A július 11-i országos tömegtüntetéseket követően Kuba kommunista vezetése méretes politikai és gazdasági kihívásokkal találta magát szemben. Képes lesz-e megakadályozni, hogy a mély gazdasági válság és emelkedő belpolitikai feszültség erőszakba, netán polgárháborúba torkolljon? Milyen opciói vannak az új, poszt-castrói pártvezérnek?
Amikor 1959-ben, újév napján Fidel Castro az általa vezetett forradalom élén magához ragadta a hatalmat, azt ígérte, hogy visszaállítja a politikai szabadságot, amelyet országa Fulgencio Batista amerikai bábkormánya alatt elvesztett. Észak-Korea mellett azonban Kuba maradt a kommunista totalitarizmus másik múzeumi darabja. Három évtizedre Castro még a karácsonyt is betiltotta mint hivatalos ünnepet. Megfogadta, hogy az ország gazdagságát megosztja a sziget minden lakosával. Ehelyett azonban – a túlzottan centralizált tervgazdaság miatt – jórészt a szegénységet sikerült a korábbinál egyenletesebben szétteríteni, bár a közoktatás és az egészségvédelem jobb, mint egy átlagos fejlődő országban. Ezeken a területeken azonban Kuba már a forradalom előtt is legjobbak között volt Latin-Amerikában. A legkiemelkedőbb társadalmi sikert Castro a vidéki mélyszegénység fölszámolásában érte el, különösen a szezonális cukornád-betakarításból élők, a macheterok helyzetének javításában.
Castro megígérte továbbá, hogy Kuba soha többé nem lesz Amerika „bordélyháza.” Hosszú éveken keresztül azonban ezrével vonzotta az amerikaiakat Havannába a hatóságok által megtűrt szexbiznisz. Turisták – és a floridai rokonok pénzhazautalásai – nélkül az alapvetően monokulturális gazdaság rövid időn belül összeomlott volna.
Az 1990-es évek első felében a hatalmas szovjet pénzügyi és természetbeni támogatás megszűnésével a kubai gazdaságot brutális csapás érte: a GDP egyharmada egyik napról a másikra eltűnt. Vannak olyan vélemények, hogy ezt a külső sokkot a kubai gazdaság máig sem tudta teljesen kiheverni. Bár egy évtizeddel később a Kuba-barát Hugo Chávez venezuelai olajár-szubvenciója hozott némi gazdasági megkönnyebbülést, idővel – a venezuelai gazdaság mély válságba való kerülésével – jórészt az is kifulladt. Kína, a nagyon remélt harmadik külső „eltartó” már nem mutatott erős érdekeltséget a diszfunkcionálisnak tartott és a Peking által javasolt vegyesgazdasági reformok iránt érzéketlen Havanna folyamatos megtámogatására. Kína így is messze a legfontosabb kereskedelmi partner és jelentős beruházó. Peking tízmilliárd dollárra rúgó kubai tartozást engedett el.
Ha hinni lehet a kubai hivatalos nemzeti jövedelem-adatoknak, akkor a GDP döcögve – évente átlagosan kevesebb mint két százalékkal – növekedett az utóbbi másfél évtizedben, de független szakértők inkább stagnálásról beszélnek. Ráadásul a lakosság és a munkaerő nemcsak hogy évről évre fogy, de gyorsan öregszik is.
A gazdaság egy helyben topogása már kezdte kikezdeni a kubai forradalom sokat reklámozott szociális vívmányait. Márpedig a politikai demokráciát semmibe vevő castrói társadalmi szerződést csak egy dolog legitimálta igazán a tömegek szemében: az állam garantálta – még ha alacsony szinten is – a legalapvetőbb emberi szükségletek kielégítését és a közbiztonságot; az utóbbi párját ritkítóan jó a szigetországban. Az egészségügyi ellátás azonban fokozatosan gyengült: eltűntek a gyógyszerek és a gyógyászati eszközök, hogy azután a feketepiacon bukkanjanak föl továbbeladásra. A legjobb iskolai tanárok egyre növekvő számban adták föl foglalkozásukat és vállaltak összehasonlíthatatlanul jobban fizető állásokat, különösen a turisztikai ágazatban.
Fidel 2008-as lemondása és látszólagos politikai visszavonulása után voltak olyan várakozások, hogy a gazdaság tartósan kiábrándító teljesítménye és a külső politikai donorok de facto „eltűnése“ a kubai vezetést komoly fordulatra fogja kényszeríteni, amelyet addig nem mert fölvállalni, amíg Fidel volt a jefe máximo. Ám Fidel még politikai visszavonultságában is hatásosan fékezte utódja, Raúl Castro korlátozott, következetlen és meggyőződés nélküli reformjait, például a jogi státusz nélküli, szerződéskötésre, üzleti társulásra és banki hitelfelvételre képtelen egyéni vállalkozók, a cuentapropisták terjedését. Tudta, hogy Fidel a legrosszabb véleménnyel volt Teng Hsziao-ping piacosító kínai reformjairól, de a „revizionista” magyar reformokról is, amelyek szerinte a társadalmat szegényekre és gazdagokra osztják és idővel – a magánvagyonok fölhalmozódásával és a civil társadalom megerősödésével – alááshatják a kommunista párt vezető szerepét és politikai hatalmát.
Se Fidel, se Raúl nem akarta, hogy a Kubai Kommunista Párt belelépjen ebbe a „politikai csapdába”. Raúl a „virágzó, fenntartható szocializmus” propagandisztikus vízióját mélyebb szerkezeti reformok nélkül akarta megvalósítani, nem is lett virágzás. A szovjet mintájú központi tervgazdaságot továbbra is a hadsereg ellenőrzése alatt álló megaholding, a GAESA uralja a legfontosabb ágazatokban (turizmus, export-import, bankszektor, különleges gazdasági övezetek stb.). Például a bányászatban és az alapvetőnek tartott szolgáltatásokban (közte a kiskereskedelem) tilos a többségi külföldi tulajdonban lévő beruházás. A Heritage Foundation által készített átfogó (azaz számos mutatót szintetizáló) „gazdasági szabadságindex” alapján Kuba – „represszív” minősítéssel – a 176. helyen van a világranglistán, jóval közelebb Észak-Koreához, mint például a szomszédos Mexikóhoz.
2018-ban Raúl Castro lemondott az államfői posztról az általa személyesen kiválasztott, de a semmilyen „forradalmi karizmával” nem rendelkező Miguel Díaz-Canel javára, aki idén áprilisban a párt elsőtitkári funkcióját is átvette tőle. Ezzel formálisan véget ért Kuba több mint hat évtizedes Castro-korszaka, amely alatt Latin-Amerika egyik legfejlettebb országából az egyik legszegényebb lett.
Mindeközben a gazdasági helyzet – a koronavírus-járvány, a Trump elnök által megszigorított és a Biden elnök által (amerikai) belpolitikai okokból helybenhagyott szankciók, a gazdaság gerincét alkotó turizmus drasztikus visszaesése és a külföldi lakossági pénzátutalások komoly csökkenése miatt – az idén súlyosan tovább romlott. Azután, hogy tavaly a GDP már 11 százalékkal zuhant. Ezzel párhuzamosan a rezsim belső politikai bírálata – részben az internet „mozgósító” hatására – érezhetően fokozódott. Az utóbbi években bevezetett internetszolgáltatás megtörte a rezsim információs monopóliumát, különösen a fiatalabb korosztályok körében.
A július 11-i spontán, drámai demonstrációk – amelyek Kuba-szerte hevesebbek és politikusabbak voltak minden korábbinál – azt mutatják, hogy a sok évtizedes politikai elnyomás és gazdasági szenvedés után a kubai nép, azon belül is a jövőjét féltő fiatalság „felébredt”. A tüntetések egyik közvetlen kiváltó oka a kormány által súlyosan félrekezelt Covid-járvány volt, amely megdöbbentő fejlemény abban az államban, amely büszkén reklámozta világszínvonalúnak tartott egészségvédelmi rendszerét, s amely – a keményvaluta bevételek érdekében – a kubai orvosok százait küldte más országokba a Covid-járvány kitörése után. Az elégedetlenség gyökere azonban ennél jóval mélyebb: rendszerszintű rossz gazdálkodás, amely korábban nem tapasztalt mértékű hiányt idézett elő az alapvető élelmiszerekből, gyógyszerekből, villamos áramból, valamint más fontos termékekből és szolgáltatásokból. (A londoni The Economist az állami boltok előtt kígyózó, hosszú sorokra utalva a Queueba ironikus címkét ragasztotta a szigetországra.) A szocialista Kuba „tökéletes viharba”, történelmének legsúlyosabb válságába sodródott. A széleskörű áruhiány és a januárban bevezetett valutareform következtében mélyen leértékelt peso hatására elszabadult az infláció, amely egyes előrejelzések szerint az idén elérheti az 500 százalékot is. Az akut keményvalutahiány erősen korlátozza a legalapvetőbb termékek behozatalát az egyre nagyobb mértékben importfüggő szigetországban.
A kubai hatóságok – régi bevett szokás szerint – az amerikai gazdasági embargót hibáztatják a bajokért, amely valóban mélyen húsbavágó, de korántsem annyira végzetes, mint ahogy azt Havannában beállítják. Az amerikai embargó nem terjed ki az élelmiszerek, gyógyszerek és gyógyászati eszközök exportjára. Az utóbbi években 200 és 300 millió dollár között ingadozó kétoldalú áruforgalommal az USA Kuba fontos kereskedelmi partnere maradt. Legnagyobb mennyiségben Havanna az Egyesült Államokból importál mezőgazdasági termékeket és élelmiszereket, túlnyomórészt csirkét. Az utóbbi évtizedekben a valaha szebb napokat látott kubai mezőgazdaság annyira összeomlott, hogy az élelmiszerkínálat közel kétharmada importból származik.
Ma már a kommunista rezsim nem tudja tartani a castrói társadalmi alku ráeső részét – különösen az alapvető élelmiszerekkel való ellátást és egészségvédelmet –, mivel gazdaságilag úgy jutott a tönk szélére, hogy már nincsenek külső politikai donorok, akik kisegíthetnék a bajból. Most még nem világos, hogy a közösségi médiák által táplált népi kitörésnek lesz-e tartós ereje, vagy pedig a hatóságok képesek lesznek azt szétzúzni. Az uralkodó elit számíthat a rendszer belső haszonélvezőire, valamint a jól szervezett rendőrségre és hadseregre. Miguel Díaz-Canel, a poszt-castrói jefe máximo villámgyorsan mozgósította a „forradalmárokat”, hogy menjenek az utcára és forduljanak szembe a „megtévesztett”, „megzavarodott” tüntetőkkel. Lehet, hogy Kuba – legalábbis átmenetileg – a kormányellenes megmozdulások és azok hatósági elnyomása dolgában a trópusok Fehéroroszországa lesz?
A jövő azonban nem az autokratikus, a civil társadalmat leépítő és elnyomó rezsimnek áll és az események könnyen kipöröghetnek az ellenőrzése alól kiterjedtebb utcai megmozdulások, netán külsőleg támogatott polgárháború és rendszerváltás formájában. Annál is inkább, mivel a párt- és kormányelittel szemben a nyomorúságos körülmények között élő kubaiak nagy többségének nincs mit veszítenie.
Ha Díaz-Canel el akarja kerülni ezt a korántsem elméleti forgatókönyvet, akkor gyorsan rendbe kell hoznia a csődbe jutott kubai gazdaságot. Szerencséjére létezik sikeres „reformista kommunista” modell, amelyet lemásolhat: Kína és Vietnam. Az uralkodó elit számára e modell fő előnye az, hogy a mély szerkezeti reformok – köztük az állami szektor jelentős részének privatizálása, a túlzott gazdasági központosítás és hatósági árellenőrzés leépítése, a külföldi beruházások liberalizálása – úgy turbózhatják fel a gazdaságot és az életszínvonalat, hogy közben fennmarad az egypárti hegemónia. De elég bölcs és rátermett-e az eddig mérsékelt reformer hírében álló Díaz-Canel ahhoz, hogy felismerje ezt a túlélési opciót és éljen vele? Egy ideig úgy tűnt, hogy a fölöttébb fékezett habzású reformjaival Raúl Castro már évekkel ezelőtt ebbe az irányba próbált elmozdulni, de a bátortalan lépések távolról sem érték el a gazdasági fordulathoz szükséges kritikus tömeget. A raúli típusú kozmetikai reformoknak nincs hitelük a közvélemény szemében.
Raúl Castro nyugdíjba vonulásával – de leginkább az alulról jövő politikai tömegnyomás hatására – esetleg elhárulhat a fő politikai akadály a kínai/vietnami modell rendszerszintű bevezetése elől. A következő hónapok vagy évek döntik el, hogy az új állam- és pártvezetőben – vagy valaki másban – Kuba megtalálja-e a maga Teng Hsziao-pingjét, aki építhet a Fidel utáni időszak meglehetősen mérsékelt reformjaira és az éledező magánszférára. Ugyanúgy, mint Kínában és Vietnámban, a szigetországnak a külföldi tőke előtti megnyitásával viszonylag rövid időn belül repülőstartot vehet a kubai gazdaság. Megfelelő politikai reformok és jogi szabályozás életbe léptetésével Kuba a külföldi beruházók (köztük az Amerikában élő kubaiak) vonzó célpontja lehet, s a hiteles reformok láttán Washington jelentősen könnyíthet a kereskedelmi és pénzügyi korlátozásokon, ahogy azt Joe Biden korábban, az elnökválasztási küzdelemben kilátásba helyezte. Aligha van még egy ország a világon, ahol annyi jól iskolázott ember áll rendelkezésre a munkaerőpiacon havi 30-40 dollárért, mint Kubában, karnyújtásnyira Amerikától.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
