Mit kezd Joe Biden a megörökölt diszfunkcionális kormányzati rendszerrel, kirívó egyenlőtlenségekkel, piaci versenyhiánnyal és megingott demokráciával?
Sok amerikai már régóta nem érzi jól magát a bőrében. A Politico-Morning Consult friss felmérése azt mutatja, hogy tízből hat megkérdezett szerint Amerika „nagyon rossz úton halad”.
A Gallup cég egy korábbi közvélemény-kutatása szerint különösen az utóbbi két évtizedben romlott sokat az amerikaiak országukról alkotott véleménye: az ezredforduló táján még 70 százalékuk volt „elégedett” Amerikával, de 2020-ban – Donald Trump elnökségének utolsó évében – már csak 26 százalékuk.
Ki lopta el az amerikai álmot?
Az amerikai álmot sokan feladták az alsó- és középosztályban, vagy csupán délibábként kergetik. Ahogy egy dél-karolinai lelkipásztor maró gúnnyal mondja: „A régi álom egy ház volt két kocsival. Az új álom egy állás”. Se szeri, se száma az álom elvesztésével foglalkozó elemzéseknek. Egy évtizede jelent meg Hedrick Smith „Ki lopta el az amerikai álmot?”című sikerkönyve.
Ezen a nyáron Conor Fiedersdorf már a „kaliforniai álom” haldoklásáról értekezett. Arról a gazdaságilag és kulturálisan legbefolyásosabb államról van szó, amely nélkül egyszerűen nem lehet beszélni az amerikai álomról, s ahonnan az utóbbi években már megindult az elvándorlás.
Azt, hogy mára mennyire leértékelődött az amerikai álom mint inspiráló fogalom mutatja az is, hogy a politikusok egyre egyre kevésbé hivatkoznak rá.
Jellemző például, hogy a demokrata elnökjelöltséget elfogadó tavaly augusztusi beszédében Joe Biden nem az „álmot” invokálta (amely korábban szinte kötelező lelkesítő eleme volt az ilyen szónoklatoknak), hanem – prózaian – csupán „lehetőségekről” szólt:
Mindig hittem abban, hogy Amerikát egy szóval lehet meghatározni: lehetőségek.
Amelyekről Kalifornia kapcsán Fiedersdorf némi költői túlzással mondja:
A világ egykori legdinamikusabb földjén bezárulnak a lehetőségek kapujai.
Az Egyesült Államok helyét a világban is megdöbbentően sok amerikai látja pesszimistán. A közvélemény növekvő része gondolja, hogy a kiterjedt külföldi katonai jelenlét ellenére Amerika globális vezető szerepe hanyatlik, és az országnak nagyobb figyelmet kellene fordítania súlyos belső problémáinak a megoldására.
Az amerikaiak többsége borúlátó a jövővel kapcsolatban is: 60 százalék gondolja úgy, hogy az USA fontossága tovább fog csökkenni a világban. A katasztrofális afganisztáni kivonulás csak tovább erősíti a pesszimizmust.
Hogyan tévedt Amerika „rossz útra” és miért rendült meg az amerikai álomba vetett hit? Sokváltozós rejtély ez, ahány elemző, annyi magyarázat. Évtizedek óta Amerikában élve az alábbi folyamatokat emelném ki.
Diszfunkcionális államvezetés
Ritkán esik meg, hogy az a párt, amelyik az elnököt adja, egyúttal uralja a szövetségi törvényhozás, a kongresszus mindkét házát. Az ebből fakadó politikai patthelyzet (gridlock) nagyban meg is béklyózza a szövetségi kormány cselekvőképességét és mozgásterét.
Amerika kiéleződött politikai polarizációja, amely egyre jobban a két nagy párt közötti antagonisztikus viszonyban ölt testet, az utóbbi időben olyan politikai bénultsághoz vezetett, hogy a közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman már a fejlődő világból kölcsönvett „bukott állam” (failed state) rémképét festi föl.
Nyolcéves elnöksége idején Barack Obama az Obamacare nevű egészségbiztosítási reformon kívül más sarkalatos törvényt nem tudott felmutatni pedig nagyon próbálkozott például a bevándorlási rendszer és a korrupt választási kampányfinanszírozás gyökeres átalakításával.
Trump elnök pedig az adórendszer 2017-es reformján kívül más nagy horderejű trófeával nem büszkélkedhetett. A kialakult patthelyzetben az elnökök egyre inkább arra kényszerülnek, hogy elnöki rendeletekkel kormányozzanak, amelyek bírósági úton könnyen megtámadhatók, arról nem is beszélve, hogy a következő elnök egy tollvonással visszavonhatja őket, ami bevett gyakorlat.
Megszűnik-e most Joe Biden elnöksége alatt a kormányzati cselekvőképességet megbéklyózó patthelyzet a Fehér Ház és a törvényhozás között? Erre még kis tétben sem fogadnék.
Túlságosan kicsi ugyanis a demokrata többség, különösen a szenátusban, ahol 50-50 demokrata és republikánus mandátum van, s „döntetlen” esetén Kamala Harris alelnöké a döntő szavazat. A demokrata vezérkar csak jelentős engedményekkel, a törvényjavaslatok felvizezésével nyerheti meg a republikánus szenátorokat. Ezzel viszont Biden elidegenítheti magától a Demokrata Párt aktivista, progresszív szárnyát.
A repubikánusok számára ott van még a hírhedt „filibuster” obstrukciós fegyver, amely a legtöbb törvényjavaslat elfogadásához minimum 60 szavazatot ír elő a 100 tagú szenátusban. Az ellenzék végső törvénykezési védvonala lehet a legfelső bíróság, ahol 6-3-as a konzervatív főbírói fölény. Ezek a körülmények nagymértékben szűkítik a demokraták és Biden elnök manőverezési lehetőségét a törvényhozásban.
Kirívó egyenlőtlenségek
Az amerikai középosztály a második világháború utáni látványos felemelkedése és virágzása valamikor a hetvenes évek vége, a nyolcvanas évek eleje körül állt meg. Az elemzők többsége 1980-at, vagyis a Reagan-éra startját jelölik meg a fordulat évének, ettől kezdve valóban kimutatható a nemzeti jövedelem máig tartó vaskos átcsoportosulása a középosztály derékhadától a tőketulajdonosok, azon belül is a szupergazdag „1 százalék” javára.
Az „1 százalékos” családok nemzeti jövedelmen belüli aránya az 1980 körüli 10 százalékról mára 25 százalék fölé ugrott. A vagyoni koncentráció még a jövedelminél is drámaibb: az 1 százalék kezében van a nemzeti vagyon 40 százaléka. Ezen belül a „0,1 százalék” (a „kőgazdag” családok, alig több mint negyedmillió ember) egyötödöt tudhat magáénak.
Ebben a hosszú időszakban a középosztály derékhadának reáljövedelme jórészt stagnált. Márpedig az amerikai álom nem erről szól, hanem arról, hogy a holnap jobb lesz, mint a ma, az utódokra jobb jövő vár, mint szüleikre. Szól továbbá a felfelé mobilitásról, amely azonban számottevően lelassult az utóbbi évtizedekben.
Ezek a növekvő egyenlőtlenségek korántsem a kapitalizmus evolúciójának kérlelhetetlen következményei, hanem elsősorban tudatos állami szabályozás, a közpolitikák szülöttei.
Mint például a jövedelemadó-progresszivitás erőteljes csökkentése vagy a reagani deregulációs hullám, amely a bankszektor spekulatív „kaszinósodásához” vezetett.
A szakszervezetek súlyának zuhanásszerű esése a munka és tőke közötti jövedelmi harcot és erőviszonyt méginkább az utóbbi javára tolta el. Általában a tőkejövedelmeket csupán fele akkora adókulcs terheli, mint a béreket.
Donald Trump elnöksége alatt még tovább tágult a jövedelemolló, nem kis mértékben a 2017-es mély adóvágás következtében. A vállalati nyereségadó például 35-ről 21 százalékra csökkent.
Az utóbbi fél évszázadban Biden az első amerikai elnök, aki az adórendszer gyökeres reformjával akarja a kirívó jövedelmi egyenlőtlenségeket csillapítani.
A tőkejövedelmeket (nyereség, részvényosztalék stb.) a munkából származó személyi jövedelmekkel legalább azonos szinten akarja megadóztatni. A tőkenyereségadó az egymillió dollárnál többet keresők számára 23,8-ről 43,4 százalékra futna fel.
A társasági adó is emelkedne, az amerikai cégek külföldi nyereségadója pedig a duplájára futna fel. Ugyanakkor nem emelkedne az adóterhe azoknak a családoknak, amelyek évente 400 ezer dollárnál kevesebbet keresnek.
Bidennek szüksége van méretes adóbevételre a még nem véglegesített nagyszabású infrastrukturális, szociális és klímavédelmi programjainak finanszírozásához is, amelyek együttesen 4,5 billió dollárra rúgnak.
A nagyratörő programok okán Bident – elhamarkodottan – már olyan társadalomátalakító, legendás elnökökhöz kezdték hasonlítani, mint Franklin Roosevelt és Lyndon Johnson.
A szociális terv többek között ingyenes állami felsőfokú alapképzést, tizenkét hetes fizetett betegségi és szülési szabadságot, általános ingyenes napközi ellátást, valamint jelentős családi adókedvezményt foglal magában.
A demokraták erős progresszív szárnya szerint ezek a kezdeti lépések az európai beütésű, szociáldemokrata jóléti állam irányában. Ám ezeket a roppantul költséges programokat még el kell fogadtatni a törvényhozással, ahol a demokratáknak hajszálnyi fölényük van mindkét házban.
A kongresszusban most zajlanak a hangos, pártközi alkudozások, amelyek kimenetelét senki nem tudja megjósolni.
A republikánusok zsigerből elleneznek minden adóemelést, de még Biden saját pártján belül is vannak hangadó honatyák, akik nemcsak a tervezett adóemeléseket tartják túlzottnak, de a programok méretét is.
Sokan ellenzik továbbá a programok adóbevételből való finanszírozását, figyelmen kívül hagyva olyan alternatív forrásokat, mint a hitelből való finanszírozás és az infrastruktúra-használati díjak.
Ha Biden elnök kétpárti alapon akarja programjait elfogadtatni, ahogy szeretné, akkor az elkövetkező hetekben mindkét vonatkozásban – adóemelés mértéke, programméret – olyan komoly engedményekre kényszerül, hogy valószínűleg nehezen lehet majd ráismerni az eredeti, nagyratörő tervekre.
Pillanatyilag azonban Biden még a saját pártjában sem tud egységet összekovácsolni az elnökségét várhatóan meghatározó reformtervekkel kapcsolatban.
Oligarchikus kapitalizmus
Részben az erős piaci verseny hiánya miatt az amerikai gazdaság kevésbé dinamikus, mint a múlt században volt.
A kis- és középvállalkozások súlya, valamint az új vállalatalapítások száma jócskán csökkent, a termelékenységnövekedés lelassult. Az IMF új kutatásai szerint a koronavírus-járvány alatt a gazdasági koncentráció folyamata felgyorsult, a megacégek extraprofitrátái emelkedtek.
A pénzügyileg erős óriáscégek üzleti modelljüket másoknál gyorsabban állították át a megváltozott körülményekre, s magukba olvasztottak túléléssel bajlódó kisebb versenytársakat.
Amerika elmozdult az oligarchikus kapitalizmus irányába.
Az emberek többsége látja: a múlté az a hagyományos felfogás, hogy „győzzön a jobbik”. A pénz, a szupergazdag donorok teljes súlyukkal rátelepedtek a politikára.
A multimilliomos osztály nem kis mértékben a politikai elit megragadásával és korrumpálásával befolyásolja saját javára a jogi, gazdasági és versenyszabályozást, végső soron a nemzeti jövedelem elosztását.
A demokratikus külsőségek ellenére a közpolitikai döntéshozatalt kis számú plutokrata és megacég uralja. Nem véletlen például, hogy a gyöngén szabályozott és a járadékvadászatban élenjáró pénzügyi szektorban a spekulatív üzletekből meggazdagodott csúcsmenedzserek az átlagpolgárénál jóval alacsonyobb adókulcsot élveznek.
Biden felismerte a piaci verseny visszaszorulásához vezető kartellizálódás veszélyét. Már-már Bernie Sandersre emlékeztető, osztályharcos hangot megütve mondja:
A verseny nélküli kapitalizmus nem kapitalizmus, hanem kizsákmányolás. Egészséges verseny hiányában az üzleti élet óriásai azt csinálnak, amit akarnak, kényük-kedvük szerint bánhatnak fogyasztóikkal, olyan árat kérhetnek, amit nem szégyellnek.
Becslések szerint a zsugorodó piaci verseny jelentősen megnövelte a monopoljáradékokat, s évente mintegy 5000 dollárral terheli meg az amerikai háztartásokat a magasabb fogyasztói árakon és nyomott béreken keresztül.
De át tudja-e a Biden-kormány írni a gazdasági játékszabályokat a republikánusok kongresszusi támogatása nélkül, akik a kartellizálódást másképpen látják és többnyire a mamutvállalatok politikai védnökeinek számítanak, a szövetségi bírói kar javarészével és a konzervatív többségű, big business barát legfelső bírósággal együtt? Aligha.
A jelenlegi kiegyenlített törvényhozási erőviszonyok közepette nem reális arra számítani, hogy a kongresszus új monopóliumellenes törvényt fogadjon el annak biztosítása érdekében, hogy például a figyelem központjában lévő nagy techcégek (Facebook, Google, Amazon stb.) ne korlátozzák a versenyt a digitális piacon, se az online kereskedelemben, se a közösségi médiaplatformokon.
Mindenképpen Biden javára szól a próbálkozás. Már hivatali idejének első félévében átfogó elnöki rendeletet írt alá, amely utasítja az illetékes kormányszerveket a túlburjánzott üzleti koncentráció és piaci hatalommal való visszaélés elleni versenyjogi szabályok teljes, következetes végrehajtására. Erős trösztellenes, kormányzati szakértői csapatot nevezett ki.
Ám az elnöki rendelet a bírósági támadások cunamiját fogja kiváltani, a következő republikánus elnök pedig könnyűszerrel visszavonhatja. Mindazonáltal a megavállalati extraprofitok olyan kiugróan magasak, hogy még mérsékelt lefaragásukkal is számottevő megtakarításhoz juthatnak az amerikai családok.
Ingatag demokrácia
Biden már a választási kampányban figyelmeztetett, hogy Trump elnök „lopakodó diktatúrája” egzisztenciális veszélyt jelent az amerikai értékrendszerre és demokráciára.
Semmi nem mutatta szemléletesebben az amerikai demokrácia törékeny állapotát, mint az, hogy január 20-án, Biden elnök beiktatásának napján 40 ezer nemzeti gárdistának és rendőrnek kellett biztosítani a „békés hatalomátadást”.
A demokrácia állapotát figyelő Freedom House 2021-es jelentése borúlátó képet fest az amerikai demokrácia sebezhetőségéről és hanyatlásáról.
Az elemzés szerint a demokrácia romló tendenciája nem Trumppal kezdődött, de az elnök utolsó hivatali évében bekövetkezett események – a pártok között dúló éles harcok, a koronavírus áldozatok rasszok közötti megdöbbentő aszimmetriája és mások – „rávilágítottak az Egyesült Államok rendszerszintű diszfunkcionalitására és olyan benyomást keltettek, mintha az amerikai demokrácia alapjaiban ingatag lenne”.
Felmérések szerint tíz amerikai közül nyolc „aggódik” a demokrácia állapotáért több ok miatt is.
Legfőképpen a két nagy történelmi párt közötti nulla összegű politikai játék miatt, amely a közérdek szolgálata helyett mindinkább egymás legyőzését és a hatalomból mindenáron való kiszorítást célozza.
További okok: a politikai szélsőségek megerősödése és a pénznek választási rendszeren belüli elhatalmasodása, aminek következtében a politikusok több figyelmet fordítanak a donorokra, mint szavazóikra.
Előretekintés
Amerika szinte megállás nélkül szavaz. A négyévenkénti elnökválasztások félidejében országos voksolás zajlik a politikai rendszer minden szintjén. Szövetségi szinten újraválasztják a kongresszus összes képviselőházi tagját és a szenátus harmadát. Az államokban a kormányzók kétharmadáról és hatezer parlamenti képviselőről voksolnak.
Ma az amerikai politikában egyre inkább minden 2022. november 8-hoz, a következő félidős referendumhoz kötődik.
A tét óriási: a Biden-kormány működőképessége és cselekvési mozgástere a nagyszabású infrastrukturális, szociális és klímavédelmi programjainak kivitelezéséhez. Az időközi választásokon szinte mindig veszít a hivatalban lévő elnök pártja, s a Fehér Ház gazdája „béna kacsává” válik a törvényhozásban, s ezáltal jórészt a kormányzásban is, mivel az elnöki rendeletekkel való államvezetésnek jogi és politikai korlátai vannak.
A jelenlegi kiegyenlített kongresszusi erőviszonyok miatt a republikánusoknak még a piciny győzelem is megtenné, nem csoda, hogy nagyon fenik a fogukat a kongresszus mindkét házára.
A trumpizmus szemmel láthatóan túlélte a novemberi választási bukást és a január 6-i „puccskísérletet”. A Republikánus Párt komoly kihívó nélküli vezéreként Trump visszatért a politikai színpadra, s dagadó kampánypénztárcájával 2022-re összpontosít, de kacérkodik a 2024-es elnökválasztáson való indulással is.
Eközben az egyik felmérés a másik után mutatja, hogy a Biden-kormány méregrága, a víruskezelésen messze túlmenő megaprogramjai népszerűek a nem republikánus kötődésű lakosság körében.
Biden elnök aktivista kormányon alapuló, roppantul költséges terveinek van pragmatikus politikai célja is: előzetes szavazatvásárlás 2022-re és 2024-re a gazdaság és a lakossági jövedelmek mesterséges csúcsra járatásával, alig számolva a lehetséges, távolabbi baljós következményekkel, az infláció megugrásával, valamint a költségvetési hiány és államadósság második világháború óta nem látott elszaladásával.
Nagyon úgy tűnik, hogy Biden elnök és a demokraták számára semmi sem drága a papírvékony kongresszusi többségük megtartásáért és Trump (vagy saját kezűleg kiválasztott hasonmása) Fehér Házba való visszatérésének megakadályozásáért.
Biden azonban szemben úszik a történelmi árral, s imádkoznia kell azért, hogy a gazdaságra és a lakosságra hulló sűrű pénzeső ne siklassa ki a sebességhatár fölött száguldó gazdasági vonatot, mert akkor borítékolható a politikai bukás nemcsak 2022-ben, de 2024-ben is, a következő elnökválasztáson.
A gazdasági bajban lévő elnököt ugyanis az amerikai szavazók rendre lecserélik. Ahogy az erre figyelmeztető választási szállóige mondja:
It’s the economy, stupid.
A szerző a Világbank korábbi vezető közgazdásza.
