Nyolcvannyolc éves korában elhunyt Robert A. Mundell kanadai/amerikai közgazdász, akit világszerte az euró intellektuális megalapozójának tekintenek. Nem teljesen véletlen, hogy Mundell 1999-ben, az euróbevezetés évében kapott közgazdasági Nobel-díjat alapvetően az „optimális valutaövezet” (ismertebb nevén nemzetközi valutaunió) elméletének kidolgozásáért. Nem tagadta, hogy az Európai Unió egységes valutáját „saját bébinek” tekinti. Az euró közvetlen szülőatyja Lámfalussy Sándor volt, aki – Brüsszel megbízásából – az Európai Monetáris Intézetben munkatársaival megtervezte a közös valuta gyakorlati bevezetését.
Mundell nem a valutaunió elméletével, hanem a „kínálatoldali közgazdaságtan” és a Reaganomics egyik koncepcionális megalkotójaként csinálta meg először a nevét. A University of Chicago-hoz kötődő iskola hívei mágikusan hittek a kisebb állam, a dereguláció, az adócsökkentés és a privatizálás csodatevő gazdasági hatásaiban. Mundell egyik legjobb barátja Arthur Laffer volt, aki az adókulcsok és az adóbevételek közötti összefüggést ábrázoló megnyerő, ám túlzottan leegyszerűsítő görbéjével vált világhírűvé.
Mundell kiemelkedő szponzora volt a „leszivárgási“ növekedéselméletnek, amely szerint az adóvágás miatt gyorsabb tempóban bővülő gazdaság adócsökkenést ellensúlyozó adóbevételt eredményez a kormány számára. Arra a Nobel-díj odaítélésekor már kevesen emlékeztek, hogy a 1980-as évek nagyszabású reagani adóreformja következtében a költségvetési deficit annyira „elszállt”, hogy Reagan elnök az adókulcsok emelésére kényszerült. Arról nem is beszélve, hogy a deficitellenes héjának szegődőtt Reagan nyolc éve alatt az államadósság megháromszorozódott, főként a mély adóvágásoknak köszönhetően.
Robert Mundell Nobel-díjas közgazdász az eurózóna jövőjéről tartott előadáson Budapesten (Fotó: MTI)
Egy fontos területen Mundell különcnek számított a kínálatoldali sztárközgazdászok között. A konzervatív árral szemben úszva, Milton Friedmannal és másokkal ellentétben nem hitt a rugalmas nemzeti valutaárfolyamok hasznosságában, jóllehet a világ piacgazdaságai erre a rendszerre tértek át az elmúlt fél évszázadban.
Mundell nem értett egyet a Bretton Woods-i nemzetközi monetáris rendszer megszüntetésével sem, miután 1971-ben Nixon elnök véget vetett a dollár aranyhoz rögzített árfolyamának. Mundell úgy vélte, hogy ez a világ pénzügyi rendszerének ingatagságához, nagyfokú árfolyamingadozásokhoz, globális inflációhoz, a világkereskedelem és a nemzetközi tőkemozgások széleskörű korlátozásaihoz vezethet.
Kevéssé ismert tény, hogy Mundellt részben az árstabilitáson nyugvó rögzített árfolyamok iránti preferenciája vezette a nemzetközi valutaunió előnyeinek tanulmányozásához. Ha kivesszük a keynesi monetáris politikát, közte az önkényes valutaárfolyam-manipulációt a kormányok kezéből, akkor azok olyan kínálatoldali, hatékonyságnövelő gazdaságpolitikai technikákhoz fognak folyamodni, mint például az adók csökkentése és az üzleti túlszabályozás egyszerűsítése – mondta Mundell az iskolájára jellemző, piacbaráti idealizmussal.
Mundell az American Economic Review-ban 1961-ben megjelent klasszikus tanulmányában fektette le az optimális valutaunió kritériumrendszerét. Az euróövezet bírálói főként az optimalitást biztosító feltételek teljes vagy részleges hiánya miatt támadták az EU valutaövezetét, különösen a 2009-2012 időszak negativ tapasztalatai alapján, amikor az euró valóságos egzisztenciális válságban találta magát. A közgazdasági Nobel-díjas Joseph Stiglitz az eurót elsietett „politikai projektnek” bélyegezte.
Fő hibának a valutaklubhoz tartozó országok túlzott fejlettségi tarkaságát tartotta, amivel Brüsszelben sutba dobták a „makroökonómiai feltételek hasonlóságát” előíró mundelli alapkövetelményt. A Hogyan fenyegeti a közös valuta Európa jövőjét? című kitűnő könyvében mondja Stiglitz: „Nem más, mint maga az euró idézte elő az euróövezet válságát.” Egy másik Nobel-díjas amerikai közgazdász, Paul Krugman pedig a munkaerő akadálytalan mozgására és a fiskális unióra vonatkozó mundelli kritériumok részleges vagy teljes nemteljesülésével magyarázta az euró betegesnek tartott működését.
Az erős kritikákkal szemben Mundell foggal-körömmel védte az eurót, amely szerinte az „összes kezdeti akadályt kitűnően vette“, viszonylag gyorsan a világ második legfontosabb tartalékvalutája lett, örvendetes versenyt támasztva ezáltal a világvalutaként „túlterhelt” amerikai dollárnak, s fényes jövőt jósolt a közös európai pénznek. Krugman kritikáját például azzal próbálta leseperni az asztalról, hogy a közös valuta olyan nagy előnyöket nyújt a tagországoknak, amelyek több mint ellensúlyozzák az elégtelen munkaerőmozgásból fakadó hátrányokat. (Jóval Krugman előtt már a néhai James Meade, a nemzetközi közgazdaságtan egyik legnagyobb alakja is hangsúlyozta, hogy a jól működő közös valuta által megkövetelt szinthez képest túlságosan korlátozott az Európán belüli munkaerőmozgás.)
A fiskális unióval kapcsolatban pedig azzal vágott vissza Mundell, hogy ő soha nem használta ezt a kifejezést, csak a fiskális transzferek szükségességéről beszélt az aszimmetrikus külső sokktól szenvedő országok átmeneti megsegítése érdekében. Szerinte a szó igazi értelmében még az Egyesült Államok sem tekinthető tökéletes fiskális uniónak. Jogosan hangsúlyozta, hogy a valutaunió egy evolúciós folyamat, s irreális már a kezdeteknél tökéletes euróra számítani.
Miközben Mundell ünnepelte a nemzeti valuták létezéséből eredő, általa nagyon károsnak tartott árfolyamkockázat megszűnését a valutaunióban, nem vette kellően figyelembe azt a fontos tényt, hogy a tagországok eltérő fejlettsége és makroökonómiai körülményei következtében az árfolyamrizikó burkolt formában – az euró „nemzeti” reálárfolyamaiban – tovább él, s a fejlett és fejletlenebb tagországok, az európai észak és dél közötti jövedelmi egyenlőtlenségek súlyosbodásához vezet.
Az olyan periférikus országok, mint például Görögország „belső felértékelődését“ egyszerűen kezelhetőnek vélte a munkabérek felértékelődést ellensúlyozó csökkentésével.
A rugalmas piacokban vakon hívő közgazdász nem számolt azzal, hogy a jelentős bércsökkentésnek határt szab a munkabérek közismert, lefelé irányuló piaci merevsége („ragadóssága”) és a politikai korlát. A tapasztalatok szerint mégha esnek is a bérek, a csökkenés többnyire nem akkora, hogy komoly javulást idézzen elő az adott ország külpiaci versenyképességében az exportárak esésén keresztül. Arról nem is beszélve, hogy a belső leértékelést célzó gazdasági megszorítások a hazai kereslet megnyirbálásán keresztül lefékezik a gazdaságot, fokozzák a belső adósságot és a vállalati csődöket. Tankönyvi példa erre Görögország.
Látott-e egyáltalán valami hibát Mundell az euró működésével kapcsolatban? Hiányolta az „erős államot és központi bankot“, ezért is szorgalmazta a nemzetállami szuverenitás szférájába tartozó funckciók (például adózás, társadalombiztosítás) fokozatos föderalizálását.
Szerinte semmi nem zárja ki, hogy az eurót menedzselő Európai Központi Bank ugyanolyan hatékony legyen, mint az amerikai központi jegybank, a Federal Reserve Board. Elégedetlen volt Mundell a nemzeti bankrendszerek egymáshoz való közelítésének lassú folyamatával, bár a bankunió kifejezését soha nem használta.
Kifogásolta továbbá, hogy különösen az euróövezet első, hősi időszakában gyöngült a tagországok fiskális fegyelme, aminél nagyobb bűn aligha létezik egy olyan kínálatoldali közgazdász számára, aki szerint „az eurót és a Reaganomics-ot koncepcionálisan egy anyagból gyúrták, s a valutaunión belüli monetáris fegyelem rá fogja majd a politikusokra kényszeríteni a fiskális fegyelmet.” Hát igen, a fölöttébb egyedi, Nobel-díjas teoretikus még az ilyen költői túlzásokat is megengedhette magának.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
