Pogátsa Zoltán: a Huawei-ügy igazi háttere

Gazdaságtörténeti kutatások ugyanis kimutatták, hogy 1820-ban, az Ópium-háború előtt Kína volt a világ legnagyobb gazdasága, az ország nettó exportőr volt, és gazdagabb tartományainak fejlettségi szintje teljesen pariban volt a vezető Európai térségekkel. Az Egyesült Államok viszont ekkor még egy relatíve fejletlen, az egykori gyarmattartó britektől függő, dominánsan mezőgazdasági ország volt, a nagy kiugrásuk csak a tizenkilencedik század közepétől kezdődik majd el.

Az Ópium-háború eredményeképpen a nyugatiak egyenlőtlen szerződésekre kényszerítették Kínát, a kezdeti hozzáférést biztosító Kanton után egyre több kikötőből kereskedhettek a belső tartományokkal.

Ekkortól számítják a kínaiak a „megaláztatás évszázadát”, melynek tulajdonképpen csak az elmúlt évtizedek kirobbanó gazdasági fejlődése vetett véget.

Közben Kína a mélyponton egy szegény harmadik világbeli ország szintjére süllyedt, Mao alatt tömeges éhínséggel. A mostani gazdasági emancipációjuk kínai szemszögből csak úgy jelenik meg, hogy visszaállt a világ rendje…

A kirobbanó kínai gazdasági csoda nagyon sokban emlékeztet az USA felzárkózására a XIX. század második felében.

A kibontakozó iparágakat az amerikai állam akkor a világ legmagasabb védővámjaival támogatta, szembemenve a szabadkereskedelmet erőltető britekkel. Ez egészen a második világháborúig tartott. Az állami megrendelések nélkül az amerikai ipar, a nagy vasútépítések ugyanúgy nem jöhettek volna létre, mint ahogy a mai kínai nagyvállalatok és a gyorsvasúti rendszer kiépüléséhez is szükséges volt az állam támogató jelenléte. Az amerikaiak is szétszedték, becsempészték és lemásolták a brit technológiát, elsősorban a textiliparban és az acélgyártásban, ahogy manapság a kínaiak is ezt teszik a high tech iparágakban. Ugyanígy tettek egyébként korábban a britek, akik a kapitalizmus kezdetben legfejlettebb gazdaságának, Flandriának a technológiáját lopták.

A második világháború után már az Egyesült Államok lesz a világ legfejlettebb nagy gazdasága, és nem meglepő módon a szabadkereskedelem bajnokává válik.

Azonban többen megjósolták: abban a pillanatban, amikor az USA elveszíti majd technológiai vezető státuszát, vissza fog állni a protekcionizmus támogatói közé. Látványosan igazuk lett.

Ahogy Erik Reinert, Ha-Joon Chang, Paul Bairoch és sokan mások megírták: a szabadkereskedelem a mindenkori legfejlettebb exportőrök ideológiája. Felzárkózás nincs valamifajta protekcionizmus – explicit vámok és kvóták, állami megrendelések, nem vámjellegű korlátozások,  a hazai piacról vásárló holdingok (japán kereitsuk és koreai chaebolok) – nélkül.

A jelenlegi kereskedelmi háború 2018 elején kezdődött, amikor az USA magas importvámokat vezetett be egyes kínai termékekre, amelyet aztán Kína természetesen viszonzott. Eddig még csak a szabadkereskedelem megkérdőjelezéséről beszélhetünk, amely persze önmagában is óriási fejlemény, tabudöntés, főként annak fényében, hogy a Davosi Világgazdasági Fórumon mostanság már nem az USA vezetői, hanem Xi Jinping tetszeleg az elmúlt időszakban a szabadkereskedelem bajnokaként. Ez némileg szokatlan…

A konfliktus aztán újabb fokozatra kapcsolt, amikor 2018 áprilisában Trump megtiltotta az amerikai cégeknek, hogy együttműködjenek a kínai ZTE mobilgyártóval: itt még persze lehetett érvelni azon az alapon, hogy ez egy félig meddig állami cég.

2019 közepén azonban ugyanezt tették a Huwaei-el, amely azonban már egyértelműen magánvállalat. Érzékenyen érintheti a kínai céget, hogy a Google még az Android operációs rendszerét is letiltja a Huawei gépekről egy kilenc hónapos türelmi időszakot követően.

Erős a gyanú, hogy itt már nem játszik tisztán az USA.

Köztudomású ugyanis, hogy a dolgok internetjét megalapozó 5G-s technológiában az USA-nak nincs versenyképes cége.

A világvezető a Huawei, egyetlen vetélytársa a szakértők szerint az európai Nokia-Ericsson kooperáció.

A Huawei kicsinálása tehát amerikai részről az immáron technológiai előnyre szert tevő Kína bodycheckelése. A nemzetbiztonsági érvek nem állják meg a helyüket.

Egyelőre semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a Huawei kémkedne. A brit titkosszolgálat átvizsgálta a hardwaret, a németnek pedig a Huawei átadta a teljes forráskódot.

A fair verseny azt diktálná, hogy ameddig a Huawei kémkedése nem bizonyított, addig ugyanúgy kezeljük, mint bármely más céget. Vagy ha az amerikaiaknak elvi, stratégiai ellenérzéseik vannak a kínai tech multik és az állam együttműködésével kapcsolatosan, akkor nem kellett volna évtizedek óta sülve-főve együttműködni velük. Márpedig a két gazdaság úgy össze van keveredve, mint a kávé és a tej. Kilóg a lóláb, hogy a nemzetbiztonsági szál pont akkor vált hivatkozási alappá, amikor a kínaiak kezdik megszerezni a technológiai fölényt.

A két gazdaságot ma már szinte lehetetlen leválasztani egymásról. Itt olvasható egy kitűnő elemzés arról, hogy mennyire össze-vissza van fonódva csak a mobilkészülékek gyártása. Csak az iphoneokat gyártó tajvani Foxconnak egy millió munkása, van Kínában, és közismert módon az ottani olcsó munkaerő és a luxusár közti margóból adódik a cég jelentős profitja. Összességében vagy öt millió munkahelyért felelős az Apple Kínában. A bojkott bejelentésekor az amerikai Huawei beszállítók árfolyamai azonnal zuhanni kezdek a tőzsdén. A most letiltott Qualcommról például tudni lehet, hogy a tavalyi évben a bevételeinek kétharmadát Kínában realizálta. A „tej és a kávé” szétválasztását tehát mindkét fél megsínyli majd.

Az évtizedek alatt kialakult globális termelési láncok szétszedése, illetve már a kereskedelmi háború is azt eredményezi, hogy csökkeni fog az amerikai vállalatok profitabilitása, és nőni fog az infláció. Nem biztos, hogy Trump mindezekkel számol.

Érdemes találgatni, vajon képes lesz-e Kína saját chip gyártására. Támpontot adhat, hogy a kilencvenes években egyszer már volt egy tisztán hazai projekt, bőséges forrásokkal ellátva. Ez volt az akkori elnök, Jiang Zemin fia által vezetett Grace Technologies, amely azonban azóta eltűnt, beolvadt egy szintén sikertelen versenytársába.

Volt aztán két idegen technológiára épülő próbálkozás is. A DRAM technológiára építő Fujian Jinhua tavaly omlott össze, miután az USA exportkorlátozásokat vezetett be vele szemben arra hivatkozva, hogy lopta az amerikai Micron cég szabványait. A másik, a NAND technológiára építő Yangtze Memory Tech cég egyelőre még talpon van, ám a szakértők szerint sok éves lemaradásban.

A Huaweinek elvileg már most van saját chipje, nem is rossz, Kirin néven. Ez azonban erősen támaszkodik az amerikai technológiát is alkalmazó brit ARM cégre, azaz mégsem teljesen önálló. A memória japán, amerikai és dél-koreai. A jelenlegi háború mindenképpen azt fogja jelenteni, hogy a kínaiak minden eddiginél nagyobb erőfeszítést tesznek majd a valódi önállósodásra.

Azt a Huawei már most bejelentette, hogy az elmúlt években saját operációs rendszert fejlesztett ki. Mivel a kínai mobilpiac gigantikus, és a felhasználás is sokkal intenzívebb (a kínaiak sokkal több mindent csinálnak appeken, mint a nyugati felhasználók), ezért az elég valószínű, hogy ha az Android letiltása érvényben marad, akkor

a nyugati és a keleti világban eltérő operációs rendszerek honosodnak majd meg.

A Google a saját piacának nagy részét elveszíti, bár az is igaz, hogy Kínai Internetes Nagy Falnak („the Great Firewall”) köszönhetően a legtöbb appje helyett máris kínai alternatívák futnak. Egy saját kínai operációs rendszer meghonosítása óriási siker lenne, mivel jelenleg az iOS és az Android gyakorlatilag totális duopóliumként dominálják a mobilok világpiacát. Viszont a világ első öt gyártójából három (Huawei, Xiaomi, OPPO) kínai, és a hazai illetve az ázsiai piac is hatalmas… Ugyanakkor a nyugati piacokon a kínai gyártók csak akkor tudnának megmaradni, ha az android alapú appeket is kínálni tudják. Ehhez viszont ki kell cselezniük a Googlet, amire már most is történnek próbálkozások harmadik fél közbeiktatásával.

Viszont az is tény, hogy az 5G standardban, amely inkább software mint hardware túlsúlyos, a Huawei birtokolja a kulcstechnológiák 30%-át. Azaz ha a Huaweit kicsinálná az Egyesült Államok, akkor az 5G technológia bevezetése is csúszik.

Valamint Kína kontrollálja a világ ritkaföldfémjeinek túlnyomó többségét, amire azonban a nyugati gyártók is szüksége van. Ismét csak egy róka fogta csuka helyzet. Ráadásul van már rá precedens 2010-ből, hogy Kína igen is kész felhasználni ezt a monopóliumát nyomásgyakorlásra.

A két ország közötti kereskedelmi háború egyéb területekre is kiterjedhet. Már most is utalnak jelek arra, hogy Kína nagyobb mennyiségben elkezdett túladni a kezében lévő amerikai adósságon. Közismert, hogy Kína az USA első számú hitelezője. A két ország kapcsolata egyfajta perpetum mobilére emlékeztetett az elmúlt évtizedekben: a szinte minden iparágban kereskedelmi deficitet regisztráló amerikaiak hitelből fogyasztották a kínai termékeket, az ehhez kibocsájtott amerikai adósságot pedig a kínaiak az exporttöbbletük bevételeiből megvásárolták. Ez megint csak egy róka fogta csuka helyzetnek tűnik. Egyes elemzők szerint egy eszkalálódó kereskedelmi háború esetén a kínaiak nagy mértékű amerikai állampapír eladására szánnák el magukat, ezzel felfelé nyomva az amerikai kamatszintet. Mások azonban arra figyelmeztetnek, hogy ez egyrészt leértékelné a kínai kézben lévő fennmaradó amerikai adósságot is. Másrészt pedig felteszik a kérdést, hogy mibe fektetné Kína onnantól a többletét, ha a japán, német, brit és egyéb állampapír hozamok továbbra is alacsonyabbak maradnak, mint az amerikaiak? Az első nézet képviselői szerint mindez azonban egy feszülté váló kínai viszonyban már nem érdekelné Pekinget. Ha az USA piaca elzárja magát, akkor a kínaiaknak már nem lesz érdeke a gyenge jen fenntartása, azaz könnyebben megengedhetik maguknak az amerikai papírok eladását.

Egyelőre tehát sok a nyitott kérdés, de drámai folyamatok indultak be, melyek mindenki számára világossá teszik a világgazdaság kölcsönös integráltságának, függőségeinek elképesztő mértékét.

A szerző közgazdász, a A Nyugat-magyarországi Egyetem docense