Eurófetisizmus és euró-tények - Dobozi István írása

A növekedés.hu augusztus 6-i számában jelent meg Soós Károly Attila cikke, amely a növekedés.hu-n július 30-án közölt „Eurós hatások: egyenlőtlenségek, reálárfolyamok, politikai motivációk“ című írásommal vitatkozik. Sajnos a cikk több olyan torzítást és ténybeli tévedést tartalmaz, amelyet nem hagyhatok megválaszolatlanul. E rövid hozzászólás célja kizárólag korrekciós célú, s nem kívánom a vitát új irányba terelni.

Kezdjük mindjárt a Soós Károly Attila cikkének a címével – „Tényleg sutba kellene dobni az eurót? “–, amely megtévesztően azt sugallja, mintha az euró megszüntetése mellett kardoskodnék. Ennek a sugallatnak semmilyen ténybeli alapja nincs az írásomban, amely az euró súlyos konstrukciós hibáira rámutatva sem jut erre a nekem tulajdonított következtetésre.

Több korábbi elemzésemben rámutattam, hogy

tökéletlensége ellenére az eurózóna ma már nagyon vaskos adottság (az Egyesült Királyság nélküli EU lakosságának négyötödét teszi ki), és – hiába bukdácsolt 2008-tól egy ideig válságról válságra – nem fog megszűnni és tökéletesíthető.

Az utóbbi időben a fiskális unió felé való fokozatos haladás üdvözlendő fejlemény, még akkor is, ha az kikényszerítve (mondhatni a hátsó kapun keresztül) valósul meg (pénzügyi eszközvásárló mentőprogramok, Európai Stabilitási Mechanizmus, közösen garantált eurókötvény stb.).

Soós Károly Attila meglepőnek találja azt a következtetésemet, hogy hiba, „eredendő bűn“ volt a különböző fejlettségi szintű országokat az eurózónában összehozni. Talán nem lepődne meg annyira, ha figyelmesen elolvasná Robert Mundell közgazdasági Nobel-díjat érő, klasszikus tanulmányát az optimális valutaövezet elméletéről. Amelyben az első és legfontosabb követelmény: a makroökonómiai körülmények hasonlósága a valutaklub tagjai körében.

A heterogén tagság komoly veszélyeire hívta fel a figyelmet két másik közgazdasági Nobel-díjas is, Milton Friedman és legújabban Joseph Stiglitz. De Nicholas Kaldor is hasonló alapon érvelt az euró ellen jóval annak bevezetése előtt.

A szerző szerint azt állítom, hogy „a monetáris unió nem működőképes megfelelő fiskális unió nélkül“. Én nem ezt mondtam, hogy nem működőképes, hanem azt, hogy a monetáris unió rosszul, pénzügyi/adósságválságokra erősen hajlamosan működik egy fölöttébb heterogén összetételű közösségben. Már Kaldor is ezt hangoztatta 1978-ban.

De a tények sokasága is ezt igazolja, beleértve a heveny euróválság következtében a Európai Központi Bank által kényszerűen felhúzott pénzügyi tűzfalakat, amelyek a hiányzó fiskális unió tökéletlen pótlékainak tekinthetők. (Erről különösen meggyőzően, tényszerően beszél két tekintélyes amerikai közgazdász, Joseph Stiglitz és Ashoka Mody, akinek EuroTragedy című átfogó monográfiája méltán aratott világsikert.)

Nem kétséges, hogy a jövőben az euróövezetet a fiskális unió intézményes, fokozatos kialakításának az irányában kell tökéletesíteni, ez a fő csapásirány.

Az euróövezeten belüli nagyfokú divergencia (a remélt konvergencia helyett), valamint az előnyök és hátrányok észak-dél keresztmetszetű, aránytalan megoszlása olyan vaskos tény, hogy azt Soós Károly Attilán és néhány más euróapologétán kívül kevesen tagadják. Az előny-hátrány mérleg pontos számszerűsítése lehetetlen, amire az írásomban is utalok. A freiburgi Centre for Policy Studies modellszámításain ugyan el lehet verni a port (mint majdnem minden modellen), ám ez nem változtat semmit a széleskörben elfogadott tényen, miszerint – több oknál fogva – Németország lett az euró messze legnagyobb haszonélvezője, Olaszország pedig a legnagyobb kárvallottja.

Nemcsak én állítom, hogy az eurót – teljesen szándékolatlanul, de az utólagos tények tükrében – mintha a „németeknek találták volna ki".

Stiglitz például részben a zónán belüli árfolyamkorrekciók lehetetetlensége miatt kumulálódó német kereskedelmi előnyök és dominancia tükrében az Euro című könyvében felvetette a Németország nélküli euróövezetet (de már mások is előálltak ezzel az ötlettel).

Ez a forgatóköny nyilvánvaló politikai képtelenség, s csupán gondolatjátéknak érdekes. Olaszországban nem véletlenül, hanem a két évtized alatt felhalmozódott hátrányok miatt erős a közvélemény jelentős részének az euróellenessége.

Az olaszok csak azért nem lépnek ki az övezetből, mert még jobban félnek az alternatívától, a lírához való visszatéréstől. Az euróvonatból nincs kiszállás,

ahogy az egyik írásomban is jeleztem.

Végezetül az euró politikai vonatkozásairól. Soós Károly Attila állításával ellentétben az írásomban a magyar eurócsatlakozás kapcsán nem beszéltem semmilyen politikai döntésről. A magyar pártpolitikával sem foglalkoztam. Az tény, nem pedig „politikai minősítgetés”, hogy

a baloldalon erősebb az euró hazai támogatottsága.

A szépszámú írásaim mindegyikében a magyar és a nemzetközi sajtóban szigorúan gazdasági kérdésként kezeltem az elkerülhetetlen magyar csatlakozást. És gazdasági tényezők alapján érveltem az elhamarkodott, tisztán politikai indíttatású belépés ellen. Ez nem jelenti azt, hogy az eurót nem tekintem eredendően politikai terméknek. Ha Soós Károly Attila ebben nem hisz nekem, Stiglitznek, Modynak és sokan másoknak, akkor hadd idézzem újfent Lámfalussy Sándort, az euró atyját: „Ez egy politikai mechanizmus volt. Sosem jött volna létre a közös pénz, ha a jegybankokra hagyják a döntéshozatalt. Soha.”

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.