50 éve fogyott ki az aranyfedezet a dollár mögül 

Szabadon mozgó árfolyamok

Ma a világ nagy valutái a piaci kereslet-kínálatnak megfelelően mozognak egymáshoz képest, árfolyamuk szabadon alakul. Ez jól is működik, miután a világkereskedelem többé-kevésbé szabadon zajlik, és a tőkebefektetési lehetőségek is globálisak. Nem mindig volt ez így: a második világháború előtt szükségesnek tűnt a valutaárfolyamok összehangolása, stabilizálása. Ennek egyik eszköze sokáig az aranystandard volt, vagyis a megállapodásban résztvevő országok valutái fix árfolyamon aranyra válthatóak voltak.

Új rendszert terveztek

A rendszer persze nem mindig működött, például, ha felborult a fiskális vagy monetáris egyensúly egy országban, fenntarthatatlanná vált a rendszer. Különösen igaz volt ez az első világháború idején, amikor több ország gazdasága a töredékére esett, amit hiperinfláció követett. Azonban még békeidőben is gyakori volt, hogy az országok leértékelési versenybe kezdtek vagy protekcionista gazdaságpolitikát folytattak.

A második világháború győztes hatalmai egy olyan nemzetközi valutarendszert szerettek volna létrehozni, ami ezeket a problémákat orvosolja, ezért összeültek Bretton Woods-ban, hogy ezt megalkossák. A helyzet azonban speciális volt:

a háború végére az USA maradt az egyetlen működőképes nagy gazdaság, a dollár volt az egyetlen, a nemzetközi kereskedelem lebonyolítására és a tartalékszerepre alkalmas deviza,

ráadásul az aranytartalékok kétharmada is az USA tulajdonában volt.

Dolláralap

A rendszer így gyakorlatilag dolláralapú lett, melynek lényege, hogy az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed vállalta, hogy más jegybankok számára, ha dollárjaikat aranyra akarják váltani,

korlátlanul kiszolgálja őket 35 dolláros unciánkénti áron.

Ez nem tűnt merész vállalásnak, miután a jegybankok dollártartalékai jóval alulmúlták az amerikai aranytartalék szintjét. A többi aláíró ország vállalta, hogy valutáik árfolyamát fixen tartják a többihez képest, maximum 1 százalékos eltéréssel, ennél komolyabb le-, vagy felértékelést csak az egész megállapodást felügyelő intézmény, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) engedélyével hajtanak végre.

Felzárkóztak

Kezdetben a rendszer működésével nem volt probléma, azonban a hidegháború elhatalmasodásakor az USA célja lett, hogy gazdaságilag megerősítse a nem a szovjet blokkhoz tartozó országokat, köztük legyőzött korábbi ellenségeit is, ennek eszköze volt a Marshall-terv. A gazdasági talpraállás olyan sikeres volt, hogy már 1958-ra a nyugat-európai országok valutái konvertibilisek lettek, 1964-re ez történt a japán jennel is. Ezek a gazdaságok úgy megerősödtek, hogy immár nekik lett exporttöbbletük Amerikával szemben, így dollártartalékaik szépen hízásnak indultak.

25 év alatt a két legyőzött korábbi ellenség, Japán és Németország nagyobb, nyugati részének gazdasága úgy megnőtt, hogy az USA után közvetlenül a második, illetve harmadik legnagyobb gazdaság lettek,

valutáik pedig a dolláréhoz hasonló vonzerővel kezdtek rendelkezni.

Egyre kevésbé volt fenntartható a csak a dollárra épülő nemzetközi kereskedelmi rendszer, hisz az USA mellett több jól működő, sőt egyenesen ahhoz felzárkózó gazdaságú ország jelent meg.

Dollárban fürödtek

A rendszer fenntartása egyre nagyobb erőfeszítéseket igényelt, de amíg a Fed viszonylag szigorú monetáris politikát folytatott és az amerikai költségvetési hiány is mérsékelt volt, még megoldható volt a dolog. 1965-től azonban az USA kormánya egyre nagyobb költekezésbe kezdett (részben a vietnami háború miatt), ezért a Fed is engedett a nyomásnak, és lazított, hogy finanszírozható legyen a hiány.

Megindult a dollárnyomtatás, felpörgött az amerikai infláció, a kötött árfolyamok miatt viszont túlértékeltté vált a dollár, ami a amerikai kereskedelmi mérleg hiányát növelte a megerősödött gazdaságú európai országokkal és Japánnal szemben.

Ezen országok jegybankjánál így egyre csak gyűlt a dollár,

a világban lévő dollártartalékok összege immár meghaladta az amerikai aranytartalék mértékét.

1971-ben már olyan nyomás nehezedett a nyugatnémet márka erősödésének irányába, hogy a német Bundesbank kénytelen volt elengedni az árfolyamot. A többi európai jegybank sejtette, hogy ők sem tehetnek majd másképp, vagyis a dollár leértékelése elkerülhetetlen lesz, ezért egymás után szaladtak a Fedhez aranyra váltani tartalékaikat. Franciaország a nyár folyamán többi mint egymilliárd dollárt váltott be, majd Hollandia jelentkezett be egy kisebb összeggel, végül augusztus 11-én Nagy-Britannia jelezte, hogy teljes, 3 milliárd dolláros tartalékát aranyra váltaná.

Ez már teljesíthetetlen kérésnek bizonyult: az USA elnöke, Richard Nixon augusztus közepén

kénytelen volt felfüggeszteni a dollár aranyra válthatóságát.

50 év, 50-szeres aranyár emelkedés

A dollár mögött így megszűnt az aranyfedezet, ezért elkerülhetetlenné vált, hogy a valutaárfolyamok a kereslet-kínálat szerint szabadon alakulhassanak, ha nem akarják korlátozni az átválthatóságot. A kötött árfolyamok 1973-ra teljesen megszűntek, a dollár leértékelődött a nyugat-európai valutákhoz és a jenhez, és persze mindenekelőtt az aranyhoz képest. A 35 dolláros aranyár 3 év alatt 200 dollárra nőtt, 1980-ra pedig már 900 dollárra ugrott.

Ezt 20 éves korrekció követte, de ezalatt is csak 300 dollárig csökkent az ár, ami az 1971-ig élő kötött árnak még mindig több mint nyolcszorosa. Ebben az időszakban sok jegybank újra elfordult az aranytól, miután vonzotta őket a főbb valuták magas kamata, az ezredforduló óta azonban újra nő az aranyár (jelenleg 1800 dollár), a jegybankok pedig a 2008-as válság óta újra növelik aranytartalékaik.

Betöltötte szerepét

A Bretton Woods-i rendszer bukása, a fixált arany/dollár árfolyam feladása és a kötött valutaárfolyamok megszüntetése így utólag visszanézve is elkerülhetetlen volt, ugyanakkor betöltötte küldetését 25 év alatt: nem csak a háború utáni gazdasági ujjáépítés zajlott le a nyugati országokban, hanem kifejezetten gazdag, jóléti államokká is váltak.

Az arany ára pedig minden valutában emelkedik hosszabb távon, mivel az aranykészlet érdemben már nem bővül (alig maradt kitermelhető mennyiség), miközben a világgazdaság, és így a működéséhez szükséges pénzmennyiség is folyamatosan növekszik.