Reális lehet Trump visszatérése? - Dobozi István írása

Joe Biden demokrata elnökként egy évvel ezelőtt foglalta el hivatalát a Fehér Házban. Javában folyik a mérlegkészítés Amerikában és világszerte. Az első év minden elnök számára kritikus fontosságú, mert ekkor van a legjobb lehetősége nagy változások kezdeményezésére, építve a friss választási diadallal járó politikai tőkére.

Az elnökség a beiktatási beszéddel kezdődik, amely kötelezően békülékeny hangnemű. Biden esetében is így volt, annak ellenére, hogy a Donald Trump elleni csatája minden korábbi kampányhoz képest vitriolosabb és megosztóbb légkörben folyt.

Ráadásul az elnöki beszédre két héttel Amerika talán legtragikusabb belpolitikai eseményének – a Kongresszus épületének trumpista ultrák általi megrohamozásának – sötét árnyékában került sor.

Emiatt is az új elnök rendkívül szenvedélyesen hívott fel az összefogásra, a nemzeti egység megteremtésére. „A véleménykülönbséghez való jog az egyik legértékesebb erőforrásunk, de az egyetértés hiánya nem szabad, hogy az ország széteséséhez vezessen. A politikának nem kell pusztító tűzzé válnia, amely útjában mindent tönkretesz” – mondta ékesszólóan Biden.

Lendületes start

Biden többszörösen – közegészségügyi, gazdasági, etnikai – válságba süllyedt országot örökölt elődjétől. Már a kampányban magát anti-Trumpként meghatározó elnök a négyéves trumpista politikai rombolásra rímelő „Építsük vissza jobban!” jelszó alatt lendületesen indított.

Pedig a csekély demokrata többség a Kongresszusban Biden számára nem adott erős társadalmi felhatalmazást radikális változásokra. Az első hónapokban közétett, kolosszális állami kiadásokkal járó társadalomátalakító programjai miatt Bident a baloldalon mégis olyan történelmi reformer elnökökhöz hasonlították, mint Franklin Roosevelt és Lyndon Johnson.

A jobboldalon viszont a „csendes forradalmár”, „rejtőzködő szocialista”, „Sanders trójai falova”, „mérsékelt elnökjelöltként nyert, de radikális balosként kormányoz” címkéket ragasztották az elnökre. Van ebben a jellemzésben némi igazság: a kampányban magát született centristának beállító Biden eddig nem a nemzeti centrumból kormányzott, hanem még a Demokrata Párt centrumától is balra, a Bernie Sanders és Alexandria Ocasio-Cortez duó által vezetett progresszív szárny befolyása alatt.

A progresszívek tevékeny támogatása kritikus fontosságú volt Biden elnökválasztási győzelmében. (Erről Hillary Clinton sokat tudna mesélni: 2016-ban Trump elleni bukásában ugyanis döntő szerepet játszott, hogy Sanders túl későn szállt ki az előválasztási csatából, de utána is – híveivel karöltve – fékezett habzású támogatást nyújtott Hillarynak.)

A szent cél, az egység megteremtése érdekében Biden elnöknek a nemzeti centrumból kellett volna kezdeményezni és kormányozni, nyitottan a jobboldal felé. De nem ez történt, részben mert a republikánus oldal – vigyázó szemeit már a novemberi félidős választásokra, a Kongresszus visszaszerzésére vetve – nem Biden politikai eredményességében, hanem a rossz teljesítményében érdekelt, függetlenül a valós nemzeti érdektől.

Hogy mennyire nem sikerült Bidennek nagyobb nemzeti egységet teremteni, jelzi a Quinnipiac Poll legújabb felmérése, miszerint a megkérdezettek többsége látja úgy, hogy az elnök tevékenységével inkább megosztotta, mintsem egyesítette volna az országot.

Nem segített magán Biden azzal, hogy néhány nappal ezelőtt indokolatlanul agresszívre sikeredett beszédében „belső ellenségnek“, „árulóknak“ és „rasszistáknak“ nevezte azokat az amerikaiakat, akik nem értenek együtt intézkedéseivel és politikáival, különösen – a demokrata oldalon kozmikus fontosságúvá növekedett – választási rendszer reformjával. 

Biden első nagy törvénykezési sikerére csak márciusig kellett várni, amikor a Kongresszus kétpárti alapon megszavazta mamut nagyságú, 1,9 billió dollárra rúgó mentési tervét a koronavírus-járvány feltartóztatása, a gazdasági és szociális sokkhatások gyors csillapítása, valamint az üzleti élet felpörgetése érdekében.

Az eredmények gyorsan jelentkeztek: nyár elejéig a járványban megfertőződött és elhunyt emberek száma meredeken zuhant, a mély COVID-recesszióból visszapattanó gazdaság valósággal hasított (ami már Trump elnökségének utolsó félévében elkezdődött), a munkanélküliség drasztikusan csökkent, a szegénységi küszöb alatt lévők számával együtt. A közvélemény jóval 50 százalék fölötti támogatottsággal díjazta az elnököt.

A nyár elejétől azonban a politikai szerencse elpártolt Bidentől, s vele együtt a lakosság támogatása is. A megbízható Quinnipiac legfrissebb közvélemény-kutatása szerint az első hivatali év végén a megkérdezettek csupán 33 százaléka helyeselte az elnök tevékenységét.

Az utóbbi fél évszázadban az első hivatali évben ennél rosszabb elnöki teljesítményt nem mértek, még Donald Trumpnál sem. Az amerikaiak csupán harmada érzi úgy, hogy Biden elnök alatt „jó irányba” halad az ország, ami meredek csökkenés a korábban mért értékekhez képest. Mivel magyarázható a kedvezőtlen fordulat Biden megítélésében?

Pandémiakezelés vegyes eredményekkel

Biden kezdettől fogva fő nemzeti prioritásként kezelte a súlyosbodó koronavírus-járványt. Hibázott azonban, amikor a kezdeti sikereken túlságosan felbuzdulva már 2021 nyarára előrevetítette a „vírustól való függetlenség”, a „normalitáshoz” való visszatérés közeli lehetőségét.

Csakhogy az oltási kampány idővel leült, a karizma nélküli elnök védőoltásokkal kapcsolatos meggyőző ereje gyöngének bizonyult.

A teljesen átoltottak jelenlegi 63 százalékos aránya a legalacsonyabb a G7-országcsoportban.

A kormány kötelező oltásokkal próbálta orvosolni a helyzetet, ám azokat nem lehet tömegesen végrehajtani a republikánusok által kezdeményezett bírósági huzavonák miatt. Közben 2021 december eleje óta a delta- és omikron-variánsok minden eddiginél magasabb fertőzési hullámot csaptak, voltak olyan napok, amikor az új esetek száma egy millió fölé ugrott.

Biden elnök számára nagyon szomorú tény, hogy eddigi hivatali idejében a járvány már jóval több emberéletet követelt, mint Trump alatt, pedig azt ígérte, hogy „nem a gazdaságot zárom le, hanem a pandémiát”. Nyolcszázötvenezer áldozattal az USA vezeti továbbra is a Covid globális halálozási listáját. Nem csoda, hogy a közvélemény elégedetlen, s úgy érzi, hogy a járvány kezelésében Biden nem teljesít jobban, mint elődje.

Az embereket aggasztja például, hogy a Biden-kormány számára egy év sem volt elegendő arra, hogy olcsó vagy ingyenes gyorsteszteket bocsásson a lakosság rendelkezésére. Ezekből az egyszerű, könnyen gyártható termékekből ma is országos hiány van. (A napokban e sorok írója se tudott ilyet vásárolni Floridában.) Ezek fölöttébb borúlátó fejlemények a demokraták számára a novemberi félidős kongresszusi választások előtt.

Az amerikai demokrácia megújítása – még várat magára

„Trump elnök lopakodó diktatúrája egzisztenciális veszélyt jelent az amerikai értékrendszerre és demokráciára” – harsogta Biden úton-útfélen a választási kampányban. Trump valóban súlyosan rombolta a már több sebből vérző amerikai demokráciát. Ám Trump hozzáállásában szintemelkedés volt a 2020-as elnökválasztás tisztaságát alaptalanul megkérdőjelező, Biden győzelmét elutasító magatartása.

Beiktatási beszédében Biden szentül megfogadta, hogy politikai reformokkal állítja helyre a megsebzett amerikai demokráciát, amit a washingtoni Freedom House 2021-es jelentése így jellemzett: az amerikai demokrácia hanyatló tendenciája nem Trumppal kezdődött, de az elnök utolsó hivatali éve „rávilágított az Egyesült Államok rendszerszintű diszfunkcionalitására, és olyan benyomást keltett, mintha az amerikai demokrácia alapjaiban ingatag lenne”. Biden hitelt érdemlő tény nélkül állította: „Elnökségem első száz napjában sikerült helyreállítani az emberek demokráciába vetett hitét”. De ezt a liberális Washington Post azon melegében cáfolta: „Biden elnök szeme láttára tovább erodálódik a demokrácia”.

Ugyanis a 2010-es népszámlálásra támaszkodva a szövetségi államokban gőzerővel folyik a kongresszusi választókörzetek pártos átrajzolása, ami tovább csökkenti azon körzetek számát, ahol demokratikus versengés dönti el a választások kimenetelét. A republikánusok vannak lépéselőnyben, mivel az általuk ellenőrzött állami parlamentek többségben vannak a demokrata fölényű törvényhozó testületekhez képest.

Némi költői túlzással Amerikában olyan torz gyakorlat fejlődik ki, ahol a politikusok válogatják meg a választóikat, nem pedig fordítva.

Joe Biden saját programjának tekinti a demokraták átfogó választási törvényjavaslatát, amelyet a demokrata többségű Képviselőház az idén már elfogadott, de gyakorlatilag nincs esély arra, hogy átmenjen a Szenátuson számos, „radikálisnak” tartott eleme miatt (például a szupergazdag érdekcsoportok és „sötét pénzek” visszaszorítása a kampányfinanszírozásban, az államok által menedzselt választások fokozottabb, szövetségi szintű szabályozása).

Emiatt Biden demokráciareformjára borítékolhatóan a majdnem biztos kudarc vár, már csak azért is, mert a republikánus kongresszusi obstrukciót az elnök nem tudja ellensúlyozni a demokrata szenátorok között meglévő ellentétek miatt sem.

Inflációs félelmek

Biden első törvényhozási sikere az 1,9 billió dolláros gazdasági mentőcsomag volt. Amerikából követve az eseményeket több szakértőhöz hasonlóan én is erősen túldimenzionáltnak tartottam, amely – a központi jegybank (Fed) szinte nyakló nélküli, fedezetlen pénzkibocsátásával együtt – inflációt idézett elő. 2021-ben az előző évhez képest a fogyasztói piacon a pénzromlás elérte a 7 százalékot (a termelői áraknál a 10 százalékot).

Közel négy évtizede nem volt ilyen erős inflációs nyomás a gyors áremelkedéstől elszokott amerikai gazdaságban. Például a politikai terméknek számító benzin ára a másfélszeresére szaladt fel.

Működésbe lépett az inflációs pszichózis: a lakosság inflációs várakozásai megugrottak, a fogyasztók 2022-re is magas áremelkedéssel számolnak. Ezek rossz hírek Biden és a Demokrata Párt számára, mivel a lakosság gazdasági aggodalmai között csúcson van az infláció. A vágtató infláció mindig – olykor választásokat eldöntő – politikai tényező. Közben – az omikron-változat cunamiszerű terjedésének hatására – már felütötte a fejét a rettegett stagflációtól való félelem.

Hosszú ideig Biden és a Fed azzal nyugtatgatta az aggódókat, hogy az infláció csupán a COVID-recesszióból való gyors kilábalás miatti „átmeneti tényezőknek” tulajdonítható. Ám ebben egyre kevesebben hisznek, de – nem kis arcvesztésként – már a Fehér Ház és a Fed sem.

Milton Friedman óta tudjuk, hogy az infláció alapvetően mindig monetáris jelenség: túl sok pénz kerget túl kevés árut. Miközben a gazdaságba ömlik a pénz és úszik a likviditásban, a kínálati oldalon komoly fennakadások vannak. A GDP 9 százalékát kitevő mentőcsomag vaskosan túlméretezett volt ahhoz képest, hogy a GDP 2020-ban csupán 3,5 százalékkal zsugorodott, s 2020 második felétől már tempósan növekedett és a munkanélküliség alacsony volt (jelenleg már csak 3,9 százalék).

Üzleti körökben komoly a félelem, hogy Biden elnök további megaprogramjai – a már elfogadott 1,2 billió dolláros infrastruktúra-fejlesztési terv és a jóváhagyásra váró 1,75 billió dolláros szociálisreform- és klímaprogram – tovább fokozzák majd az inflációs nyomást, miközben a gazdaság súlyos munkaerőhiányban szenved, s a bér-ár spirál tovább szíthatja az inflációs feszültséget.

Biden az új programokat alapvetően a vállalatokra és a szupergazdagokra kivetett magasabb adókból akarja finanszírozni, amit a republikánusok zsigerből elleneznek, így maradhat a részben inflatorikus deficitfinanszírozás. 

Súlyos zavarok a déli határon

A „nyitott határok” néven elhíresült progresszív demokrata platformból Biden sokat átvett, hatályon kívül helyezte elődje migrációs politikájának leglényegesebb elemeit. Leállította a déli határfal építését és eltörölte Trump Remain in Mexico (Maradjon Mexikóban!) rendeletét, amelynek alapján az országba bejutott menedékkérőket visszatoloncolják Mexikóba, hogy kérelmük amerikai bírósági intézéséig ott várakozzanak.

A megengedőbbnek érzett bideni bevándorlási politika hatására a latinó migránsok özönlöttek a mexikói–amerikai határhoz, ahol gyakorlatilag megbénult a határellenőrzés. Az illegális bevándorlók száma Biden első évében elérte a rekordnak számító kétmilliót. Az elnök fölöttébb rosszul mérte fel a már-már káoszba torkolló helyzetet, amikor eleinte „szezonális hatásként” hivatkozott a bevándorlási hullámra. Politikai vereség volt Biden számára, amikor a Legfelsőbb Bíróság kötelezte a kormányt, hogy térjen vissza a Maradjon Mexikóban politikához.

Az elhibázott migránspolitikának szerepe van Biden népszerűségvesztésében, mivel a közvélemény számára fontos kérdésről van szó. A bevándorlás kezelésében az elnök csupán egyharmados támogatást élvez. A határválság éles politikai fegyvert adott a republikánusok kezébe: „Trumppal ellentétben Biden alkalmatlan a határbiztonság szavatolására”. Ma a lakosság nagy többsége gondolja úgy, hogy republikánus vezetés kell a határbiztonság megteremtéséhez. 

Külpolitika: magasztos elvek, de maradt a trumpista vonal

Az America First izolacionista trumpi világpolitika után Biden azt ígérte, Washington vezetni fog, visszatér az „asztalfőhöz”. Ám miközben Biden Amerika globális vezető szerepét hangsúlyozza szinte mindenben, Washington mégsem állt például a világméretűvé vált koronavírus-járvány elleni küzdelem élére, s alapvetően ugyanannak a szűkkeblű vakcinanacionalizmusnak a jegyében cselekszik, mint a többi fejlett ország.

Pedig – ahogy az Indiából eredő delta-variáns és a Dél-Afrikából származó omikron-variáns esetei mutatják – az USA nincs biztonságban a koronavírustól, amíg például Afrikában csak 6 százalékos a teljes átoltottság. Ha a retorikán túl Biden valóban vezetni akarja a világot, ideje, hogy Wa­shing­ton a globális oltási kampány zászlóshajója legyen a többi fejlett országgal szoros partnerségben. 

Biden elnök egészében véve lehangoló, első évi belpolitikai teljesítményét csak a katasztrofálisan végrehajtott afganisztáni katonai kivonulás múlta alul, noha a választási kampányban széles körű világpolitikai tapasztaltságát hangsúlyozta Trumppal szemben. Trump nyers kereskedelmi protekcionizmusa helyébe Biden némileg puhább Buy American jelszavú protekcionizmusa lépett. A nemzetközi kereskedelmi jogba ütköző kínai büntetővámok hatályban maradtak, pedig csökkentésük tompítaná az inflációt.

A Trump-kormány által az európai NATO-szövetségesekre kivetett, nagy felháborodást kiváltó acél- és alumínium-pótvámok sem tűntek el teljesen, hanem idéntől egy kombinált kvóta/vámtarifa lép hatályba: bizonyos exportvolumenig nincs vám, de fölötte beugranak a magas trumpi tarifák.

Feltűnő Washington majdnem teljes érdektelensége a nemzetközi kereskedelmi rendszer régóta esedékes reformja iránt, kezdve a Világkereskedelmi Szervezet vitarendezési mechanizmusának helyreállításával, amelyet Trump elnök bénított meg szándékosan.

Az Afganisztánból való egyoldalú, az európai koalíciós partnerekkel alig egyeztetett amerikai kivonulás, az Európa számára fontos iráni atomügylet újratárgyalásának tényleges washingtoni jegelése félreérthetetlen jelzések a transzatlanti partnerek számára. Azt jelzik, hogy a bideni külpolitika a legtöbb nemzetközi kérdésben, Kínát is beleértve, lényegében Trump America First unilaterális doktrínájának a nyomdokain halad tovább.

Amerika fő stratégiai riválisai – Kína és Oroszország – különösen az afgán végjáték fényében érzik, hogy Biden az elődjénél puhább, a belső válságok által túlságosan lekötött elnök, akivel szemben többet engedhetnek maguknak a nemzetközi porondon. Valószínűleg ezzel is magyarázható Peking felfokozott katonai aktivitása Tajvannal, Moszkváé pedig Ukrajnával és Kazahsztánnal kapcsolatban. 

Mi várható 2022-ben?

Miért aggasztó Biden elnök egészében sikertelen első éve és példátlanul alacsony támogatottsága a Demokrata Párt számára? Részben, mert pártján belül is mind kevesebben hisznek abban, hogy Biden politikailag vissza tud majd pattanni a mostani mélypontról.

Két demokrata elődje, Bill Clinton és Barack Obama is rosszul startolt (bár nem annyira, mint Biden), de utána olyan sikeresen visszanyerték erejüket, hogy még a második elnöki ciklust is behúzták. Bidenből azonban hiányzik az ő karizmájuk és politikai tehetségük. Emiatt is borúlátóan ítélem meg Biden fordulatszerű politikai újjáéledésének esélyeit.

Idén november 8-án félidős referendum lesz Amerikában, újraválasztják a Kongresszus összes képviselőházi tagját és szenátorok harmadát. A Biden-kormány működőképessége és cselekvési mozgástere a fő tét. Az időközi választásokon általában veszít a hivatalban lévő elnök pártja, s a Fehér Ház gazdája gyakran „béna kacsává” válik a törvényhozásban, ezáltal jórészt a kormányzásban is, mivel az elnöki rendeletekkel való államvezetésnek kemény politikai és jogi korlátai vannak.

A meglehetősen kiegyenlített kongresszusi erőviszonyok miatt a republikánusoknak már egy piciny győzelem is megtenné. Nem csoda, hogy fenik a fogukat a Kongresszus mindkét házára, de a Képviselőház megkaparintásában végképp biztosak. Kezükre játszik ebben a Fehér Ház gazdájának egyre növekvő népszerűtlensége és politikai sebezhetősége. Még kis tétben sem fogadnék arra, hogy Biden elnökből nem lesz „béna kacsa”.

A szerző a Világbank egykori vezető közgazdásza.