Megtámadja-e Kína a dollár kulcsvaluta-pozícióját? Csak idő kérdése

MAG2020. júl 15.Dobozi István
A rovat támogatója:

A több mint két éve folyó, Washington által kirobbantott amerikai-kínai kereskedelmi háború legelejénél jelezte már Peking, hogy a „szemet szemért, fogat fogért“ elve alapján arányos válaszokat fog adni Donald Trump „vámterrorjára”. A vámpolitika síkján azonban ez egyre kilátástalanabbá vált, mivel a kétoldalú kereskedelemben Kína négyszer kevesebb árut importál, mint Amerika, a vámretorzióhoz Pekingnek gyorsan elfogytak a lapjai.

Ezzel a háttérrel lábra kaptak olyan vélemények, hogy vámpolitikai lehetőségeinek lenullázódásával Peking bedobja a külgazdaság nukleáris fegyverét: a nemzeti valuta, a jüan drasztikus leértékelését. Az exportáló ország számára a valutaleértékelés természetes válasz lehet az importvámok árukivitelt fékező hatásainak ellensúlyozására. A vámháború 2018 elejei kitörése óta a szigorúan irányított lebegtetésű jüan már 10 százalékot veszített értékéből a dollárral szemben, ezzel arányosan ellensúlyozva az amerikai pótvámok (jelenleg átlagosan 20 százalék) negatív exporthatását. Peking számára a leértékelés dupla csövű puska, mivel az – rárakódva a kínai ellenvámokra – tovább drágítja az amerikai importtermékeket a hazai piacon.

A leértékelés határai

Kizárt azonban, hogy a kínai árukat sújtó amerikai vámokat Peking teljes mértékben leértékeléssel ellensúlyozza. Miért? Az utóbbi években kialakult jüan-dollár árfolyamot a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank nem tartja egyensúlytalannak a kínai külgazdaság mai helyzetében. A korábban eget verő folyó fizetési mérlegtöbblet például nagyot zuhant a GDP-hez viszonyítva: a 2007-ben még tíz százalékos érték tavaly egy százalékra zsugorodott.

A pekingi vezetés általában gondosan kerüli a hirtelen, destabilizáló hatású gazdaságpolitikai húzásokat, s a valutapolitikában is fokozatosságra és kiszámíthatóságra törekszik.

A jüan 2015 utáni, szűk sávban (napi kétszázalékon belüli) irányított lebegtetése is inkább az irányításról, mintsem a szabad árfolyammozgásról szól. Peking nemcsak az inflációs hatások miatt nem híve a vaskos leértékelésnek. Korábbi kedvezőtlen tapasztalatok alapján a vezetés kiváltképpen attól fél, hogy a leértékelési várakozások masszív tőkekimenekítéssel járhatnak és elriaszthatják a külföldi beruházókat, jóllehet a gazdaság már a koronavírus-válság előtt jócskán lelassult, a belső megtakarítások pedig mérséklődtek a lakosság fokozódó elöregedésének és az izmosodó középosztály nagyobb fogyasztási kedvének betudhatóan.

Egy masszív leértékelődés következtében nemzeti valutában meglódulna az állami vállalatok méretes, dolláralapú eladósodottsága. Ha Pekingnek nincs manapság valamire szüksége, az a vállalati szféra adósságbuborékának veszélyes továbbtágulása.

Végül az exportserkentő leértékelés ellen szól az is, hogy a Washingtonnal januárban aláírt – a vámháborút legalábbis átmenetileg felfüggesztő – kereskedelmi egyezményben Peking formálisan is kötelezte magát, hogy tartózkodni fog a „versenyző leértékeléstől”, amiért cserében Washington visszavonta a Kínát megbélyegző „valutamanipulátori” minősítést. A máris több sebből vérző kétéves egyezmény végrehajtását azonban fölöttébb bizonytalanná teszi a két nagyhatalom közötti feszültség egyre több frontra kiterjedő súlyosbodása. (Arról nem is beszélve, hogy a kínai vezetés valószínűleg kivárásra, Trump bukására játszik a novemberi elnökválasztáson, amit követően „újraindítás“ következhet be a kétoldalú kapcsolatokban.)

Pénzügyi atomfegyver

Kína valódi „nukleáris” fegyvere nem a valutaleértékelés, hanem a csillagászati méretű amerikai adósságpapírok birtoklása.

Miből fakad Peking dollárral szembeni hatalma? Egyrészt abból, hogy Amerika tartósan hajlandó „visszakölcsönözni“ a strukturális kereskedelmi hiánya miatt külföldre került dollárok százmilliárdjait. Másrészt pedig abból, hogy a dollár világvaluta szerepe miatt az USA esetében nem működik a külkereskedelmi egyensúlyhiány árfolyamváltozáson keresztüli automatikus korrekciója. Normális körülmények között az amerikai léptékű, toronymagas kereskedelmi deficit esetén a dollár leértékelődne, fékezve az importot, ösztönözve az exportot. Merkantilista szuperexportőrként Kína (plusz Japán, Szaúd-Arábia és néhány más „megtakarító“ ország) azonban főként amerikai állampapírokból „bespájzolja” a hatalmas árukiviteli többletből származó dollárbevételek jelentős részét.

Amit pedig nem raktároz el otthon, annak jórészét ingatlanvásárlások és vállalati befektetések formájában ruházza be az USA-ban. Mindkettő erősíti a dollár árfolyamát, s ezáltal Kína merkantilista érdekeit szolgálja.

A kincstárjegyek masszív kínai vásárlása lefelé nyomja az amerikai állampapírok hozamait, megkönnyítve ezáltal a szövetségi kormány költségvetési hiányának finanszírozását. Az ismert ikerdeficit-elméletnek megfelelően a nagyobb költségvetési hiány azután magasabb kereskedelmi deficitet okoz – a kör ezzel Kína számára előnyösen bezárul. Egy a Financial Timesban közölt friss becslés szerint a dollár elmúlt másfél évtizedben bekövetkezett árfolyamemelkedéséből közel 30 százalék tudható be „kínai“ hatásnak, az amerikai kincstári kötvényhozam-csökkenésben pedig mintegy 75 százalékos ez a hatás.

Ezer milliárd dollárra rúgó amerikai állampapírral a tarsolyában Kína – Japán mögött – az USA második legnagyobb külföldi hitelezője, az amerikai költségvetési és fizetési mérleghiány fontos finanszírozója, amely egyúttal jelentős kínai zavarkeltő potenciált hordoz magában.

Peking az eget verő dollártartalékok egy részének dömpingszerű piacra dobásával bármikor padlóra küldheti a dollárt, bár ez nem áll érdekében, mivel csökkenne a maradék dollártartalék értéke és felértékelődne a jüan. Hszi Csin-ping kínai elnök – Donald Trumppal szöges ellentétben – nem akar a fennálló nemzetközi gazdasági rend rombolójának mutatkozni. Washington azonban az éleződő regionális és globális stratégiai rivalizálás jegyében mindinkább egész pályás letámadásba megy át Peking ellen, amivel máris a második hidegháború szintjére sodorta a kétoldalú kapcsolatokat.

Korántsem zárható ki, hogy egy rendkívüli, Amerikával szembeni vészhelyzetben Peking bedobja majd pénzügyi atomfegyverét.

Normális körülmények között – a gazdasági lelassulás, az amerikai büntetővámok és csúcstechnológiai embargó természetes következményeként – Peking visszafogja majd az amerikai kincstárjegyek vásárlását, gyengítve ezáltal a dollárt és emelő hatást fejtve ki a kamatlábakra és kötvényhozamokra az USA-ban és világszerte. E hatások még markánsabbak lehetnek, ha Peking – netán Washingtonnak szánt burkolt büntetésként – úgy dönt, hogy fokozatosan piacra dobja a birtokában lévő amerikai adósság papírok jelentős részét.

A dollártól való lépcsőzetes elforduláshoz Peking számára most kapóra jöhet az Európai Unió kilátásban lévő likdviditási boomja,

közte a tervezett 750 milliárdos eurókötvény-kibocsátással. Az amerikai-kínai geopolitikai dráma mai helyzetében Peking számára nem okozhat nagy fejtörést eldönteni, hogy melyik a biztonságosabb befektetési valuta: az euró vagy a dollár. 

Kínai kulcsvaluta?

A történelemben mindegyik hegemón szerepre pályázó, feltörő hatalom elérte, hogy nemzeti pénze legyen a világ kulcsvalutája.

Nem volt meglepetés, amikor a második világháború utáni Bretton Woods-i egyezmények keretében az angol fonttól az amerikai dollár vette át a világ elsőszámú tartalékvalutájának szerepét. A kínai vezetés nem reklámozza, de nem is nagyon titkolja, hogy növelni akarja a jüan súlyát – jelenleg csupán két százalék – a nemzetközi fizetési és tartalékvaluta rendszerben. Természetesen a dollár rovására, amely az USA globális súlyának hanyatlása ellenére változatlanul a nemzetközi valutakirály szerepét tölti be: az értékpapírkibocsátás és a tartalékvaluta-készletek terén kétharmados a zöldhasú aránya, a globális értékláncokon belüli elszámolásokban pedig négyötöd.

A kínai vezetés látja – kiváltképp Irán és Észak-Korea példáján –, hogy Washington milyen hatásosan veti be a dollárfegyvert az ellenségei ellen, s pénzügyi szankcióival milyen eredményesen vágja el azokat a dollárpiacoktól.

Ráadásul ez a veszély Peking számára rövidesen „testközeli” lehet, ha az amerikai kormányban azok kerekednek felül, akik – az új kínai nemzetbiztonsági törvény ürügyén – olyan pénzügyi szankciókat akarnak Hongkongra kivetni, amelyekkel elzárnák annak az amerikai dollárhoz való hozzáférését. Ez az eddig stabil és szabadon konvertálható hongkongi dollár árfolyamának összeomlásához vezetne és csapást mérne a város értéktőzsdéjére, amely az ötödik legnagyobb a világon.

Pekingben kissé szemérmesen „dollártalanításnak” nevezik azt a stratégiát, amelynek távlati célkitűzése az, hogy mérsékelje Kína erős dollárfüggőségét a legfontosabb stratégiai ellenlábastól és elérje azt, hogy nemzeti pénze legyen a világ kulcsvalutája.

Kínának a lépcsőzetes dollártalanításhoz potenciálisan meg vannak az eszközei. Vásárlóerőparitáson számolva Kína már most is világ első számú gazdasága, s már évek óta lekörözte Amerikát a világ legnagyobb exportőreként és hitelezőjeként. A több mint háromezer millárd dollár összértékű nemzetközi valutatartaléka messze a legnagyobb a világon. Kína a globális likviditás (megtakarítás plusz hitel) negyedét mondhatja magának. Félévtizede a jüan árfolyamát már nemcsak a dollárhoz kötve szabályozzák, hanem egy 24 tagú nemzetközi valutakosárhoz viszonyítva is.

Sok szükséges feltétel azonban még hiányzik a világvaluta státuszhoz.

A belső pénzpiac és jogi/szabályozási rendszer még nem elég fejlett ahhoz, hogy vonzza a külföldi befektetőket, akik csak igen korlátozottan tudnak például a belső kötvénypiacokhoz hozzáférni. Hongkong különleges esetét leszámítva ma még meglehetősen korlátozott a jüanban történő valutakereskedés külföldön. S ami talán a legfontosabb: csak a piacon szabadon lebegő nemzeti valutából lehet idővel globális tartalékvaluta. Ehhez lépésről lépésre mérsékelni kell a jelenlegi, túlzottan szigorú korlátozásokat az ország nemzetközi tőkeáramlásában.

Kínának nincs jelentős politikai és katonai szövetségese, de a dollár perspektivikus trónfosztásában léteznek informális „segítőtársai. Az öt feltörekvő országot (Kína, Oroszország, India, Brazília és Dél-Afrika) tömörítő BRICS-szövetség már elfogadta az amerikai dollárt felváltó, alternatív nemzetközi fizetési rendszer tervét. Alternatívon persze Peking elsősorban egy jüan-alapú mechanizmust ért. A BRICS New Development Bank nevű multilaterális pénzintézményén keresztül növelni lehet a jüanban jegyzett kölcsönök arányát, annál is inkább, mivel jelenleg a bank által nyújtott kölcsönök java részét (közel kétharmadát) dollárban jegyzik.

A jüan nemzetköziesítésében ennél is fontosabb szerepet játszhat a több mint hatvan országra kiterjedő Egy Övezet Egy Út (Új Selyemút) nevű komplex geopolitikai-stratégiai terv, amelynek ketetében még mindig a dollár az uralkodó valuta, de ez a helyzet politikai elhatározásra változhat.

Az euró – a világ második legfontosabb tartalékvalutája – már két évtizede komoly szerepet játszik a dollárhegemónia megtörésében. Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság volt elnöke nyíltan kiállt az amerikai pénzügyi rendszertől való függőség csökkentéséért az euró globális kulcsvaluta-szerepének fokozásán keresztül. Abnormálisnak nevezte például azt a tényt, hogy az EU-tagországok energiaimportjának 80 százalékát dollárban számlázzák, miközben az energiabehozatal csupán két százaléka származik az Egyesült Államokból. 

Kína jelentős presztízssikert aratott valutája nemzetközivé tételének folyamatában 2015-ben, amikor a jüant bevették az IMF valutakosarába a világ többi vezető valutája – a dollár, az euró, a jen és az angol font – mellé, mivel a kínai pénz megfelelt az összes ehhez szükséges feltételnek.

Peking kiszámítottan, lépésről lépésre haladva cseréli le a dollárt nemzeti valutájára. Kína a világ legnagyobb olaj- és ásványi nyersanyag-importőre. Ezen termékek világpiacán hagyományosan a dollár az úr, túlnyomórészt amerikai valutában jegyzik az árakat, és abban is fizetnek. Csupán idő kérdése volt, hogy Pekingnek mikor lesz elege ebből az „amerikai“ rendszerből is. Három évvel ezelőtt például Sanghajban létrehozták Kína első határidős nemzetközi olajtőzsdéjét, ahol jüanban jegyzik az árat és abban történik a fizetés.

Szinte egyik napról a másikra Sanghaj lett a világ egyik legfontosabb olajtőzsdéje, az ott kialakult árak pedig mára Ázsia irányadó piaci értékeinek számítanak. A világnak gyorsan hozzá kell szoknia, hogy az olaj árát már nem csak hordónkénti dollár összegben mérik. Borítékolhatóan nem sokat kell várni arra sem, hogy hasonló kínai tőzsdék szülessenek a nyersanyagok széles színskáláján. Egy ősi kínai mondás szerint „Az ezer mérföldes út is az első lépéssel kezdődik.“ A világgazdaság kínai dollártalanításában már túl vagyunk az első lépéseken.

A szerző a Világbank korábbi vezető közgazdásza.