Mit nyertünk a magyar katonák külföldi szerepvállalásával?

Persze nem így indultak a dolgok a közép-ázsiai országban, hiszen az első magyar katonai egység főként orvosokból és egészségügyi személyzetből állt 2003-ban. Őket aztán egy század lövészkatona követte, akik Kabulban és környékén működtek.

Az ő feladatuk hasonlatos volt ahhoz, amit laikusként elképzelünk egy misszióban. 2006-os látogatásunkkor a főváros utcáin járőröztek és próbáltak hozzájárulni a kormány hatalmának kiterjesztéséhez.

Katonák a külpolitikai érdekek szolgálatában

2006 októberétől nagy változás állt be a Magyar Honvédség afganisztáni missziójában. Ekkor jött létre a magyar vezetésű Tartományi Újjáépítési Csoport az észak-afganisztáni Baghlan tartományban. Ez a feladat merőben más volt bármihez képest, amit korábban csináltak a magyar katonák a megnövekedett önállóság és az ezzel járó felelősség miatt.

A 200-300 fős misszió ugyanis saját maga parancsnoka volt, a legközelebbi nyugati katonai erő több száz kilométerre volt, a felettes NATO paranokság pedig semmilyen konkrét napi feladatokat nem szabott a magyaroknak. A magyar parancsnokok maguk alakították ki a rutint, a tartományi „főváros” szélén fekvő bázist magunknak, magunkért védtük, és nekünk kellett dönteni, hogy a térség járásai közül mikor melyiket látogatjuk meg.

A negyed Magyarországnyi méretű Baghlán tartomány Afganisztán egyik legfejletebbike volt, ám így is voltak olyan területei, ahol emberek idegenként utoljára a szovjet katonákkal találkoztak.

A Tartományi Újjáépítési Csoport, angolosan PRT, azonban nem katonai feladat volt elsősorban, hanem segélyezési és diplomáciai is. A katonai parancsnok mellett a Külügyminisztérium is egy diplomatát állomásoztatott a bázison, és az első két évben 500-500 millió forintnyi fejlesztést tervezett Magyarország, amely nagyobbik részét aztán végre is hajtották rendőrök (képzés), segélyszervezetek (oktatás és egészségügy), a honvédség és a minisztériumok képviselői (állategészségügy, mezőgazdaság, oktatás).

Ekkora esett az első két haláleset is a misszióban. 2008 júniusában Kovács Gyula posztumusz hadnagy, majd júliusban a helyére kiküldött Nemes Krisztián posztumusz őrnagy is meghalt egy pokolgép hatástalanítása közben. A két katonai halála egyszerre felhívta a lakosság figyelmét az afganisztáni jelenlétre, a kormányzat pedig a terrorizmus és a kábítószer elleni harc küzdelmének fontosságával igyekezte meggyőzni a közvéleményt az áldozathozatal szükségességéről.

A politikusoknak abban igazuk volt, hogy a magyar katonák jelenléte nemzetközi missziókban nem öncélú cselekedet. Amikor az egyes kormányok arról döntöttek, döntenek, hogy az honvédek a világ melyik távoli pontján vegyenek részt NATO, EU vagy ENSZ missziókban, elsősorban a külpolitikai érdekeket tartják szem előtt, amely Magyarországot az USA-hoz, vagy más országokhoz fűzik. Közvetlen magyar érdek valóban kevés volt Afganisztánban, ám a NATO és Washington felé teljesíteni kellett, mert az 1999-es NATO csatlakozásunk óta főként azt bizonyítottuk csak, hogy felkészületlenek vagyunk a szövetségi tagságra és mindig többet ígérünk, mint amit aztán teljesíteni tudunk.

Így amikor a NATO missziót indított Afganisztánban, nem az volt a kérdés, hogy részt vegyünk-e, hanem az, hogy hogyan egyensúlyozzunk ki a részvételünket, hogy ott is legyünk, de nem is kerüljenek a katonáink olyan helyzetbe, hogy közvetlen életveszélyben legyen. A aghlani Tartományi Újjáépítési Csoport egy ilyen kompromisszumnak tűnt 2006-ban.

Az afganisztáni ellenállók, a tálibok azonban erről mit sem tudtak, és ha tudtak volna, akkor sem alkalmazkodtak volna a magyar szempontokhoz. A 2001-ben elűzött fundamentalista szervezet 2003-2004-től kezdett erőre kapni Afganisztán déli részén, északon, ahol a magyarok is voltak, olyan 2007-2008-tól. Egy év múlva már annyira súlyossá vált a helyzet, hogy a magyar PRT aktivitása lecsökkent, egyre kevésbé fejlesztésre és segélyekre volt szükség, mint inkább harcoló alakulatokra, akik feltartóztatják a tálib nyomulás.

A biztonsági helyzet romlását jelezte, hogy 2009-ben két lépcsőben kb. 50.000 fővel növelte az USA a csapatai létszámát, és arányos teherviselést várt el a szövetségeseitől is. Ebben az évben két új magyar misszió is elindult. A szintén Baghlan tartományban működő, kb 50 fős magyar-amerikai műveleti tanácsadó és összekötő csoport, amely az afgán hadsereg helyi zászlóalját mentorálta (ha kellett a harcokban is), és egy kb. 20 fős különleges műveleti csoport. Mindkét egység a szoros amerikai katonai együttműködésnek volt az eredménye, s egyben segítettek washingtoni/NATOs kritikák kivédésére is, amelyet az alacsony védelmi költségvetés miatt kaptunk volna.

2010-től logisztikai mentorok és helikopteres mentorok is csatlakoztak az afganisztáni jelenléthez. A magyar Mi-17-es és Mi-24-es pilóták és karbantartók segítették az afgán légierős kollégáikat, és ez a képesség – amelyet a cseh pilótákkal közösen nyújtottak – valóban unikális volt abban az értelemben, hogy az afganisztáni misszió több mint 30 országa közül, csak ez a két közép-európai haderő tudta nyújtani.

2010 és 2012 között csúcsra járt az afganisztáni polgárháború, az USA részéről ez volt az utolsó kísérlet a tálibok legyőzésére, Obama elnök 2014-re tűzte ki a kivonulást, az idő sürgetett.

Baghlan tartományban is állandósultak a harcok, afgán, német és amerikai katonákkal közösen a magyarok is folyamatosan vettek részt műveletekben, rendszeresek voltak a tűzharcok, ez volt az igazi tűzkeresztség. Ekkor következett be a második két haláleset.

Egy a PRT-ból a repülőtérre induló konvojt ért támadás, amelyben Pappné Ábrahám Judit és Kolozsvári György posztumusz hadnagyok életüket vesztették. Az akkor politikai vezetést sokkolta a haláleset, egy időre felmerült az Tartományi Újjáépítési Csoport idő előtti bezárása, amit persze az USA és NATO szövetségeseink nagyon rossz néven vettek volna. (Ráadásul, következő év májusában újabb két katona halt meg, amikor felborult a járművük egy szállítási feladat során)

Mit nyertünk a katonai szerepvállalással?

A magyar szerepvállalás 2010-2011-ben volt a csúcson, 500-550 katonával, ez a teljes nemzetközi szerepvállalásunk felét, kétharmadát jelentette, világosan jelezve, hogy a missziós jelenlét kevésbé a magyar érdekekről, mintsem a nemzetközi elvárások teljesítéséről szól. „Szerencsénkre” ekkor már megkezdődött az USA levonulása Afganisztánból, így mi is csökkenthettünk: a magyar PRT 2013-ban bezárt, a katonai mentorok is nagyrészt befejezték a tevékenységüket. Amikor 2015. január elsején új név alatt, kevesebb feladattal, átalakult a NATO jelenléte, már csak 100 fő körül volt a jelenlétünk.

Az elmúlt hét évben a feladatok alig változtak a NATO számára Afganisztánban. Az Eltökélt Támogatás Művelet keretében a tagországok katonái, így a magyarok sem, vehetettek részt már akciókban, műveletekben, a fő feladat a tanácsadás volt. A magyar katonák északon, Mazar-i Sharif városban dolgoztak, részben stratégiai tanácsadást végeztek egyes afgán alakulatok vezetői számára, részben egy kisebb különleges műveleti csoport a helyi afgán erőket támogatta, de akciókra, műveletekre ők mehettek ki. Hogy mennyire volt hasznos ez a fajta tevékenység, arról viták vannak.

A tények azt mutatják, hogy az afgán haderő, rendőrség vagy határőrség teljesítménye nem javult ez idő alatt, hiszen a tálibok folyamatosan erősödtek. Viszont politikai értelme volt, hiszen az afgán kormány legalább érezte a törődést, és legalább volt némi rálátása a nyugatnak arra az évi több milliárd dollárt katonai segélyre, amely a biztonsági erőket finanszírozta.

Donald Trump elnök 2020 februárjában állapodott meg a tálibokkal a kivonulásról, a NATO tagországok pedig alkalmazkodtak. Amikor 2021 januárjában az új amerikai elnök, Joe Biden 2021 szeptemberéig tolta ki a távozást, már világos volt, hogy a kisebb NATO tagországok 2021 nyaráig ki fognak vonulni. Magyarország a kb. 100 fős létszámát már 2020-ban a minimumra csökkentette, és csak az a 9 fő maradt utolsónak, akik az Eltökélt Támogatás Műveletben törzsbeosztásokat töltötték be. Ők vonták le a magyar zászlót Afganisztánban utolsóként és tértek most haza múlt csütörtökön.

Mit nyert a Magyar Honvédség és Magyarország az afganisztáni jelenléttel és áldozatokkal? Rengeteg olyan katonai tapasztalatot, amit máshol nem lehet megszerezni. Emberek végül is azért (is) állnak katonának, mert izgalomra, adrenalinra, megpróbáltatásra várnak és ezt Afganisztánban megkapták. Az afganisztáni szerepvállalás jelentős politikai tőkét is adott a 2000-es években az országnak, amikor az alacsony védelmi kiadások miatt egyébként sok kritikai érte volna Budapestet az USA és a NATO részéről.

Ez a szerep a 2010-es években is releváns miatt, amikor a magyar-amerikai kapcsolatokban keletkeztek feszültségek, de az afganisztáni (és más NATO-s szerepvállalásunk) egyben pozitív értékeket is jelentettek.

A 2020-as években a Magyar Honvédségnek már nincs szüksége ilyen missziós bizonyítási részvételre.

A védelmi költségvetés a két százalékot közelíti, elindult a haditechnikai modernizáció, és a NATO-ban általában sem téma már a nemzetközi szerepvállalás. Budapest végre arra koncentrálhat, ami fontos is neki a missziókban, ennek köszönhető, hogy 2021 novemberétől magyar parancsnoka lesz a koszovói NATO missziónak, ami egyszerre elismerés a NATO-tól és az Egyesült Államoktól is a katonai képességeink tekintetében.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet munkatársa.