Európa számára ellentmondás feszül a kontinens végső biztonsági garantálójának tekintett Amerika és Kína – a világ legdinamikusabban növekvő exportpiaca – között. Amerika Ázsia felé fordulása és Európa merkantilizmusa tovább élezheti az ellentmondást.
Kilenchónapos elnöksége alatt Biden már másodszor látogat Európába, amit az öreg kontinens iránti nagy figyelem jeleként is lehet értelmezni. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az elnökre milyen erős politikai nyomás nehezedik otthon a sokasodó belső válságok miatt.
Drámai népszerűségvesztés
A mexikói határon az amerikai hatóságok gyakorlatilag elvesztették ellenőrzésüket az illegális bevándorlók fölött, akiknek száma várhatóan meghaladja a másfél milliót Biden első hivatali évében.
A kezdeti sikerek után az oltási kampány „leült”, s a veszélyes delta variáns sűrűn szedi áldozatait az oltatlanok körében: az utóbbi hetekben átlagosan napi kétezer a Covid-halottak száma. Biden kilenc hónapos elnöksége alatt már több az áldozatok száma, mint Trump hivatali idejében, s továbbra is Amerika maradt a járvány globális gócpontja.
Gazdasági fronton is tornyosulnak a bajok: a GDP-növekedés lelassult, fokozódik az áruhiány, miközben a Biden-kormány túlméretezett gazdasági mentőcsomagja és a központi jegybank nyakló nélküli pénzkibocsátása inflációt idézett elő, amit már egyre kevesebben tartanak múló, „átmeneti“ jelenségnek.
Az elnök nemzeti egység iránti vágya csak álmaiban valósulhat meg az élesen polarizált országban. A republikánus szavazók kétharmada szemében Biden még mindig illegitim elnöknek számít. Bidennek gondjai vannak még saját pártján belül is az egység megteremtésében.
Nem csoda, hogy meredeken zuhan az elnök támogatottsága, amelyet csak alig 40 százalék fölött mérnek. Otthoni népszerűségük általában kihat az amerikai elnökök nemzetközi hitelességére és cselekvőképességére.
Sok remény volt Trump után
Biden tavaly novemberi elnökválasztási győzelmének nagyon sokan örültek Európában, számítva arra, hogy – Donald Trump négyéves rombolása után – a transzatlanti kapcsolatok visszatérnek az obamai szép idők „normalitásához”.
Trump a kereskedelmi „ellenségtől” kezdve a biztonsági „potyautasig” bezárólag mindennek nevezte az Európai Uniót, s részleges vámháborút indított ellene. A célkeresztben gyakran Németország volt, az EU hegemón súlyú gazdasági hatalma. A deklarált bideni külpolitika értékalapú, a szövetségesek számára jóval kiszámíthatóbb és kulturáltabb stílusú.
Mindazonáltal illuzórikus a transzatlanti viszonyok bideni „újraindítása” kapcsán vaskos tartalmi változásokra számítani. Miért? Már a hidegháború befejeződése után elindult Amerika és Európa stratégiai érdekeinek fokozatos szétválása.
Ezt felgyorsították George W. Bush elnök elfuserált katonai intervenciói Irakban és Afganisztánban, amelyekért – migrációs hullámok és terrorizmus formájában – Európa is magas árat fizetett.
Morális és globális vezető szerep
A multipolárissá váló világban a kibővült és erősödő EU egyre inkább önálló pólusként pozícionálta magát, amely a „stratégiai autonómia” koncepciójában ölt testet. A Biden-kormány alatt méginkább Ázsiára összpontosító amerikai stratégia nagyobb nyomatékot kölcsönöz a stratégiai önállóságnak, különösen Macron francia elnök várhatóan fokozódó európai befolyása alatt.
Párizs és Berlin stratégiai súlyú kapcsolatokat próbál fenntartani Oroszországgal és Kínával, amelyek Amerika legfőbb stratégiai ellenlábasai a világporondon.
Biden elnök máig sem véglegesített külpolitikai doktrínájának középpontjában Amerika morális és globális vezető szerepének helyreállítása áll, maximálisan támaszkodva a szövetségesekre és partnerekre, de „Washingtonnal az asztalfőnél.”
A nemzetbiztonsági stratégiáról közzétett „ideiglenes irányelvek” betekintést engednek az európai szövetségeseknek szánt, többnyire „támogatói” szerepbe. Washington az autokratikus, regionális és globális hegemóniára törekvő Kínát tekinti az egyedüli „stratégiai versenytársnak”, amely együttes gazdasági, katonai és technológiai erejével hosszú távú kihívást jelent a fennálló liberális nemzetközi rend és Amerika alapvető biztonsági érdekei ellen.
Kína feltartóztatása a cél, de milyen áron?
Az irányelvek Oroszországot csupán „destabilizáló, romboló, felforgató” erőként említi, nem globális, stratégiai kihívóként.
Washingtonban elismerik, hogy az autoriter, gazdaságilag és katonailag rohamosan erősödő, világszerte erőszakosan nyomuló Kínát csak a szövetségesekkel összefogva lehet feltartóztatni és megregulázni.
Az új amerikai kormány már felhívott a Peking-ellenes, washingtoni vezetésű „egységfront”, „demokrácialiga” létrehozására, amelyben Európára fontos, együttműködő szerep várna. Könnyen lehet azonban, hogy a bideni kül- és szövetségi politikát ebben a kérdésben csalódás fogja érni. Az érdekek ugyanis több területen széttartanak az Atlanti-óceán két oldalán.
A kínai autoritarianizmussal, kommunista ideológiával és emberjogi kérdésekkel kapcsolatos európai kritikák az amerikainál kétségtelenül jóval gyöngébbek, ami mögött Washingtonban üzleti megfontolásokat sejtenek.
Bár az EU is csökkenteni akarja Kínától való függőségét a kritikusan fontos, sebezhető értékláncokban (gyógyszerek, orvosi műszerek, telekom stb.), Brüsszel, Párizs és Berlin nem kíván Amerika és Kína között választani.
Azt pedig különösen nem akarják, hogy a két szuperhatalom közötti hegemóniaharcban olyan amerikai stratégiai akciókba rángassák bele őket, amelyek pusztán Kína gazdasági és technológiai feltartóztatását, sőt kifejezetten meggyöngítését célozzák.
Emmanuel Macron francia elnök mondta: „A Kína elleni nyugati összefogás kontraproduktív lenne és a lehető legnagyobb konfliktusok kialakulásának lehetőségét hordozná magában”. Macron jól látja, hogy a Pekinggel szemben ellenséges blokként fellépő Nyugat aligha tudná megnyerni Kínát a globális problémák (klímaváltozás, terrorizmus, atomfegyverek elterjedése, járványok stb.) együttes, koordinált kezeléséhez.
A tengeralattjáró konfliktus
Az Indo-csendes-óceáni térséggel kapcsolatban Joseph Borell, az EU „külügyminisztere” a konfrontációs washingtoni vonalat burkoltan ellensúlyozva nyilatkozta a közelmúltban: „A mi stratégiánk nem a konfrontációra, hanem az együttműködésre épül”.
A Biden-kormány új transzatlanti politikájának gyakorlati kivitelezése nem indulhatott volna rosszabbul annál, amit az elmúlt háromnegyed évben láthattunk.
Itt van például az amerikai-francia tengeralattjáró-konfliktus Ausztráliával kapcsolatban, amelyet Jean-Yves Le Drian külügyminiszter amerikai ,,árulásnak”, ,,hátbadöfésnek” nevezett a közeli szövetséges Franciaországgal szemben. A dolog pikantériája az, hogy az ,,évszázad szerződése” miatt kirobbant amerikai-francia ellentét éppen Kínával kapcsolatban tört ki, amellyel szemben Washington kőkemény nyugati egységfront kiépítésére törekszik.
Ez a Kína-központú Biden-doktrína egyik kulcseleme. Párizsban és Brüsszelben azért is neheztelnek, hogy Washington nem konzultált velük a Kína-ellenes új katonai szövetség, az AUKUS (USA, UK, Ausztrália) létrehozásával kapcsolatban sem.
Buy American
Biden elnök Buy American jelszó alatti kereskedelmi protekcionizmusa, a Trump-kormány által az európai NATO-szövetségesekre kivetett acél- és alumínium vámok hatályban tartása, az Afganisztánból való egyoldalú, az európai koalíciós partnerekkel alig egyeztetett amerikai kivonulás, az Európa számára fontos iráni atomügylet újratárgyalásának tényleges washingtoni jegelése azonban Párizs, Berlin és a többi transzatlanti partner számára félreérthetetlen jelzések.
Jelzik, hogy – a szövetségi egységfront és multilateralizmus washingtoni retorikája ide vagy oda – a bideni külpolitika a legtöbb nemzetközi kérdésbent mintha Donald Trump America First unilaterális doktrínájának a nyomdokain haladna tovább.
Európának arra kell számítania, hogy Trump nyers, nacionalista protekcionizmusát Biden „puhább” protekcionizmusa váltja fel. Az ipari szakszervezetek megerősitésére törekvő, az ipari rozsdaövezetben diadalmaskodó Bidentől nem áll távol a kereskedelem populista, középosztály-központú felfogása: „A külkereskedelmet érintő minden döntésünk egy célt szolgál: az amerikai középosztály megerősítését, jó állások teremtését és a bérek emelését”.
A multilateralizmus melletti deklarált elkötelezettsége ellenére a bideni Washington eddig nem mutatott komoly érdeklődést a Világkereskedelmi Szervezet megreformálása és a jelentősen megbénított vitarendezési mechanizmus helyreállítása iránt sem.
Európa számára már jó ideje ellentmondás feszült a kontinens végső biztonsági garantálójának tekintett Amerika és Kína – a világ legdinamikusabban növekvő exportpiaca – között.
Van a Kínával kapcsolatos európai felfogásban kitapintható merkantilizmus? Van. Az EU-s országok export-orientáltsága sokkal magasabb, mint az amerikai gazdaságé. Tavaly már – az Egyesült Államokat lekörözve – Kína lett az EU legfontosabb kereskedelmi partnere. Minden harmadik német autó Kínában talál vevőre, s mindegyik nagy német autócégnek gyártóüzeme van az ázsiai országban.
Hallatszanak is amerikai kritikák a német geo-gazdasági nacionalizmusról és arról, hogy az európaiak számára többet jelent a nagy kínai piac, mint Tajvan függetlensége, a szabad hajózás a Dél-kínai-tengeren és az emberi jogok Kínában és Hongkongban.
Két vereség eddig Bidennek
Nem kicsi tehát a transzatlanti konfliktuspotenciál Kínával kapcsolatban, amit jelzett az is, hogy Brüsszel tavaly decemberben mérföldkőnek számító beruházási egyezményt kötött Pekinggel, sutba dobva a Biden-stáb előzetes egyeztetésre vonatkozó kérését. Washington szerint az egyezmény nem fordít kellő figyelmet olyan súlyos emberjogi kérdésekre, mint például a kényszermunka.
Nem várható minőségileg eltérő transzatlanti kimenetel Oroszország esetében sem.
Párizs és Berlin stratégiai fontosságúnak tekinti Moszkvával való viszonyát. Látják, hogy Biden erős oroszellenes retorikája nincs összhangban a Kremllel szembeni szűk amerikai mozgástérrel. Ukrajna okán például Washington feljebb srófolhatja a Moszkva elleni különböző szankciókat, de ezekkel Vagyimir Putyin orosz elnök már megtanult együttélni, nem lesz játszmafordító hatásuk.
Nincs az a megerősített nyugati szankciórendszer és Kijevnek címzett amerikai fegyverszállítás, amely Moszkvát azon stratégiai célja feladására kényszerítse, hogy Ukrajnát „finnlandizálja”. A Krím-félsziget visszaadásáról nem is beszélve.
Az európai energiabiztonság, konkrétan az Északi Áramlat 2 orosz-német földgázvezeték Joe Bident is régóta nyugtalanította.
Ám az oroszokkal való gazdasági együttműködés mellett elkötelezett és a német szuverenitásra érzékeny Berlin végül meghátrálásra kényszerítette a Biden-kormányt. (Vannak olyan amerikai találgatások, hogy Biden a vezetékkel kapcsolatos amerikai szankciókról való lemondásért cserében az eddiginél jobb együttműködést vár Berlintől a Kínával szembeni egységfront kialakításában.)
Navalnij-ügy és washingtoni szankciófenyegetések ide vagy oda, a vezeték építése már befejeződött és – Ukrajna megkerülésével – rövidesen orosz földgázt fog szállítani az energiaválsággal küszködő Európába. A kétpárti alapon oroszellenes Washingtonban ezt Biden második komoly transzatlanti vereségének tekintik. Az első az EU-Kína beruházási egyezmény volt.
A szerző a Világbank egykori vezető közgazdásza.
