Az orosz és török elnök szeptember végén találkoztak Szocsiban Szíria jövője kapcsán. Bár a találkozó konkrét eredményei nem ismertek, a két ország érdekei a közel-keleti országban annyira ellenétesek, hogy hosszútávú megoldásra senki sem számít. Ez viszont csak a lassan erősödő Iszlám Államnak és a helyi dzsihadista csoportoknak kedvez.
Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdogan szeptember 29-én találkozott az orosz üdülővárosban, Szocsiban. Mivel a találkozó tartalmáról semmilyen érdemleges információ nem került nyilvánosságra, a jól értesült elemzők a körülményekből próbáltak konklúziókat levonni.
Egyfelől a kétoldalú megbeszélés szokatlanul „rövid” volt, csak három óráig tartott a korábbi hatórás találkozók helyett, ami lehetett azért is, mert már jól megértik egymást, de azért is, mert hamar kiderült, hogy az álláspontjaik ismertetésén túl nem fognak tudni kompromisszumokat kötni.
Másfelől az egyeztetés után a két vezető kellően oldott, közvetlen hangulatban volt, sajtóhírek szerint arról beszélgettek, hogy egy COVID vakcina oltás mennyi antitest van az emberi szervezetben (Putyin számára előző nap ért véget az önkéntes karantén, amelybe épp a szíriai vezetővel, Bashar al-Aszaddal való találkozása után „vonult be”).
Az egyetlen biztos pont a találkozó kapcsán Szíria, azon belül is Idlib tartomány sorsának jövője volt.
Erről már a megelőző napokban több állami vezető is nyilatkozott mindkét oldalról és a probléma időszerűségét az is jelezte, hogy Szocsi előtt nem sokkal a szíriai és az orosz erők ismételt bombatámadásokat hajtottak végre a szíriai tartomány ellen.
Alig pár hónapja volt hat éve, hogy a nemzetközi közösség nagy meglepetésére Moszkva katonai missziót indított Szíriában. Oroszország korábban is támogatta diplomáciai és gazdasági eszközökkel, de 2015 nyarára annyira megrendült a rezsim helyzete, hogy az iráni és az orosz vezetés közös beavatkozás mellett döntött Bashar al-Aszad megmentése érdekében.
Az elmúlt évek során a beavatkozás elérte célját, a felkelőket minden fronton vissza szorították, az Iszlám Állam területének egy részét vissza foglalták (a másik részét az amerikai támogatású szíriai kurdok birtokolják).
Az orosz-iráni-szíriai taktika nem minden esetben a frontális támadás volt, a legtöbb – korábban terroristának nyilvánított - iszlamista szervezettel tárgyalásokba bocsátkoztak a békés elvonulásról (csak az al-Káida helyi csoportjával és az Iszlám Állammal nem tárgyaltak).
Az elvonulás helyének a Törökországgal határos, Idlib tartomány lett kijelölve, amely egyébként a kezdetek óta a felkelők kezén volt és ahova végül nem csak fegyveresek, de milliónyi menekült is letelepedett.
Az orosz-iráni beavatkozásnak voltak persze árnyoldalai, a rengeteg civil áldozat, az ország infrastuktúrájának további rombolása, és végül a kiterjedt török beavatkozás.
Ankara három különböző offenzíva keretében, de két eltérő okból vonul be a vele határos szíriai területekre. Egyfelől a keleti részeken a szíriai kurdok önállósági törekvései rettentő módon idegesítették a török vezetést, mivel a kurdok törökországi anyaszervezete terrorizmusban utazik. Másfelől a határ nyugati oldalán, a már említett Idlib tartományban egy orosz-szíriai katonai offenzíva újabb milliós menekült hullámot indítana el Törökország felé, amelyből Ankara nem kért.
A helyzet komolyságát jól jellemezte, hogy bár volt arról török-orosz-iráni megállapodás, hogy Idlib tartományt nem támadják a szíriai kormány oldalán harcoló erők, mégis sor került egy szíriai-orosz offenzívára, amely során a török megfigyelő pontokat egyszerűen bekerítették a támadók és úgy haladtak tovább.
Ennek hatására döntött Ankara Idlib tartomány katonai megszállásáról, amely azóta is tart.
Érdekek és ellenérdekek
Idlib kapcsán az orosz és török érdekek világosan szemben állnak.
Moszkva, Damaszkusszal és Teheránnal együtt, szeretné lezárni a szíriai konfliktust ám ehhez szükség van ország területi integritásának helyreállításához.
Idlib nem csak egy tartomány a felkelők kezén, hanem egy potenciális veszélyforrás is, hiszen a területen az al-Káida utódszervezete szinte egyeduralomra tett szert.
Ankara érdeke ennek ellenkezője, mert az oda menekültek milliói az Aszad rezsim olyan ellenségei, akik kegyelemre aligha számíthatnak Damaszkusztól és menekülnének inkább tovább Törökország felé.
Korábban elképzelhetetlennek találtuk volna, hogy egy regionális hatalom ilyen konzekvensen szembehelyezkedjen egy nagyhatalom érdekeivel, azonban a török példa pont azt mutatja, hogy hogyan lehet egy ilyen külpolitikát hatékonyan, igaz jelentős költségek mellett képviselni.
A kétoldalú orosz-török kapcsolatokban az az érdekes, hogy Törökország nem kíván alárendelt szerepet játszani Oroszország mellett, és a kofrontatív elemek mellett a kooperatív együttműködés is megjelenik, de a kettő aránya mindig az aktuális időszak egyenlege.
Ankara Szíriában és Líbiában közvetlenül is kofrontálódott Moszkva érdekeivel katonai értelemben. 2020 őszén a hagyományosan orosz érdekszférának számító Dél-Kaukázusba is „betette” a lábát, amikor Azerbajdzsán a segítségével győzte az orosz szövetségesnek számító Örményországot.
Emellett Ankara komoly katonai kutatás-fejlesztési együttműködést folytat Ukrajnával és nem csak Kijevnek, de a másik hagyományos Oroszország-mumusnak, Varsónak is fog eladni a török hadiipar sikertermékéből, a Bayraktar TB-2es drónokból. Korábban egy ilyen lépés is elég lett volna a kétoldalú kapcsolatok látványos megromlásához, de ez nem következett be.
Ennek oka pedig az, hogy eközben a török vezetés más stratégiai területeken hajlandó az együttműködésre.
Oroszország célja az elmúlt évtizedben ismét a transzatlanti szövetség megbontása.
Bár ennek érdekében az USA is tett lépéseket (lásd Donald Trump vagy Joe Biden lépéseit), Erdogan elnök mindenkinél messzebbre ment az USA-val való kapcsolatok megromlásában.
A török hadsereg Sz-400-as orosz légvédelmi rakétarendszert vásárolt, amely szinte mindenkiben megkérdőjelezte Ankara NATO-s elkötelezettségét, de megelégedéssel töltötte el a vezetőket Moszkvában. Emellett rendkívül szoros az energiapolitikai együttműködés is a két ország között.
Nemrég helyzeték üzembe a Török Áramlatot, amely Moszkvának segít megvalósítani azt a stratégiai célját, hogy új földgázvezetékek révén Ukrajnát megkerülve érje el Dél-Europát.
Bár elsőre furcsa lehet a kétoldalú kapcsolatok ilyen fokú bővülése, de mindenképpen pozitív fejleménynek tekinthetjük.
A nemzetközi kapcsolatok régi logikájának megfelelően a mind szorosabbá váló politikai-gazdasági folyamatok csökkenteni fogják a valószínűségét a hirtelen és kiszámíthatatlan negatív lépéseknek.
Ez persze azt is jelenti, hogy Szíriában egyik fél sem fogja rákényszeríteni az akaratát a másikra, csak akkor a vállalja annak kockázatát, hogy más területen kell majd komoly „árat” fizetni ezért.
A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet munkatársa.
