincévesek lennének kizárólagosan a színházak célközönsége. Továbbá: nem lehet általánosítani, hogy a fiatalok egyáltalán nem akarnak kosztümös darabot látni. Rómeó példájánál maradva, láttam a Zefirelli klasszikusát, de láttam tucatnyi más feldolgozást is. Tavaly amit bemutattunk a szegedi szabadtérin, az az 1930-as évek Olaszországában játszódott.

Még nem válaszolt a kérdésemre: és a meztelenség?

Ha a meztelenség öncélúan van jelen, akkor az felesleges. Ha viszont funkciója van, tehát ha érzést, ha gondolatot vált ki, akkor annak természetesen helye van.

Abban az esetben, ha a rendező csak a homlokára csap, hogy legyenek meztelenek a szereplők, akkor az inkább cinizmus.

Túlzás azt állítani, hogy egy extravagáns rendezés, vagy a különleges jelmez, vagy akár a díszlet hiánya, az nem elég érvényes. Ez előítélet inkább.

Nem egy rendezőt láttam, aki öncélúan pojácát csinált akár a legnagyobb művészből is. Hogyan éli ezt meg?

Mondom, ha szükséges, akkor jól. Kötelességem a tudásom legjavát adni, minden szerepet hitelesen megformálni, de nem is tehetek mást. A közönség meg dönt, hiszen annyiféle irányzat van, hogy bőséges a választék. Akik pedig kevésbé befogadók – mint ahogy ön is az – azért van, mert rettenetesen kötődik a régi világához. Persze nekem is van olyan ismerősöm, aki szintén azt mondja, hogy minek ez a furcsa, kifordított élet. Értem és megértem ezt is. De azt tudni kell, hogy a színházban ez a fajta konzervativizmus nem tarthat örökké.

Mondjon egy példát, hogy mire gondol.

A pesti színházban ifjabb Vidnyánszky Attila megrendezte a Kinek az ég alatt már senkije sincsen című előadást, amely Arany János és Petőfi Sándor élettörténetén, barátságán keresztül próbálja közelebb hozni hozzánk a kor nagyjainak szellemiségét. Igen ám, de ezt a mostani időkben ábrázolja, úgy, hogy van benne mobiltelefonos fotózás is, de korhű jelmezben vannak a szereplők. És ez harmonikusan működik.

Véleményem szerint, ha az idő és a tér és a korszakok összemosásának funkciója van, hát miért ne! És ez adja azt a pluszt, amire szüksége lehet a mai nézőnek.

Olyan szépen jönnek ki abból a korból és lépnek ugyanoda vissza, hogy számomra tökéletesnek is mondhatnám ezt az előadást.

Még mindig nem tudom, hogy ki a célközönsége a kortárs „színházcsinálásnak”.

Mindenki.

De a maradi réteg, aki a „hagyományosra” vágyik, mit kap?

Ha a maradiak nem adják fel, és elhiszik, hogy lehet olyan darab, amely hozzájuk szól, vagy netán megnézik a Mikve című produkciót, azt a sok humorral fűszerezett, megrendítően szép történetet, amely egy női fürdőben játszódik, akkor abban biztosan nem hiányolják a kosztümöket. Hiszen nincs is meghatározva, hogy mikor játszódik a történet. Vagy ott van már említett Veszedelmes viszonyok. Szóval, mindenki megtalálja a neki szólót. Olyan sokféle színház van, hogy ezer helyre lehet menni és válogatni ízlés szerint.

Melyik volt a legjobban megosztó darab, amelyet játszott?

Az Ünnep című. Volt, akinek tetszett és volt aki elutasította ezt skandináv darabot, amely a köztiszteletben álló apát a születésnapi partiján molesztálással vádoló fiú történetét meséli el úgy, hogy a családi vacsora kínos lerészegedésbe és verekedésbe torkollik, amit végül a felkelő nappal előkerülő halott lány levele old fel. Elképesztő vitákat váltott ki egykor ez az előadás.

Ha ön lenne a rendező, milyen darabot vinne színre?

A válasz egyszerű: érdeklődésre számot tartó… Akármit mond, jól csinálják a színházak, hiszen több órája erről beszélgetünk...

(Fotó: Vígszínház - Dömölky Dániel)