Alapjövedelem és ami mögötte van

Jó példa erre a Twitter milliárdos vezetője, Jack Dorsey, aki 15 millió dolláros felajánlást tett 2019 decemberében 29 városi vezető, polgármester kezdeményezését támogatva, Mayors For A Guaranteed Income projekt néven. Vagy gondolhatunk a korábbi demokrata elnökjelölt, Andrew Yang elképzelésére is, amely szerint minden 18 és 64 év közötti amerikai állampolgár havonta kézhez kapna egy 1000 dolláros csekket – ő jelenleg is ezzel tematizálja az amerikai belpolitikát.

Az alapjövedelem gondolata egyébként egyáltalán nem új, hiszen Morus Tamás a 16. században már javasolt hasonlót az 1516-ban megjelent Utópia című munkájában.

1968-ban a párizsi diáklázadással egy időben ezernél is több közgazdász petícióban követelte az alapjövedelem bevezetését Nixon amerikai elnöknél, amit a legnagyobb lapok és a lakosság is támogatott, valamint az afro-amerikai közösség nevében Martin Luther King Jr. polgárjogi harcos is mellé állt. (A konzervatívok a magas költségek, míg a liberálisok a szigorú követelmények miatt támadták az elképzelést, ami végül a Szenátusban elhalt.)

Az egyetemes alapjövedelem – Universal Basic Income (UBI) – pontos előfeltétele, hogy mindenki havi pénzösszeget kap az élet megkönnyítése és a nagyobb gazdasági aktivitás ösztönzése érdekében. 

Miután a COVID-19 világjárvány világszerte gazdasági pusztítást is végzett, az alapjövedelem ötlete mögött álló egyes csoportok újjáéledtek.

A korábbi ellenzők közül sokan támogatni kezdték az elképzelést, illetve vezető ENSZ tisztségviselők, sőt maga Ferenc pápa is felkarolta az ügyet, legalábbis átmenetileg, egy garantált alapjövedelem bevezetésének szükségességét, különösen a COVID-19 járvány idejére.

A magyar kormány ezzel szemben a munkaalapú társadalmat részesíti előnyben.

Az univerzális alapjövedelem

Az UBI (hazai megfelelője a Feltétel Nélküli Alapjövedelem – FNA), mint a szegénység elleni küzdelem és a gazdasági kilátások javításának eszköze évtizedek óta létezik. Természetesen az alapjövedelem-programok finanszírozására szolgáló pénznek valahonnan származnia kell, ezért az UBI nagyban támaszkodik az állami költségvetésekre, a rendszeres kifizetések közvetlen finanszírozására, miközben elméletileg lehetővé teszi a pénz és más erőforrások gazdasági javakra történő szabad felhasználását vagy jobb foglalkoztatási lehetőségek keresését.

A kormányzati kiadások és a lehetséges előnyök közötti egyensúly megteremtése érdekében az alapjövedelmet az egész világon próbálgatják és kísérleteznek vele, de ezidáig vegyes eredményekkel. Ugyanakkor ebből kifolyólag egyre több adat áll rendelkezésre, amelyekből következtetéseket vonhatunk le. 

Az eddig ismert 48 alapjövedelem-program közül néhány korábbit ma az alapjövedelem értékelésére használnak, illetve van néhány új kísérleti projekt is, mint amilyeneket a közelmúltban Németországban és Spanyolországban indítottak. Kanadában pedig egyenesen a COVID utáni világ legfontosabb politikai prioritásának tekintik az UBI-t.

De mi is az az alapjövedelem?

Az UBI olyan, mindenkinek járó, tehát nem egy adott populációt megcélzó, rendszeresen (például havonta) ismétlődő kifizetés, amely feltétel nélküli, vagyis nem kell érte dolgozni. Egyformán elérhető a munkaviszonyban állók vagy a munkanélküliek számára is, az egyének kapják (nem az egyes háztartások), mégpedig készpénzben, amely lehetővé teszi a kedvezményezettek számára, hogy a pénzt bármire felhasználhassák. 

Az eddigi alapjövedelem-kísérletek sok tekintetben hasonlóságokat tartalmaznak. Közülük számos program megfelel az UBI klasszikus követelményének, ugyanakkor sok kísérlet csupán meghatározott csoportokat céloz meg. Vannak olyan programok, amelyek a kedvezményezettek összes jövedelméből indulnak ki, vagyis az alapjövedelem megállapításánál figyelembe veszik a kereseteket.

A The Economist egyik – még 2016-ban publikált – elemzése (Rethinking the welfare state – Basically flawed) szerint talán a legfontosabb kérdés az, hogy politikailag hogyan kezelhető a különbség azok között, akik csak az alapjövedelmet kapják meg, és nem kívánnak dolgozni, illetve az idejük nagy részét munka nélkül töltenék, valamint azok között, akik viszont sokat dolgoznak, kreatívak és motiváltak és emiatt mintegy magukat „zsákmányolják” ki.

Az az igazi alapkérdés, hogy mekkora anyagi javadalmazásbeli különbség fogadható el (tolerálható) e két csoport között mind egyéni, mind társadalmi szinten? És vajon mi lenne az objektív értékmérője a többletmunkának és a teljesítménynek egy ilyen rendszerben, és miként lehetne ezt formalizálni? Mi lenne a motiváció valós ellentételezése, és hogyan tartható fent a tudományos és kreatív energiákra összpontosító, innovációra való késztetés társadalmi szinten, illetve az egyre összetettebb kutatási eredményekhez milyen ösztönzőrendszer lehet megfelelő ekkor?

Sőt, az EU-ban még kérdés az is, hogy a jelenlegi nyitott belső határokkal hogyan lehetne az „alapjövedelemturizmust”, azaz visszaéléseket megszüntetni, hiszen egy fejlettebb tagállam jóval magasabb alapjövedelmet biztosít(hat)na, ami még vonzóbbá tenné az odairányuló belső és külső migrációt. 

Sokszínű megvalósítás – változatos eredmények

Az eddigi tapasztalatok alapján még nem egyértelmű, hogy az egyetemes alapjövedelem igazi üzlet-e vagy csupán egy álom.

Ugandában pl. az elindított kísérleti programok a gazdasági aktivitás és a jólét jelentős növekedését eredményezték, de hasonló pozitív eredmények csak a harmadik világban tapasztalhatóak – Uganda mellett pl. Kenyában – ahol a nyomor és az éhínség leküzdésének hatékony eszköze az alapjövedelem.

Ott, ahol nincs munkalehetőség, alacsony az iskolázottság, nehéz megfelelő élelmiszerhez jutni, könnyen hozhat látványos eredményeket az alapjövedelem biztosítása. Ugyanakkor más programok vegyes eredményeket hoztak: Finnország erősen reklámozott kísérleti programja például csökkentette ugyan az érintettek stresszhelyzetét, de hátrányosan befolyásolta munka-aktivitásukat.

A legnagyobb nehézséget azonban minden esetben a programok fenntartása és a finanszírozás biztosítása okozta:  pénzügyi problémák miatt néhány helyen a tervezett időszak vége előtt le kellett mondani a program befejezését, így ezek értékelése sem készülhetett el.

COVID-19 és az UBI

A COVID-19 fényében a feltétel nélküli alapjövedelem ismét középpontba került.

Néhány országban a válságkezelés részei az alapjövedelem szerű elemek. Másutt megnövelték a munkanélküli ellátásokat a világjárványra reagálva. 

Egyesek – mint pl. Spanyolország – ezt a lendületet arra használták, hogy teljes értékű alapjövedelem-pilotokat indítsanak.

A Spanyolországban május végén elfogadott garantált minimumjövedelem program a tervek szerint 850 ezer olyan családnak segítene – kiemelve így 1,6 millió embert a mélyszegénységből –, ahol a családfenntartó elveszítette a munkáját.

Egyetlen feltétel, hogy a jogosultnak álláskeresés céljából kötelező regisztráltatni magukat a munkanélküli hivataloknál. A kihirdetéssel együtt a spanyol kormány deklarálta, hogy a program nem csupán a válság idejére szól, hanem azt hosszú távra tervezték.

Olaszországban 2019-ben került bevezetésre egy garantált minimumjövedelem program, minden olyan háztartás számára, ahol a havi bevétel nem érte el a 780 eurót, és itt is feltétel a munkaerő-piaci jelenlét valamint legalább 10 éve olaszországi lakosnak kell lenni. Az ellátás 18 hónapig tart, de jogosultság esetén újra lehet pályázni.

Az első évben mindez 7,1 milliárd euróba került az olasz kormánynak, ami nagyban hozzájárult az Európai Bizottsággal való összeütközéshez a 2019-es olasz költségvetés kapcsán, és csaknem szigorú szankciókhoz vezetett.

Luigi Di Maio munkaügyi miniszterként dicsérte a programot, kiemelve, hogy az növeli a fogyasztási kiadásokat és elősegíti a gazdasági növekedést, de ezt a munkanélküliség növekedése és a gazdasági recesszió nem igazolta vissza.

A témában elérhető, több országot is bemutató igen részletes elemzés Büttl Ferenc és Kis Miklós írása, melyből megtudhatjuk, hogy az USA-ban a Covid-19 járványra reagálva szinte mindenkinek, akinek a jövedelme évi 75 ezer dollár, azaz nagyjából 23 millió forint alatt volt, fejenként 1200 dollárt, azaz mintegy 370 ezer forintot utalt az állam. Mindemellett gyermekenként további 500 dollárt, azaz mintegy 150 ezer forintot is kaptak. Az évi 75 ezer dollár fölött keresőknek juttatott összeg fokozatosan csökkent évi 99 ezer dollár keresetig – azaz mintegy harmincmillió forint felett már nem járt semmi.

A pénzt megkaphatta az is, aki nem adott be adóbevallást, és nem volt semmilyen legális jövedelme az elmúlt évben, feltéve, hogy legalább társadalombiztosítási száma volt. Ha válságkezelő alapjövedelmet nem is vezetett be az amerikai kormány, a munkanélküli ellátásokat a korábbinál sokkal általánosabbá tette: a szövetségi állam minden munkanélkülinek heti 600 dollárt (kb. 185 ezer forintot) utal a szokásos – államtól függően 200-550 dollár közötti – ellátáson felül (az Egyesült Államokban nincs egységes munkanélküli rendszer). Az ellátást megkapták az önfoglalkoztatók is, akik korábban nem voltak jogosultak munkanélküli ellátásra.

Az elemzés további országok alapjövedelem kísérleteit is bemutatja:

Japán mind a 120 millió polgára 100 ezer jent, azaz mintegy 284 ezer forintot kapott. Japánban nem fektettek nagy hangsúlyt a jogosultsági kérdésekre: nem számított, hogy valaki milliárdos vagy mélyszegény; dolgozik vagy munkanélküli, nyugdíjas vagy kisbaba – járt neki a 100 ezer jen. Még az sem baj, ha nem japán állampolgár, ha rendelkezik tartózkodási kártyával. Jogosultsági szempontból tehát klasszikus FNA-ról beszélhetünk, viszont különbözik tőle abban, hogy nem jár automatikusan, hanem (annak ellenére, hogy valóban nem kötött semmiféle feltételhez) igényelni kell. A legnagyobb különbség persze az, hogy csak egyszeri összegről van szó, nem rendszeres jövedelemről.

Ausztrália relatíve szegényebb polgárai egységesen 750 dollárt, azaz mintegy 160 ezer forintot kaptak bónuszban a megszokott szociális ellátásukon felül. Azon múlt az összeg folyósítása, hogy az illető beletartozott-e valamelyik meghatározott kategóriába: megkapta ezt az összeget például valamennyi öregségi nyugdíjas, rokkantsági ellátásban vagy munkanélküli segélyben részesülő, méghozzá automatikusan.

A skót alapjövedelem-elképzelések meglehetősen kiforrottak: a programot a kormány által felkért független think-tank, a Reform Scotland dolgozta ki. A skót alapjövedelem évi 5200 font jövedelmet (kb. kétmillió forintot) jelentene minden felnőttnek, és további évi 2600 font (kb. egymillió forint) juttatás járna vele gyermekenként. Az alapjövedelmet részben néhány korábbi – de nem az összes – szociális ellátás eltörléséből és a jövedelemadó megemeléséből finanszíroznák. A skót példa kilóg az eddig felsorolt intézkedések sorából, ugyanis nem bevezetett intézkedésről van szó, hanem csak szándékról, amely ráadásul szemben áll a brit kormány akaratával. A skót törekvések ennek ellenére érdemesek a világ figyelmére, annál is inkább, mivel – akárcsak Spanyolország esetében – a kormány nemcsak a válság idejére szóló, átmeneti, hanem állandó, paradigmatikus változást tervez véghez vinni a jóléti rendszerben.

Még korai megmondani, hogy az UBI megfelel-e az elvárásoknak, vagy meghiúsul-e az ötlet, de ahogy új kísérletek és politikai programok alakulnak ki, egyre nagyobb mennyiségű adat válik elérhetővé a döntéshozók számára az értékeléshez. Az említett, különböző kidolgozottságú intézkedések nagy lépésnek tekinthetők az alapjövedelem felé, hiszen filozófiájukban térnek el a támogatások célzottságára épülő jóléti rendszerektől.

Érvek pro és kontra

A kérdés sok mindenkit foglalkoztat.

Az alapjövedelem támogatói úgy gondolják, hogy több ember folytathatná a felsőoktatási tanulmányait, képzéseit, és többen vennének részt önkéntes munkában, vagy akár sportolnának, ami az emberek aktivitását szinten tartaná, akár még növelné is. Ez azonban nem látszik valószínűnek.

Az Eurostat 2017-es adatai szerint a munkanélküliek közül gyakorlatilag minden második ember (49%) soha nem sportolt aktívan, holott érdekükben állna egészségesebbnek, fittebbnek maradni a későbbi álláslehetőség érdekében.

A témához kapcsolódóan egy nemzetközi, sportolással foglalkozó szervezet (International Sport and Culture Association) jelentése azt mutatta ki, hogy az inaktivitás egyenesen nagyobb egészségügyi kockázattá vált az EU-ban, mint maga a dohányzás. A mozgásszegény életvitel gyakorlatilag évente félmillió európai életét követeli és ennek költségei már meghaladták a 80 milliárd eurót is.

David H. Freedman az egyik legpatinásabb szakmai kiadvány, a M. I. T. (Massachusettsi Műszaki Egyetem) Technology Review egyik 2016-os nyári számában (Basic Income: A Sellout of the American Dream) úgy fogalmazott, hogy a feltétlen alapjövedelem valójában a technológiai innovációban élenjáró szilícium-völgybeli milliárdosok egyik kedvenc témája. Freedman szerint ez nem is véletlen, mert csak arra koncentrálnak, hogy folyamatosan bővülő piacokra és ezáltal bevételekre tegyenek szert az idősödő, csökkenő népességű társadalmakban is.

Ez a megjegyzés azért is érdekes, mert a technológiai óriáscégeket irányító vezetők jó néhány területen vélhetően jóval több és egyre több információval rendelkezhetnek, mint maguk a fogyasztók, nem beszélve az állami gazdaságpolitikai döntéshozókról.

A kutató szerint a fejlesztők és vállalatvezetők attól tartanak, hogy az automatizáció oly mértékben felgyorsulhat, hogy indokolt lehet ez a pénzügyi megoldás a szociálpolitika területén, mert a kormányzatok képtelenek lesznek megbirkózni a növekvő munkanélküliséggel. (Mint láttuk, a koronavírus járvány alatt átmenetileg több országban is nyújtottak ilyen jellegű juttatásokat.) Ugyanakkor Freedman szerint óvatosan kell kezelni ezeket a véleményeket is, mert éppen a Szilícium-völgyben nőnek a leggyorsabban a társadalmi egyenlőtlenségek az USA-ban. Freedman szerint az alapjövedelem bevezetése esetén a már meglévő szociális költségek és ezek juttatásával járó kiadások azonnali megduplázódnának, mégpedig az adófizetők terhére, úgy, hogy még durva adóemelésekkel se lenne meg hozzá a fedezet. Freedman úgy véli, hogy az adókedvezmények sokkal jobb hatást tudnak elérni.

Erik Brynjolfsson és Andrew McAfee a Massachusettsi Műszaki Egyetem (M.I.T.) kutatói a befolyásos amerikai Foreign Affairs magazin szintén 2016-os számában arról értekeztek, (Human Work in the Robotic Future Policy for the Age of Automation) hogy a kreatív feltalálók és a szorgalmas tehetségek száma exponenciálisan nő, ahogy a tudás is egyre hozzáférhetőbbé, a technológia pedig egyre olcsóbbá és hatékonyabbá válik. Ráadásul a robotizációs szakirodalom két nagyágyúja úgy látja, hogy a brit-magyar filozófus, Polányi Mihály paradoxonja – miszerint többet tudunk, mint amennyit el tudunk magyarázni – is egyre inkább érvénytelenné válik a gépek öntanulási képességének köszönhetően.

A szerzők ugyanakkor megállapítják, hogy egy garantált alapjövedelem bevezetése még az USA-ban is a szövetségi adók 75%-át emésztené fel a 2014-es szegénységi küszöbre vonatkozó adatok szerint.

Kutatásaik alapján ráadásul az 1960-as években Denverben és Seattle-ben egy alapjövedelemre, illetve egy adókedvezményre, támogatott foglalkoztatásra építő kísérletet hajtottak végre, amiből az derült ki, hogy igazából csak a támogatott foglalkoztatás és adókedvezmény vezetett magasabb munkavállalási kedvhez.

A pandémia hatására Magyarországon is egyre inkább a fősodorba kerül az egyetemes alapjövedelem (UBI) ötlete.

A Penzcentrum.hu nemrégiben lezajlott közvélemény-kutatása szerint itthon is sokan pártolják az alapjövedelemre vonatkozó kezdeményezést, és az ideális összegre vonatkozóan legtöbben a megadott lehetőségek közül a legmagasabb, 120 ezer forintra voksoltak. A hazai – többnyire ellenzéki – nyilatkozatokban is egyre gyakrabban jelenik meg az alapjövedelem kérdése.

Ennek egyik változata a Párbeszéd „alapjovedelmet.hu” oldalon olvasható elképzelése, ahol a létbizonytalanság megszűnését, a jövedelembiztonságot és a többség keresetének növekedését látják benne. Minden magyarországi felnőtt számára biztosítanának havi 100 ezer forintot, a gyermekeknek pedig havi 50 ezret, s mindezt úgy, hogy véleményük szerint a költségvetési hiány egy fillérrel sem emelkedne, és adókat, járulékokat sem kellene emelni. Szerintük a szükséges forrás megteremhető lenne egyszerűen az adó- és kiadás-átrendezésekből. És mennyi is ez a szükséges forrás? Vitairatuk szerint a teljes állami költségvetés 14,5 százaléka, ami a GDP 6,65 százaléka, ami másfélszerese a teljes mezőgazdasági-, erdőgazdálkodási-, és halászati ág GDP-hez való teljes hozzájárulásának, és az építőipari ágazat hozzájárulását is csaknem 20 százalékkal haladja meg.

A számokat látva az ötletet neves gazdasági szakemberek és szakmai szervezetek a gazdaságra nézve kifejezetten károsnak tartják: véleményük szerint csökkentené a munkaerő-kínálatot, ami alapvetően mérsékelné a lehetséges gazdasági növekedés ütemét, így hátrányosan érintené a gazdasági felzárkózást.

Mindezekhez járulna, hogy jelentős költségvetési forrásokat kötne le, így együttesen súlyosan veszélyeztetné a költségvetési egyensúlyt, rontaná az adómorált, és legvégül a társadalomra gyakorolt mentális hatása is igen kedvezőtlen lenne.

Itt érdemes rámutatnunk egy tragikus kifejletre is, amelyre Nauru példája figyelmeztet, hiszen ott olyan történt, ami még sehol másutt: a jólét, majd annak „furcsa” következményeként a munkanélküliség döntött romba egy nem is olyan rég még nagyon gazdag országot. Nauru egy kicsi, ismeretlen sziget a Csendes-óceán térségében, amelyet nagyjából fele annyian laknak, mint egy budapesti kerületet (Lipótvárost).

Az 1960-as évektől kezdve a foszfát gyümölcsöző exportcikké vált a világpiacon, aminek köszönhetően a 21 négyzetkilométernyi szigetország dúsgazdaggá vált.

A hirtelen jött gazdagság elsősorban a vándormadaraknak volt köszönhető, ugyanis az évszázadok alatt lerakodó madárguanóban felgyülemlett nagy mennyiségű foszfát óriási kinccsé vált.

Ez az 1970-es és 80-as évekre a világ egyik leggazdagabb népévé tette az sziget lakosságát: adózni egyáltalán nem kellett és mindenre volt fizetőképes kereslet, mesés vagyonok keletkeztek.

Ennek következtében néhány évtized alatt a nauruiak elfelejtették őseik munkáját, a halászatot, miközben mindössze tíz év alatt az emberek kilencven százaléka elhízott és a 2010-es évek közepére már negyven százalékos volt a cukorbetegek aránya, amely betegség egyébként korábban teljesen ismeretlen volt arrafelé.

A guanó készletek kimerülésével a foszfátra épülő külkereskedelem megszűnése miatt az emberek 90%-a munkanélkülivé vált, és akinek volt munkája, azt is leginkább a kormány alkalmazta.

Nemhogy elszegényedtek, de még a saját függetlenségüket is elvesztették: képtelenek saját tengervizeik halászati tevékenységét megoldani, ezért eladták vizeik halászati jogát és Ausztrália segélyeire szorulnak olyannyira, hogy 2012-től ideiglenesen menekülteket szállásoltak el Ausztráliából, amelynek okán az ország – méretéhez képest – egy nagy menekülttábor lett.

Nauru példája intő jel lehet a „társadalmi mérnökök” számára és talán erre is gondolhatott Pogátsa Zoltán közgazdász, akinek álláspontja szerint az alapjövedelemmel kapcsolatos eddigi tapasztalatok nem elegendőek, mivel azok „nem képesek szimulálni egy átfogó társadalom-átalakító ötlet működését melyek lényege, hogy az ingyen pénz örökre és mindenki számára elérhető”.

Az alapjövedelem előnyeivel kapcsolatos elhamarkodott következtetések levonása azért is káros, mert Orbán Viktor miniszterelnök szerint az ennek bevezetése egy kommunisztikus-szocialista gondolat, amely arról szól, hogy akkor is jár a pénz, ha valaki nem csinál semmit, ami „a magyar társadalom szociológiai összetételét figyelembe véve teljesen világos következményekkel jár”.

A valaszonline.hu oldalon indított vitában legutóbb megszólaló Németh György szerint az alapjövedelem nem csupán közgazdasági alapon rossz megoldás, hanem keresztény lételméleti alapokon is igazolhatóan az.

A téma – bár erősen politikai kérdéssé avanzsált – alapvetően közgazdasági és lételméleti, létfilozófiai kérdés. Az alapjövedelem címén kifizetendő pénz megtermelése közgazdasági kérdés, ugyanakkor tudnunk kell, hogy az egyént mire jogosítja fel és mire kötelezi egy ilyen jellegű juttatás létezése, ez utóbbi alapján pedig mindez már ontológiai, azaz lételméleti kérdés.

Évszázadok óta létező keresztény alapvetés, hogy az ember köteles saját munkája által gondoskodni önmagáról, az emberi létezésből nem csak jogok, hanem kötelezettségek is következnek. A szociológus-közgazdász szerint, aki úgy gondolja, hogy a keresztény lételméleti alapvetés kiállta az idők próbáját, az emberi jogi érvet nem hozhat fel az alapjövedelem mellett, csakis közgazdaságit vagy szociálpolitikait.

Az egyik ilyen érv lehet a robotizáció térhódítása, az egyszerű foglalkozások humán munkavállalói igényének szűkülése. Véleményünk szerint erre válaszként nem az alapjövedelem a hosszú távú megoldás, hanem a munkaerőpiacon jelenlévők átképzése, új típusú munkahelyek teremtése, annak szem előtt tartása, hogy a gazdaság fejlődését a foglalkoztatás magas szintje, a munkavállalói és vállalkozói jövedelmek, a mindezek nyomán generálódó kereslet és fogyasztás biztosítják. Ebben a közgazdasági rendszerben a munkavégzés nélkül biztosított jövedelmek csak időlegesek és szociálpolitikai indíttatásúak lehetnek, de ekkor is kell mérlegelni a hosszú távú hatásokat, következményeket is – lásd Nauru példáját is.

A különböző kísérleteknél látható, hogy alapjaiban munka nélkül kapott jövedelemről van szó, ami a magyar kormány munkaerő-piaci filozófiájával szöges ellentétben áll.

Hazánkban elsődleges a munkával szerzett bevételek biztosítása, a 2010 óta meghozott intézkedések mind ebbe az irányba hatnak.

Folyamatosan emelkedik a foglalkoztatási ráta, amiben a gazdasági fejlődés tükröződik vissza.

2010 óta évről-évre javul a háztartások jövedelemszerkezete, a munkajövedelem aránya a 2010-es 65,3 százalékról 2019-re 74,3 százalékra emelkedett, a társadalmi jövedelmek részesedése pedig 32,5 százalékról 23,8 százalékra csökkent.

Ezzel párhuzamosan a 2010 óta – egyetemes alapjövedelem nélkül is – csökkenő relatív jövedelmi szegénységi arány szintén a kormány munkaalapú társadalmat megvalósító intézkedéseit igazolja, ami a gazdasági fejlődést, a társadalom önbecsülésének az erősödését szolgálja.

Lovászy László Gábor: kormányzati stratégiai kutatásokat támogató miniszteri biztos/ tudományos főmunkatárs, Nemzeti Közszolgálati Egyetem - Grábics Ágnes: statisztikai főtanácsadó/statisztikai elemző