Miért nem foglalta el még Kína Tajvant? - Wagner Péter írása

2020 októberének első két hetében 159 alkalommal repültek be különböző kínai felderítő, vadász és bombázógépek a tajvani légvédelmi azonosítási zónába. Ilyen aktivitást rég nem lehetett tapasztalni a kínai légierő részéről.

A nemzetközi hisztéria már-már egy kínai invázió lehetőségével is számolt, bár keveseknek tűnt fel, hogy nem a tajvani légtér, hanem az annál jóval tágabb légvédelmi azonosítási zónát tesztelte Kína (mivel Tajvan nemzetközi jogi státusza vitatott, persze az is kérdés, van-e, lehet-e az országnak egyáltalán saját légtere).

A mostani aktivitás okait kutatva először is látni kell, hogy önmagában a berepülésekben semmi szokatlan nincsen. Egyrészt Peking Tajvan önállóságát sosem ismerte el, így miért is lenne tekintettel a sziget által kijelölt azonosítási zónára.

A Stockholmi Békekutató Intézet kimutatása szerint például 2019 és 2020 októbere között is szinte napi rendszerességgel érkeztek a kínai légierő gépei a légvédelmi azonosítási zónába és amikor a tajvani kormányzat valami olyat lépett, amely a sziget nemzetközi jogi státuszát érintette, Peking nagyobb kötelékeket – egyszerre akár két három tucat repülőgépet - is elindított.

Jó példa volt erre 2021 szeptembere, amikor Tajpej bejelentette csatlakozási szándékát a Csendes-óceáni Partnerség (TPP) elnevezésű szabadkereskedelmi megállapodáshoz, amire válaszul a kínai légierő két tucat gépet küldött a sziget felé.

Az októberi rendkívüli aktivitás egybeesett a Kínai Népköztársasága alapításának (1949 október 1.) évfordulójával. Ezen a napon 25 repülőgép repült be a tajvani légvédelmi azonosítási zónába, majd 2-án 13, 3-án 41, végül 4-én 59! Ez rekordnak számít, és a növekvő számú kötelékek ténye volt az, amit aggasztónak találtak nyugaton.

A kínai berepülések ugyanakkor egyfajta válaszlépést is jelenthettek arra, hogy a jelentős összetételű haditengerészeti kötelékek vonultak fel a térségben.

Két amerikai és egy brit repülőgéphordozó kötelék (ez további tucatnyi rombolót, fregatott, és több tengeralattjárót jelent még), japán, ausztrál, német és holland hadihajókkal kiegészülve gyakorlatozott, és ilyen flottacsoportosításra két évtizede nem volt példa.

Tágabb kontextusban mindezek az évek óta látható kínai-amerikai nagyhatalmi rivalizálás jelei, amelynek egyik gócpontja Tajvan lesz.

Érdemes azt is látni, hogy a mostani kínai légiaktivitás is elsősorban a Kína és Tajvan között levő tengerszoros bejáratánál zajlott, amely egy esetleges amerikai beavatkozás helyszíne lehet majd.

Mindezek mellett azért egy esetleges háborútól még igen messze vagyunk, bármilyen erős retorikai megnyilvánulások is történjenek.

Tajvan 1949 óta vált le a Kínai Népköztársaságról, amikor az addig regnáló Kínai Köztársaság vezetése Tajvan szigetére menekült. Az USA 1979-ig a szigetországot ismerte el Kína legitim képviselőjének, ám akkor a nagyhatalmi érdekek miatt (elsősorban Szovjetunió fő szövetségesének leválasztása érdekében) elismerte Pekinget. Ez azonban nem jelentette azt, hogy Washington „dobta” Tajpejt.

Bár a váltás révén felmondásra került a kétoldalú védelmi paktum is, a Kongresszus által 1979-ben elfogadott Taiwan Relations Act (törvény) révén, a sziget de facto önállóságára adott védelmi garanciát az amerikai kormányzat.

A törvény szövege kétértelmű, egyes vélemények szerint nem kötelezi az USA-t Tajvan megvédésére egy támadás esetén, más vélemények szerint viszont megteremti a lehetőséget egy ilyen lépésre (ezért volt Biden elnök bejelentése is). Így vagy úgy, az elmúlt 40 évben Washington mindig biztosított olyan fegyvereket, vagy haditechnológiát, amivel a sziget egy hiteles elrettentő képességet tudott fenntartani (Bartók Andrással itt írtunk erről elemzést).

A leglátványosabb tételek az elmúlt időszakból 66 új F-16-os vadászrepülőgép vásárlása (a meglevő 150 mellé), illetve mintegy 100 db új M1A2T harckocsi vásárlása.

Kína számára egy esetleges invázió kapcsán a legrosszabb forgatókönyv tehát az, hogy az USA is beavatkozik, ehhez kell méretezniük saját katonai képességeiket is.

Egyszerre kell képesnek lenniük a tajvani hadsereg semlegesítésére, partraszállásra, és eközben egy esetleges amerikai haditengerészeti felvonulás, felmentő művelet megakadályozására.

Ez utóbbi irányú kínai képességfejlesztések már régóta zajlanak és látványos eredményeket értek el. Közéjük tartozik a Dél-kínai tengeren számos atoll és korallzátony „megerődítése”, azaz légvédelmi- és légibázissá történő feltöltése és kiépítése. Másik látványos eleme a kínai haditengerészet felfejlesztése (erről itt írtam korábban egy elemzést a Külügyi és Külgazdasági Intézetben), amely a 2010-es években rekordgyorsasággal állított hadrendben új és modern hadihajókat, 2020-ban mint húsz hajó egységet.

Ma már darabszámra a kínai haditengerészet több egységgel rendelkezik (2020 végén 360 vs 297 harci hajóegység), mint az amerikai bár „hajóméretben” – köszönhetően a repülőgéphordozóknak - egyelőre az USA vezet.

A jövő azonban kritikus, az Egyesült Államok nem rendelkezik annyi hadihajó gyártó kapacitással így kérdés, hogy miként tudja felvenni a versenyt.

Ebben a tekintetben az is Kína mellett szól, hogy a haditengerészete döntően a parti vizeken vagy az azt körülvevő tengereken állomásozik, míg Washingtonnak az Atlanti-óceánon és a Közel-Keleten is állandó haditengerészeti jelenléttel kell készülnie. Az USA számára egyébként ezért is fontosak a regionális partnerek és a katonai szövetségesek, mint Japán, Dél-Korea, India vagy Ausztrália. Canberra részéről a francia tengeralattjáró üzlet felmondása és helyette egy amerikai-ausztrál-brit szövetség (és tengeralattjáró üzlet) kialakítása ezért is kulcsfontosságú az USA-nak!

Mi hátráltatja Pekinget akkor egy esetleges invázióban? A fenti eredmények ellenére, itt hosszabb a lista.

Egyfelől még nem rendelkezik a haditengerészet azon részével, amely lehetővé tenne egyáltalán egy partraszállást. Tajvan sziget partvidéke olyan, hogy csak néhány szakaszán lehet a normandiai partraszálláshoz hasonló módon támadni. A siker érdekében több százezer, hanem milliós kínai hadsereget kellene partaszállni, amihez több ezer partraszállító hajóra lenne szükség.

Ezeknek nyoma sincs egyelőre.

Szintén kérdéses egyelőre a kínai légierő teljesítőképessége. Egy dolog 3-4 napon keresztül repülőgépek tucatjait levegőbe emelni, de egy háború esetén több száz tajvani vadászgéppel találnák magukat szembe (a modern légvédelelemről nem is beszélve). Ráadásul hosszú időn keresztül kellene magas műveleti tempót fenntartani, azaz a repülőgépeket akár naponta háromszor-négyszer újraindítani támadásra, akár heteken át.

A repülőeszközök maguk talán bírnák a terhelést, de szükség lenne elég pótalkatrészre, rakétára, pilótára és a karbantartó állományra is.

Ha az Egyesült Államoknak pedig mégis sikerül beavatkoznia a konfliktusba, mert az amerikai flotta eljut Tajvan közelébe, akkor még nagyobb lesz a kihívás.